Molnár T. Eszter: Mezítlábasok


„Valami van miért idegen.
Valami nincs.”
(Tandori Dezső:
A mutatványok búcsúja) 

Egy csizma nem tűnhet el csak úgy. Itt kell lennie, kiáltja Christa, és egyetlen mozdulattal kisöpöri a szandálokat a ruhásszekrényem felső polcáról. Elküldeném a fenébe, de nem vagyok benne biztos, hogy megtehetem. Legutóbb egy gyerekcipőt hagyott az ajtó előtt a lábtörlőn, és mikor egy órával később nem találta, egyből rám gyanakodott. Tudom, hogy te loptad el, mondta akkor, el akarod adni. Anyám vette a kicsinek, ti meg idejöttök külföldről, aztán megloptok, kiraboltok. Megfenyegetett, hogy rendőrt hív, csak attól csillapodott le, hogy hagytam, hadd rámolja ki a szekrényeket. Persze nem nálam, az ő előszobájában lapult a cipő, a takarítónője tette vissza a helyére. Azóta megint jóban vagyunk, vagy legalábbis voltunk addig, amíg el nem veszett egy combközépig érő hasítottbőr csizma is.

Ötvennyolc napja élünk a faluban. A főbérlőink átlagos németek: Christa családja Romániából települt át és nedves kutyatáppal seftel, Markust pedig eredetileg Mirkónak hívták, és Belgrádban született. Az ő apjáé a ház, aminek a tetőterében lakunk, meg amúgy az övé szinte az egész utca. A beköltözésünk napján Markus centire pontosan kijelölte a parkolóhelyünket, Christa pedig beavatott a szelektív hulladékgyűjtés és a falubeli családok titkaiba. Utána kezdtek eltünedezni a cipők.

A csizmát akkor láttam utoljára, mikor Christa elhívott a falu legmenőbb helyére, az autópálya melletti bowlingozós sörözőbe. Nem ütköztem meg a flitteres felsőkön és a felhajtott gallérú ingeken, olyan elszántan mosolyogtam, mintha észre sem vettem volna, hogy a hangszórókból Dieter Bohlen szól. Látod azt a szőke csajt, hajolt hozzám Christa cinkosan, ő Frau Alessi. Egy nagy kurva, de érdemes összebarátkozni vele, mert az övé a ruhabolt a főtéren. A vörös arcú dagadt nő a bárpultnál, az meg kleptomániás. Éjszakánként dézsás növényeket lopkod mások kertjéből. Igyekeztem érdeklődő arcot vágni, engedelmesen bámultam a szalmaszínű műhajakat meg a felpolcolt melleket. Reméltem, hogy Christa senkinek sem akar bemutatni.

Ötvennyolc napja folyton szégyenkezem. Azért, mert nem tudok beolvadni, és azért is, mert nem akarok. Jó lenne észrevétlenné válni az utcán, feloldódni a hegyekből lefolyó ködben, otthonosan mozogni a munkahelyemen, vagy legalább azt tudni, mi ehető a menzán, és mi nem. Magamra kéne húzni ezt a nyelvet, ezt az életet, de ehelyett olyan görcsösen kapaszkodom a régibe, hogy a legegyszerűbb feladatokra sem marad erőm. Elvonszolom magam a pékhez, veszek egy kiló kenyeret, közben leizzadok, mert eszembe jut, hogy ugyanitt leszek holnap és holnapután is.

A csizma csak estére kerül meg. Tényleg ellopták, mondja Markus izgatottan. Az alagsori lakás bérlőjéhez jár egy prosti, az vitte el. Mikor belestem az ablakon, láttam, hogy táncol a fickónak, és esküszöm, csak a csizma volt rajta, semmi más. Igaza volt Christának, érted? Ellopták.

Aznap éjjel nem tudok aludni. Markuséknál hajnalig szól a zene, kétszer megy le Christa kedvenc Eros Ramazotti-cédéje. Azon gondolkozom, vajon táncol-e, és ha igen, felvette-e a csizmát. A nagy kaszáspókot figyelem, már öt napja velünk lakik, most éppen a költöztetődobozok tetejéről evickél át a falra. Nem is tudom, miért irigylem, talán a hosszú, vékony lábaiért, melyek a legcsúszósabb felszínen is megtapadnak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük