Szávai Attila: Kabátszagú vasárnap


Vasárnapi buszmeleg. A jármű hangosan szisszent, miután megáll. Egy megfáradt gép olajszagú sóhajtása. Hétvégente az öregebb buszokat járatja a vállalat. Régi, idegen buszok, idegen sofőrökkel. A buszmegállóban ácsorgók sorba rendeződnek, a szatyrok, táskák és hátizsákok billegve haladnak fel a lépcsőn. A felszálló idős nők szorítanak egyet a szatyorfüleken, mikor megkérdik a sofőrtől, mutassák-e a személyi igazolványukat. A sofőr nem kéri. Viszont minden második jegyvásárláskor visszakérdez, nem ismeri jól a környéket. Ilyenkor nyomtatott listát vesz elő, mutatóujját függőlegesen csúsztatva a papíron keresi a megfelelő megállót. Többen kinéznek a sorból, nem értik, miért haladnak ilyen lassan.

A jármű félig megtelik, elindul, felveszi a vasárnapi utazási tempót. A visszapillantón rózsafüzér himbálózik apró feszülettel, közvetlen mellette két, már megfakult autóillatosító. Mikor a busz kanyarodik, a feszület kilendül és nekikoccan az illatosítónak, hol az egyiknek, hol a másiknak. Mindenki egyszerre dől be a kanyarokba. Az egyik utas többször ritmust vált és a másik irányba dől. Talán próbálja összezavarni a többit. Ezt a napszemüveges sofőr is észreveszi, mikor unottan a torz képet adó visszapillantó tükörbe néz. Közben arra gondol, hogy a kizökkentett, megzavart ember őszintébben reagál a világra, mivel eltűnnek a gondosan felnevelt lelki barikádok, amikhez olyan jól hozzá, sőt bele lehet bújni. Aztán hirtelen fékeznie kell (traktor kanyarodik ki elé) és elbizonytalanodik ezekben. Az egyik utas egy kisfiú, akinek egyik vágya, hogy buszsofőr lehessen. Szerinte a vezetés katartikus élménye az egyik érv, a másik, ezt már régóta figyeli és dédelgeti magában: a buszvezetőknek vezetés közben mindig gondolkodós arcuk van, tehát egész nap gondolkodnak. Az pedig komoly dolog, dől hátra elégedetten a kisfiú. Közben a sofőr által tekergetett kormányrészletet nézi, a kerek tárgy többi részletét a sofőrfülke kitakarja. Megbabonázza a kisfiút, szinte elaltatja a fényesre fogdosott kormány látványa. Mint egy szép mese, amit fényesre meséltek az évszázadok alatt. Kabátszagú vasárnap. Többen elalszanak utazás közben. A sofőr főnemesi modorban pihenteti karját a sebességváltón. A lefittyenő csukló kövér, békés ujjakban végződik: egy csapat pihenésre összegyűlt pufók téli madár. Az utastér barátságos zörgését felmelegíti és tovább szelídíti a téli napfény.

A következő megállónál ellenőrök szállnak fel. Egy tónussal sötétebb lesz a sofőr szemüvege, mikor észleli az ellenőröket, szigorodik a száj görbülete. Az utasok felélénkülnek. Valami régi reflexnek engedelmeskedve az egyik idős nő a hivatalos emberek láttán maga alá húzza és keresztbe teszi vastag zoknis lábfejeit, félénk védelmi pozíció. Többen az előkészített menetjegyet és bérletet tartó kezüket az ágyékukon pihentetik. A kisfiú, mint az összes hímnemű utastárs, az ellenőrnő gigászi melleit bámulja, a kövér, vastagkabátos nő csak oldalazva tud haladni az ülések között. Mindenki kabátvállához, aki a külső sorban ül, véletlenül hozzányomja a mellét, ezt a mitológiai méretű emlőt.

Megcsippen a sofőr telefonja, előveszi, hosszan nézi. Ráírtak a közösségi oldalon. Az általa tegnap este megosztott kép egy falusi temetőben készült. A fotón szülei sírja mellett áll, kezében cigarettával, nagyot slukkolt az exponálás pillanata előtt, a felvételen a kifújt füst a szomszéd sírnál megemlékezők között tekereg. Eddig négyen lájkolták a fotót, de felesége szöveges üzenete szerint legalább a cigit befordíthatta volna a markába, amíg fotózza a lánya, ne lássa mindenki. A négy és fél másodpercet, amíg a buszvezető a telefonnal van elfoglalva — tehát nem az utat figyeli —, a kisfiú végigizgulja. Mindkét combjában és vádlijában megfeszíti izmait, mint mindig, amikor olyan sofőrt lát, aki vezetés közben telefonozik. Az ellenőrök végeznek, fekete mappáikkal leszállnak a következő megállóban. A sofőr a kövér ellenőrnő vádliját nézi izgatottan, mint egy ragadozót sejtő állat. Egy idős asszony — középen ül, a hátsó ajtóval szemben — mikor elégedetten látja, ahogy az imént leszállt ellenőrök beülnek egy rájuk várakozó autóba, hosszan matatni kezd a szatyrában. Néhány másodperc múlva egy zacskóba csomagolt rántott húst vesz elő és úgy, ahogy van, magában elkezdi enni. Ólmos lassúsággal, fogatlanul nyámmog a falatokon, néha kivesz a szájából egy húsdarabkát, mutató és hüvelykujja közé csippentve vizsgálgatja, majd miután úgy dönt, hogy nem próbálkozik azzal tovább, unott közönnyel az üléssorok közötti közlekedőbe ejti. Újabb megálló következik, ezúttal a végállomás, mindenki leszáll. A sofőr nagyot nyújtózkodik, a pocakján feszülő kardigán rombuszmintái békésen megnyúlnak. Anyósától évek óta kardigánt kap karácsonyra, vagy, ahogy a sofőrkollégák szokták heccelni a forgalmi irodában: pinamintás pulcsit. A pinamintás pulcsira most kabát kerül, cipzár zizzen, majd a férfi a vasárnapi buszmelegből kilép a hűvös téli világba. Szinte teljesen üres a buszállomás, a busz mégsem magányos, mert egy ideig még kitart benne a jó vasárnapi buszmeleg, a finom, szelíd kabátszag. Kitart még pár percig az idős asszony által félig megrágott húsdarabka kicsiny, fogyó melege az ülések között.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük