Occupy Bécs

Rendszerint a nem létező nullás villamos szállítja le a testemet a megadott helyekre. Minden ajtónál két elkülönített részt tartanak fenn a babakocsisoknak. Épp olvasni kezdek, amikor mellém lép egy jól öltözött, korosodó nő. Fölállok, rámutatok az ülésre, de az arckifejezéséből rögtön tudom, hogy ezzel a mozdulattal megpecsételtem az egész napját. Visszaülök, nem merek felnézni, mégis, szinte hallom a gondolatait, ahogy kihúzza magát, hátra simítja a haját és átsétál a villamos másik felébe. A csuklóban áll meg, kapaszkodik. A következő megállónál leszáll.

Gidának

Rendszerint a nem létező nullás villamos szállítja le a testemet a megadott helyekre. Minden ajtónál két elkülönített részt tartanak fenn a babakocsisoknak. Épp olvasni kezdek, amikor mellém lép egy jól öltözött, korosodó nő. Fölállok, rámutatok az ülésre, de az arckifejezéséből rögtön tudom, hogy ezzel a mozdulattal megpecsételtem az egész napját. Visszaülök, nem merek felnézni, mégis, szinte hallom a gondolatait, ahogy kihúzza magát, hátra simítja a haját és átsétál a villamos másik felébe. A csuklóban áll meg, kapaszkodik. A következő megállónál leszáll.

Első megálló Starbucks, második a Vapiano. Egy kékharisnya alkoholos filccel szívet rajzol a sarki házra. Kicsit megörülök és inkább arrébb megyek, nem szeretném megzavarni. Bécsből hiányzik a pesti graffiti– és tagkultúra, street artról pedig elég nehéz lenne beszélni. Olyan ez a város, mintha önmagáért lenne, sprőd vasbeton sprőd vasbetonnak hála. Az utca itt a díszítetlen házak által közbezárt tér, egy hiány, ahol senki nem időzik el. Magányos törzsvendége lennék a kerületi Stubénak, de nincsen Stube. Egy városban, amit elfelejt bevenni a győztes horda.

A mainstream art market azért dübörög. Achtung, Kunst!, kiabálja egy önjelölt teremőr a megnyitón, ahol egy ismerősöm kabátja beleakad az egyik installációba. Vigyázat, helló, vigyázat. Mondtam már, hogy vigyázat? A kipakolt interaktív plexiburákba ezek után már bele se merünk majd bújni, kívüle nyújtózkodunk, próbáljuk elképzelni, hogy milyen lenne belülről nézni azokat a tereket, ahol állunk. Hogy milyen szép is lenne a hét pont négymilliárd plexibura világa, amelyekbe soha nem akadna bele senki. A befogadó fölösleges, akár haza is mehetünk, de az ingyen borok artisztikus mennyiségű fogyasztási lehetősége minden önérzetet letör. Hirtelen születésnapi ajándékomra, a posírozott bárányagyvelőre vágyom.

Métro, boulot, dodo, mondanám, ha, de nem ott vagyok. Kiegészítőleg, intézni a bevásárlást. A hűtősoron állok, a tejtermékek és a húsok közt félúton. Mellém lép egy kisfiú, négyéves lehet, a bolt rajzolt térképe van a kezében. Wo ist der Germ?, kérdezi. Fogalmam sincs, mondom. Nézi a pultot, csak az első sorig ér fel, nagy valószínűséggel még nem tud olvasni. Máshoz már nem megy oda, megdermed a Debreziner előtt. Áll a térképen iksszel jelölt helyen és mégsem találja a Germet. Kész szerencse, hogy egy évtizeden keresztül tanultam ezt a nyelvet megszállottan, gondolom. Kisvártatva eszembe jut, hogy néhány nappal korábban beüzemeltem az osztrák számom. Hofer Telekom, azaz HoT line. Forró nyomon járok, érzem, izgulok, lekeresem, betölt, megvan. A kezébe nyomom a Germet. Rám néz, nem tud megszólalni. Halványan elmosolyodik, elindul a kassza felé.