Paksy Tünde: KH — német (2016. január 18.)


10 324 oldal, 22 kötet, több mint 13 év. Nagyjából így jellemezhető számokkal az utolsó két kötet megjelenésével decemberben teljessé vált Thomas Bernhard-kiadás. A 22 kötet a teljes életművet felöleli, azaz olvasható benne az 1957 és 1989 között keletkezett 5 verseskötet, 20 nagy színdarab és mintegy 30 prózai mű, valamennyi Bernhard életében közlésre szánt írás, az utolsó kötetben pedig zsurnalisztikája, beszédei és interjúi is. Bár nem kritikai, még csak nem is kritikai igényű kiadásról van szó, mégis nóvumnak számít, hogy valamennyi kötethez mellékeltek egy rövid, lényegre törő utószót, amely röviden összefogja az adott művek keletkezéstörténetét és igyekszik elhelyezni őket a szerző életművén belül, számos esetben pedig fakszimile nyomatokon is olvasható a kézirat. „Megosztó botrányszerző, világirodalmi klasszikus, világhírű drámaíró, osztrák fenomén: Mindez és még sokkal több” — így jellemzi Bernhardot a szintén nemrég megjelent életrajz fülszövege. A Thomas Bernhard. Eine Biographie című kötetet az a Manfred Mittermayer írta, aki szerkesztőként az életműkiadás számos kötetét is jegyzi. Meggyőződése, hogy „Bernhard írásai nem érthetők az életrajz ismerete nélkül — ugyanakkor Bernhard írásait nem az életrajz felől kell értelmezi.” A 456 oldalas, átfogó életrajz igyekszik egy nagy elbeszélésben összefogni a szerző életét és munkásságát. Bernhard egy leányanya gyermekeként jött a világra 1931-ben, vér szerinti apja tagadta az apaságot, anyjával való kapcsolatát pedig tovább terhelte Bernhard külső hasonlatossága apjához. Egészen kicsi korától a nagyszüleivel élt, nagyapja, Johannes Freumbichler lett példaképe és életének legmeghatározóbb alakja. Mittermayer így az eredethez kötődő komplexusától indítja az életrajzot, és vezeti sokévi betegeskedés után 1989-ben bekövetkezett haláláig. Differenciáltan jeleníti meg Bernhard nyilvánosság felé sugárzott képét és magánéletének stációit, és utal ezek összefüggéseire legfontosabb prózai és drámai műveivel. A sajtóban megjelent kritikák hiánypótlónak tekintik a biográfiát, amelynek egyik legfőbb érdeme, hogy a szerző tényekre támaszkodik és ellenáll a kísértésnek, hogy maga is Bernhard stílusát imitálja.

Rainald GoetzNovember elején vehette át ünnepélyes keretek között az 50 000 euró pénzjutalommal járó, legmagasabb német irodalmi elismerést, a Georg Büchner-díjat a 2015 évi kitüntetett, Rainald Goetz. A 61 éves szerző neve a kritika szerint nem először merült fel a díjjal kapcsolatban, holott Goetz nem nevezhető éppen konform írónak. Eredetileg történelemből és orvostudományból diplomázott, tanulmányai mellett pedig a hetvenes évek végétől recenziókat is írt, a — nem csak — irodalmi köztudatba azonban a Bachmann-versenyen előadott performanszával került be 1983-ban. Goetz ugyanis a felolvasás egy adott pontján megvágta homlokát, majd vérző fejjel folytatta azt. Ha hozzátesszük, hogy különösen a nyolcvanas években számos írásában fordult a fiatalok zenei kultúrája, különösen a punk, techno és a rave felé, nem meglepő, hogy a német pop-irodalom legjelentősebb írója jelzőt ragasztották rá. Goetz 1983-ban regényíróként is debütált. Irre (Őrület lehetne magyarul) című regénye számos kérdést vet fel a pszichiátria kapcsán, mint például mennyire fáj őrülete az őrültnek, hogyan hat ki munkája a pszichiátrián dolgozóra, valóban ilyen szétforgácsolódottnak kell-e lenni? Hőse egyben a később is visszatérő tönkrement egók sorát nyitja meg. Regényei mellett sokoldalú publicisztikai tevékenység jellemzi. Vezetett internetes naplót, amikor még nem létezett a blog fogalma, majd blogolt a Vanity Fair oldalán, de médiaelemzéseket is készített, mind képernyőn, mind írott formában. Legismertebb drámai műve a Jeff Koons című posztdramatikus színdarab a művészetről. Legutóbb Johann Holtrop című regénye jelent meg 2012-ben, amelyben a 2000-es évek rohanó világát jeleníti meg. A mindig a jelennel foglalkozó szerző a díj átvételekor tartott beszédében a névadó Georg Büchner által képviselt fiatalságot állította szembe az akadémia, mint intézmény merevségével, és vallott többek között az öregedés művészetre gyakorolt hatásáról: „Soha nem voltam íráskor olyan bizonytalan, mint ma. Naponta ezzel szembesülök, ma 15 éve. Az énem kivándorolt belőlem, ki a világba és idegenként áll előttem, a megtévesztésig hasonlatosan sok másikhoz és nincs az a mégoly figyelmes, odaforduló faggatózás és hallgatózás, amely megadná a választ, ami alapján elkülöníthetnénk mások szövegeitől, amelyek szintén ott állnak előttünk. Az írás nem jól öregít…” Ennek ellenére a sajtó jelenlévő képviselői a legfiatalosabb résztvevőt tisztelték a beszéde végén a Wanda nevű bécsi indie-pop csapat Bologna című számának „Wenn jemand fragt, wofür Du stehst, sag’ für Amore, Amore” részletét intonáló szerzőben.

Mein Kampf karikatúraA szerző halála után 70 évvel nemcsak hazánkban jár le a szerzői jog védelmi ideje. Számos híres szerző esetében alig várja a közönség, hogy erre sor kerüljön és megkezdődhessen az írásművek még szélesebb körben történő terjedése és terjesztése, vagy felkerüljenek azok valamelyik nyilvános digitális archívumba. Ez a lehetőség azonban nem minden esetben vált ki osztatlan lelkesedést. Adolf Hitler írásaival, különösképpen legátfogóbb és legismertebb művével, a Mein Kampffal kapcsolatban komoly kihívást jelentett — és talán jelent továbbra is — a történettudomány és a közvélemény számára, hogyan lehetne a sokak által csak fércműnek titulált kiadványt megfelelően kezelni. Amíg a jogok éltek, nem volt különösebben aktuális a kérdés, hiszen azok birtoklója, a Bajor Pénzügyminisztérium mindenféle utánnyomást szigorúan tiltott. A lejárati idő közeledtével azonban a mindenféle kétes reprintek terjedését megelőzendő egy tudományos kiadás mellett döntöttek, amelyet a Müncheni Kortörténeti Intézet készített elő, nagyrészt a Bajor Állam pénzügyi támogatásával. Persze továbbra is kérdés, nem sérti-e majd a kiadvány a holokauszt-túlélőket, esetleg nem fordul-e visszájára a szándék és vezet az átfogó kommentárral ellátott kiadvány annak és szerzőjének felértékeléséhez, vagy éppen mit kezd majd az ember, ha például a buszon éppen Hitler könyvét lapozgató utastársakkal szembesül. A szerkesztők, Christian Hartmann, Othmar Plöckinger, Roman Töppel És Thomas Vordermayer szerint az egyetlen megfelelő válasz ebben a szituációban a Mein Kampf teljes dekonstrukciója a jegyzetek és a szakavatott kommentár által. Bemutatják, hogyan lett az eredetileg a sörpuccs után a Hitlert állítása szerint cserbenhagyó Bajor Állam ellen készített leszámoló vádiratból megszépített életrajzával kiegészített politikai program. A szövegkritikai apparátuson túl számos csúsztatásra mutatnak rá a szerkesztői jegyzetek, és szoros összefüggésbe helyezik a keletkezés idejének, vagyis 1924–1926 napi eseményeivel. Végül az 1933 utáni hatalmi gyakorlattal is pontról pontra összevetik a programot. Reményeik szerint így nemcsak a szakmának, de a szélesebb közönségnek is átfogó kritikai képet adnak a majd 5000 lábjegyzet által Hitler politikájáról.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük