Lukácsi Margit: KH — olasz (2016. február 01.)


Az óév és az újév fordulóján természetesen adódik az ötlet, hogy számba vegyünk néhány olyan könyvet az elmúlt év terméséből, amelyekről gyanítható, hogy a kortárs olasz irodalom maradandó értéket képviselő, vagy legalábbis nem a gyors feldésre ítélt alkotásai közé tartoznak. Az is természetesen következik, hogy előbb szerzőket sorol magában az ember, akiktől eddigi tapasztalataink alapján ilyesféle teljesítmény elvárható. Két olvasmányomról szeretnék mesélni.

Elsőként azzal a szerzővel folyatom, akivel tavaly nyári kikötői híreimben foglalkoztam, sajnálatos módon éppen a halálhíre kapcsán: Sebastiano Vassalli az olasz irodalom XX–XXI. századi klasszikusának számít. Posztumusz jelent meg az a regénye, amelyért és egész művészetéért 2015 őszén Velencében Campiello éltműdíjat kapott. Io, Partenope (Én, Partenope, Rizzoli) a regény címe, amely az olasz olvasónak azonnal sugallja, hogy nápolyi történetről lesz szó, ám a címadás ezzel együtt is különös. Partenope ugyanis Nápoly régi neve, magát a várost jelöli, mégpedig egy szirén után, aki a legenda szerint egyike volt az Odüsszeusz legénységét elcsábító sziréneknek, és akit ott, a Nápolyi-öbölben, az ősi városban temettek el. Nem messzire a szirén sírjától később új város épült, Neapolis, Napoli, a mai Nápoly. A legendabeli szirént a nápolyiak városuk számos védőszentje egyikeként tisztelik, és a mai olasz nyelvben a partenopeo jelző annyit jelent, hogy nápolyi, legtöbbször intézménynevekben használják, és persze a város focicsapatának nevében. Vassalli könyve a XVII. században élt ferences laikus apáca, Giulia Di Marco egyes szám első személyben előadott élettörténete. Giulia Di Marco valóságos személy volt, akit az inkvizíció koholt vádak alapján eretnekként elítélt és meghurcolt. Bűne az volt, hogy „elcsábította” (mint egy szirén) és a helyes útról letérítette egész Nápolyt. Az inkvizíciós akták által megőrzött hivatalos történet mögött van egy másik, amely egy olyan alázatosan hívő apácáról szól, akit a bevett szerezetesrendek nem fogadtak soraikba, és aki körül az emberek — ma úgy mondanánk — alternatív közösséget építettek, és fiaiként, lányaiként követték választott lelki anyjukat. Egyik magas rangú pártfogójától kapja Giulia a suor Partenope (Partenope nővér) nevet, mert ugyanúgy, mint a várost védelmező szirén, ő is benne él minden nápolyi asszonyban. Elsősorban a nők lelkében hagy mély nyomot, őelőttük nyit meg egy új utat az Istennel való egyesülés felé, melynek lényege az imádság, a már-már extatikus elragadtatás, melynek során a lélek közvetlenül, mindenféle papi közvetítés nélkül találkozik az Úrral. Partenope nővér puszta létezése és kisugárzása elég ahhoz, hogy az egyház kikeljen ellene és mindent megtegyen az elhallgattatásáért. Előbb csak vidéki kolostorok mélyére száműzik Nápolyból, híveinek életét ellehetetlenítik, igyekeznek elszigetelni őt a külvilágtól, majd letartóztatják, Rómába viszik és a pápai ítélőszék elé állítják. Rettenetes testi-lelki kínzásokat él át, végül nyilvánosan kell megtagadnia elveit, ami a vele  járó meghurcoltatás miatt csak egy fokkal enyhébb büntetés a máglyahalálnál. Partenope nővér immár idős asszonyként születeik újjá egy különleges lelki kapcsolatban: a kor legnagyobb művésze, a pápa építészének nevezett Gian Lorenzo Bernini barátja lesz. Giulia Di Marco élete történetét abban a római templomban meséli el, ahol ma is megcsodálható a szobrász Bernini egyik főműve, a Szent Teréz extázisa. Partenope nővér életének a regénye egyben két város regénye is, Nápolyé és Rómáé; a világ fővárosának rangjára aspiráló XVI. századi metropoliszé, Rómáé, amely Partenope nővér számára legfeljebb lenyűgöző, de idegen, és Nápolyé, a női princípiumot megtestesítő városé.

Ugyancsak egy városnak szentelt könyv a másik is, amelyikről szólok: Giorgio Pressburger új könyvének az igazi főszereplője Trieszt, Racconti triestini (Trieszti történetek, Marsilio, 2015) a címe. Egyszerű cím, mely irodalmi elődöket idéz, hiszen a város már önmagában is irodalmi műemlék. „Triesztben sokan írnak” — olvassuk a könyv egyik elbeszélésében, Triesztről sokan írnak, tehetjük hozzá. A Magyarországról 1956-ban elmenekült Pressburgertől nem idegen ez a helyneveket közlő címadás: az ikertestvérével, Nicolával négykezesben írt első elbeszéléskötetük, a Nyolcadik kerületi történetek  a szülőváros, Budapest egyik mikrovilágát meséli el, ez a legutóbbi kötete pedig arról a városról beszél, amelyben Giorgio Pressburger új hazára lelt. A két kötet akár egy egzisztenciális út két fontos állomásaként is felfogható. Közös a „budapesti” és a „trieszti” kötetben az is, hogy  látszólag egyéni sorstörténeteket mondanak el, ám a történetek összessége egy helyet, egy várost, a VIII. kerületet, illetőleg Trieszt utcáit mesélik el. A Trieszti történetek hét elbeszélése ugyanis utcák szerint szerveződik: egy-egy utcához vagy éppen a Tommaseo kávéházhoz, a borgo Teresianóhoz, azaz a trieszti „Terézvároshoz” egy-egy emberi sors kapcsolódik, a hét történet együttesen maga a trieszti univerzum. „A történetek, melyeket itt egybegyűjtöttem, ismerősöktől származnak, kávéházi pletykákból, szomorú vagy éppen nevetséges városi krónikákból. Mint ilyenek, akár igazak is lehetnek” — írja a kötet előszavában a szerző, aki ezzel a néhány szóval máris a fikció igazságába emeli át elbeszéléseit, amire a sokat hivatkozott költő-író előd, a szintén trieszti Saba említésével rá is erősít. E sajátos trieszti geográfiának hősei hétköznapi emberek, többnyire idősek, a fiatalabbak pedig idősnek látszanak, bizarr élethelyzeteikből sehogyan sem tudnak kikecmeregni: saját sorsunkat illetően mindannyian dilettánsak vagyunk, olvassuk szintén a bevezető sorokban. Pressburgernek ezt a könyvét — a többihez hasonlóan — mély humanitás  jellemzi, de ebben talán a nyomasztó élethelyzeteket több irónia és humor hatja át.

Harmadik fontos olvasmányként mindenképpen meg kell említeni Claudio Magris új könyvét. Magris neve eggyé vált Trieszttel, ehhez a városhoz kötődik legutóbbi regényének története is, a Non luogo a procedere (Eljárásnak helye nincs, Garzanti, 2015). Egészen a hatvanas évekig nem lehetetett hallani a trieszti San Saba városrész egykori rizsfinomító gyárában működött koncentrációs táborról, ahol olasz és jugoszláv partizánok zsidók ezreit mészárolták le a második világháború idején. A lágerban krematórium is működött. Magris könyve egy groteszk háborús múzeum elképzelt termeiben járva beszél az elhallgatásról, az amputált tudatról, a trieszti történelem e máig feldolgozatlan korszakáról. A regényt a Corriere della Sera szavazásán a tavalyi év legjobb regényének választották.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük