A férfi, ha negyvenkilenc, és a fia, ha három,
már nem úgy mutatkozik be egy csinos nőnek, hogy Bármi Áron.
Nagyfaternak nézik az őzik az erdőszéli óvodánál,
bensejébe ki-be jár az Ősz, megáll, legyint, majd továbbáll.
A pank már csak a satunak jó, hol tesz-vesz, rézhalat kalapál,
a Dead Kennedys már nem front, nem saját halál.
Szeme alatt Árkádia, a hanyatt-homlok élet ránca,
az asszony minden ár kádia, teszkós labyrinth, gazdaságos pénztárca.
Mákos a sérója, nem tarajos,
szürke szakálla sem túl karajos.
Turkálós a zakója, cipője sáros,
munkahelye Miskolc, a jó Tesz-Vesz Város.
Az egész Avast átjárja a szú.
Röpül, dzsanázik az idő, a vasfaszú,
szmogos, hideg zephyr, mellette, felette,
régi ellenségét, szegényt, a sors tegnap temette.
Szilajon mosogat, porszívózni bátor,
hitellel terhelt ház, a családi inkubátor.
Tisztesen adózik, jogkövet, nem ő szüli a rendet,
nem játssza már kajakra, a sárkányölő szentet.
De néha még, csak úgy pénteken,
uncsi–sör-kombóban úszva bár,
felriad a harci dal, ha nem hajt a tatár.
A parázs újra lángra kap, Biafra megest rivall.
Gyí! Gyí! — hallja, csapassad csak, borsodi bivaly!
Kettétört száraz ágként ropog, gyűrött árnyéka a havon,
szabadon engedett állatok, hét lakatra zárt zöld vadon.
Az „élet” hesteg tovaszáll és tétova minden óda.
A távolban a kaszás riszál, hiába ellenállás, dióda.
De addig is, Ember, gyerünk, avázzál, éleszd magad újra!
A halál úgyis alászáll a kékmadár bőrébe bújva.
Aztán még vagy negyven percet néz szembe kötelesség a vággyal.
Mikor meg már túltolja, feje lebakkan, nem szárnyal.
A másnap mindig sommás nap, didereg a lélek.
Vallási fanatikus leszek, hálás Istennek, hogy élek.
A férfi, ha negyvenkilenc, és a fia, ha három,
nincs szebb ettől: Apamama, te vagy a legjobb barátom!