Hidas Judit: Nagy durranás


Akartunk valami nagyon nagyot, ami tényleg robban, aminek tényleg lesz visszhangja. Hoz öt- vagy hatezer like-ot, és akkor végre leszünk valakik, tényezők a piacon. Még akkor is, ha utána megy a levesbe az egész, és ez lesz az utolsó dobásunk. Legalább emelt fővel szűnnénk meg, úgy, hogy azt érezzük, nem hiába dolgoztunk éveken át, amikor csak a nyűglődés ment. Pénz csak a támogatótól volt, itt-ott csurrant-cseppent valami pályázatokból, nevetséges összegek. A lapnak irodára nem tellett, otthonról, a saját szobánkból, a saját gépünkről intéztük az ügyeket. És hiába próbáltuk, a nézettség csak nem akart nőni, pár száz vagy egy-két ezer olvasóra egyetlen hirdetőt sem lehet találni. És akkor kitaláltuk. Egy exkluzív nemzetközi hír, egy világsztárral, mondjuk Drew Barrymore-ral, aki épp Londonban forgatott, ez a tuti dobás, ez kellett nekünk!

A főnököm össze is kötött egy Londonban élő fickóval, aki szívesen vállalta az interjút, felajánlotta, hogy videót is készít nekünk. Csak a határidővel volt gondja, akkortájt december 10-et írtunk, és az anyagot karácsonyra szerettem volna. Azt írta, ebben a két hétben sok a dolga. „Mégis mikorra tudnád vállalni”, kérdeztem tőle, „mert”, tettem hozzá, „még Drew-val is egyeztetni kell, gondolom.”

Másnap csöng a telefonom, hívás Londonból, először le sem esik, ki kereshet, épp az iskolában szedem össze a gyerekeket, gyalogolunk hóban, sárban a kocsihoz, amelyet az iskolai parkolóban hagytam, és épp dühöngök az ottani helyzeten. A parkoló régóta használhatatlan, olyan mély kátyúk szabdalják keresztül-kasul, hogy az áthaladó autók hasa a földhöz koccan, esős időben pedig alvázig merülnek a sárban, nem beszélve a gyerekekről, akik minden alkalommal térdig ugrálnak a pocsolyákban. Nemrég kaptuk a jó hírt, végre rendbe rakják a parkolót, ami miatt pár napra le is lesz zárva a placc. Semmiség, gondolom magamban, mindent megér, ha végre szebb lesz a környezet. Napokig messzebbről viszem be a gyerekeket, öt perccel több gyaloglás is sokat számít, minden reggel rohanunk, hogy ne késsünk el, rángatom őket végig az úton. Sebaj, bíztatom magam, pár nap és újjászületik itt minden. Közben minden nap elhaladunk a placc mellett, látom, hogy némi aszfalttal kevert kaviccsal töltötték fel a kátyúkat, aztán örömmel nyugtázom, hogy a parkoló bejáratától befelé haladva megindult az aszfaltozás is. Lesz itt minden, ami csak kell, kényelem, biztonság, elegancia, kérem szépen, európai színvonal, és el se hiszem, hogy végre valami, ami fontos, tényleg meglesz.

Eltelik néhány nap, az aszfaltozás azonban még mindig ott tart, ahol a második nap végén, hat métert megcsináltak, aztán ismét a kaviccsal feltöltött földes rész következik. Biztos pihennek, nyugtatom magam, itthon semmi sem megy azonnal. Egyszer csak észreveszem, hogy az újonnan épült út végén valami díszeleg. Egy oszlop az, bizony ám, nem is akármilyen, jobbra és balra is van karja, jobb helyeken sorompónak hívják az ilyesmit. Ezek szerint az aszfaltút végére sorompót helyeztek ki, állapítom meg gyanakodva, de aztán magamra szólok, valamit valamiért, ha megépül az új parkoló, még egy kis költség is belefér, biztos, folytatják majd a munkát a sorompó túloldalán is, csak türelmesnek kell lenni.

Másnap azonban a remény utolsó szikrája is semmivé lesz. Újabb értesítés érkezik: a bérbeadó örömmel jelenti, az új parkolót ismét birtokba lehet venni, azzal az apró különbséggel, hogy „a gyerekek biztonsága és az állagmegőrzés miatt” a helyet fizetőssé teszik. Ez nem lehet igaz, ugye csak álmodom, kérdezem, miközben megyek az iskola felé azon a bizonyos napon, amikor a londoni hívás megérkezik. Ezért a romhalmazért kell ezentúl fizetni?

Állok az egyik feltöltött kátyú szélén, a gyerekek két oldalról rángatnak, találtak egy pocsolyát, szeretnének beleugrani. Kezemben a telefon, épp Londonnal beszélek, a srác, aki a filmsztárral az interjút készítené, finoman érdeklődik. „Gondolom, már mindent letárgyaltatok Barrymore menedzserével, azért kérted karácsonyra az interjút”, puhatolózik. Krákogni kezdek a vonal túlsó végén, „én azt hittem, ezt majd te intézed, mi nem tudjuk, ezt hogy kell”, vallom be. A fickó udvariasan hümmög, de érzem, ahogy a kettőnk közötti távolság, melyet az elektronika pillanatnyilag feledtetni próbált, hirtelen fényéveket növekszik. „Hát ez nem egészen így megy itt kint”, kezdi, „egy csomó menedzseren kell magadat átverekedni, arról nem is beszélve, hogy meg kéne őket győzni, nekik miért olyan fontos egy kis magyar lapnak interjút adni.” „Hivatkozzunk arra, hogy a színésznő is magyar származású”, vágom rá, „és gondolom, őt is zavarja, mi zajlik manapság ebben az országban, és talán szeretné erről a véleményét kifejteni”, próbálok további érveket sorakoztatni. A vonal túlsó végén bizonytalan morgást hallok. „Nem tudom, ez őket mennyire érdekli”, mondja, „de hát ez a nő harcol ügyekért, múltkor az éhező afrikai gyerekek miatt emelte fel a szavát”, érvelek, de érzem, nem vagyok túl meggyőző. „Megpróbálom, talán húsvétra összejön valami”, teszi még hozzá, én meg hadarni kezdek a telefonba, „jó nekem az is, nem muszáj a karácsony, várunk türelmesen, a lényeg, hogy összejöjjön”, mondom, „meglátjuk, nem ígérek semmit”, szólal meg utoljára a srác, majd leteszi a kagylót.

Állok a parkoló szélén, kezemben a szétkapcsolt telefonnal. „Anya, ezt nézd”, ugrik mellém hirtelen a fiam vigyorogva, de én már csak a toccsanást hallom, aztán érzem, ahogy valami hideg, nyálkás lé kezd folyni az arcomon. Odakapok, tiszta sár a kezem, végignézek magamon, a halványszürke kabátomat ezernyi fekete pötty díszíti. „Agyoncsaplak”, kiáltok rá a gyerekre, és fenyegetőn lépek felé, mire ő megszeppenten szaladni kezd előlem. „Jaj, anya, ne bánts”, kérlel, „csak ezek a pocsolyák, úgy örültem, hogy nem tűnt el az összes”, kiabálja messziről felém.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük