Név, élet, név, halál

A hátsó bekötőúton át tudtam újra előre kerülni. A rétről pont a szomszéd ház mellett vezetett be az út. De nem mindig fordultam rá arra, volt, hogy csak egyszerűen a kerten végigmentem. Nem haragudtak érte. Nem haragudtak rám soha semmiért.

Ha időben elindulok, akkor még láthattam volna.
Négy héttel Karácsony előtt elesett a nyári konyhában este, és nem tudott felkelni a földről. Épp csak a fáskosárig ért el, meg a sparhétajtóig. Így aztán nem fagyott meg már akkor.
Érthetetlen módon dőlt a víz a lábából, mert nem látszott rajta seb. Reggelre abban feküdt, amikor megtalálták. A kórházban lavórt adtak neki a folyosón, amíg kivárta azt az egypár órát. Rosszul festett, azt mondták. De aztán azt is, hogy az ilyesmibe nem szokás belehalni, és hogy már jobban van ő is.
Azután kiderült, hogy áttétes rákja van. És lehet, hogy csak három napja hátra, vagy akár három hete, de három hónapnál többje semmiképp sem. Csak akkor fogott gyanút, amikor nem akarták kiengedni a kórházból. Megkérdezte, hogy van-e valami baja tulajdonképpen, amiért bent tartják még mindig. Azután még egy napot élt, a rákövetkező éjjel átaludta magát a halálba.
Amikor a koporsóban megláttam, ezerszer jobban hasonlított a legidősebb nővérére, mint saját magára bármikoris földi életében.

Kisfiúkoromban amikor biciklire szálltam, évekig kétfelé tekertem. Vagy fel a bányásztelepre, vagy át a hídon, el az újház alatt, a focipálya mellett a daróci útnak. Lehetett rövidíteni is, vagy nem rövidíteni, csak másként menni.
A kastély után a műútról lefordulva beereszkedni a töltésről a posta mellett elfutó kavicsos utcába. Eltekerni a kertek mellett — az elsőt sokáig roncstelepnek hívtam magamban —, meg azelőtt a pár ház előtt. Köszöngetni az öregeknek, akik ott szöszmötölnek a gyümölcsfák alatt. A csobogónál leszállni inni a vasízű vízből. Később majd itt lesz a gáztelep egy darab ideig. Utána áthajtani a keskeny vashídon, és azzal kiérni a rétre.
Akkor még ritkábban bolyongott be oda vaddisznó a közeli Kakarcsóról, és nem támadott meg se kutyákat, se gyerekeket. Akkortájt medvenyomot se lehett még látni a falu körül. A kertek, a földek kiértek a csapásig, amelyen tekertem. Akkor még egy se volt elvadulva. Ásóztak, kapáltak, törték a kukoricát valakik mindig valamelyik darabon. Akkor még nem tört rám az az igyekezet, hogy láthatatlannak tekintsem magam, és ezért leginkább mindenkinek odaköszöntem.
A hátsó bekötőúton át tudtam újra előre kerülni. A rétről pont a szomszéd ház mellett vezetett be az út. De nem mindig fordultam rá arra, volt, hogy csak egyszerűen a kerten végigmentem. Nem haragudtak érte. Nem haragudtak rám soha semmiért.
Utoljára babakocsit toltam ezen az úton.

Jó ötven évig élt a férjével, a nevüket mégis összevissza írták végig az irataikban, mert akkor valamikor rosszul anyakönyvezték. A férje neve hosszú ny-nyel, az övé röviddel szerepelt minden hivatalban. És még a koporsójukon is. Most majd a sírkő rendezi, amit a világon emberek nem bírtak.
A lánykori vezetékneve a ragadványnevükkel jó száz évig élt a faluban. Úgy mesélték, az öreg huszár, aki akkor még fiatalember volt, a feleségével egy nap átjött a szomszéd faluból a hegyen, és itt telepedett le. Ünnep előtti héten temettük az utolsót, aki a nevét viselte még ebben a faluban.