Összes fellelhető tanulmányainak, kritikáinak közzétételével teljessé vált Szabó Lőrinc prózai életművének kiadása. A vaskos gyűjtemény tartalmaz recenziókat, népszerűsítő irodalomtörténeti előadásokat, esztétikai vagy világirodalmi esszéket, műfajelméleti eszmefuttatásokat. A szemlézett művek is sokfélék műfajilag: verseskönyv, regény, elbeszéléskötet, de a kritikák között találunk nem kevés színházi témájú cikket is. Az utószóból megtudhatjuk, hogy a több mint kétszáz írás csaknem fele most jelent meg első alkalommal kötetben. Amennyiben ehhez hozzászámítjuk a különféle kiadványokhoz írott elő- és utószavakat, elmondható, hogy a klasszikus költői és műfordítói pálya árnyékában kisebb figyelmet kapott hatalmas elméleti-prózai munkásság ez alkalommal a maga teljességében válik hozzáférhetővé. Szabó Lőrincnek egy 1950-ben hivatalos eljárás céljából készített önéletrajzában ez olvasható: „Szépirodalmi munkásságom saját verseim írására és kritikai munkásságomra tagozódik, másrészt pedig versfordításaimra.” Vagyis kritikai munkásságát költői pályája mellé emelte. 1942-ből ismeretes egy feljegyzése Próza-kötet vázlata elnevezéssel, mely különféle cikkeit sorolja fel. Több forrásból is tudható, hogy prózai írásainak sajtó alá rendezése élete vége felé is erősen foglalkoztatta, azonban realizálásának lehetősége nem adatott meg neki. Halála után családja állított össze egy válogatást, melynek publikálásához Illyés Gyula közbenjárását is kérték, de ez az anyag végül is csak 1967-ben Simon István szerkesztésében, megváltoztatott tartalommal jelent meg A költészet dicsérete címmel. Ehhez hasonló ciklikus felosztásban, de már jóval több közleményt tartalmaz Steinert Ágota Könyvek és emberek az életemben című összeállítása, mely 1984-ben látott napvilágot. A későbbi gyűjtemények szerkesztői nem törekedtek általánosabb válogatási szempontok érvényesítésére.
A mostani kötet egyes darabjai nincsenek tematikai vagy műfaji csoportokba osztva; akárcsak az Emlékezések és publicisztikai írások esetében: egyetlen rendezőelv az időbeliség. Egy szerteágazó, egyetemes kultúrájú irodalmár munkásságát követhetjük nyomon, aki egyszerre volt esszéista, szemleíró, a rádió, az irodalmi társaságok és szabadegyetemek rendszeres előadója vagy éppen szövegkiadó filológus. Szabó Lőrinc nem tartozott azok közé a kritikusok, esszéisták közé, akik a tárgyuk apropóján önmaguk problémáit boncolgatják; majd minden cikke alkalomszerű: évfordulók kapcsán, elő- meg utószóként született vagy egyéb külső okból, legtöbbjük bírálat, szerkesztőségi megbízásból. A tartalomjegyzék alapján összeállítható alkotói névsor sem biztos, hogy minden vonatkozásban magyarázza irodalmi vonzalmait, kötöttségeit vagy éppen pályájának más alkotókkal való párhuzamát. Például Max Stirner — akinek gondolkodására gyakorolt hatását először Baránszky-Jób László, majd Kabdebó Lóránt elemezte — egyszer, a költészetével oly gyakran kapcsolatba hozott Yeats vagy Eliot szintén csak egyszer, periférikusan, Ezra Pound és Gottfried Benn neve egyáltalán nem fordul elő a majd 1100 oldalas kötetben. (Hasonló a helyzet a korábbi publicisztikai írásokat egybegyűjtő, illetve az önéletrajzi megnyilatkozásait közlő Vallomások című kötettel.) Ugyanakkor több olyan író nevével találkozunk, akár nagyobb tanulmány kapcsán, aki sem pozitív sem negatív szerepet nem játszott a költő életében és szellemi tájékozódásában.
„Tanultam és olvastam és olvastam és tanultam” — nyilatkozta Szabó Lőrinc huszonnégy évesen kamaszkori önmagáról. Ez a megállapítás jellemezte egész életét végigkísérő pedagógiai szenvedélyét is, melyről tréfásan megjegyezte egy, a kötet utószavában is idézett levelében: „a kínai közmondás tanácsát követtem: »If you don’t know something, teach it.«” A „tanulva tanítani” módszerében elválaszthatatlan — ahogyan a kötet összeállítója, Kemény Aranka írta — „a mű élvezete és a mű teremtése”, ez határozza meg eszközeit, ezért „erénye a személtetés, az idézés — a pontos megfeleltetés, célja a költészet elvont világát közérthetővé tenni.” A tanítás fogalma hatja át a költészetről vallott felfogását is. Úgy tartotta, a költészet eredendő valójában senkitől sem lehet idegen, minden műveltségi vagy társadalmi korlát ellenére mindannyiunk „alkatrésze”. Az igazi költő abban különbözik a mindennapi embertől, hogy ki tudja fejezni az érzelmeit, vagyis „hivatásszerűen érző ember”, aki „látni tanítja az embereket”.
A tanítás és a tanulás szenvedélye Szabó Lőrinc esetében egyben a pártatlanságot és az elfogulatlan szemléletet is jelentette. Az értéket kereste, ezért mindig a művek kvalitásait vizsgálta, és a műközpontú logika módszerével nyúlt a beérkezett pályatársak vagy a kezdő, ismeretlen alkotók munkáihoz egyaránt. Baránszky-Jób László jegyezte meg Szabó Lőrinc irodalmi cikkeiről: „szuggesztív a varázsuk, hogy minden köntörfalazás nélküliek.” Az emlegetett pedagógiai szenvedély párosulva a mély szakmai elkötelezettséggel eredményezte azt a természetesen megnyilvánuló magabiztos tárgyilagosságot, mely prózai írásait leginkább jellemzi. Ha bírálatot írt, meg-megfeledkezett tapintatról, baráti érzelmekről — látni ezt Sárközi György vagy Tóth Árpád esetében is — vagy a társadalmi környezet érzékenységéről, s csak egyedül a tárgyalt kérdés izgatta. Tanulmányaiban, akárcsak költészetében s feltehetően a mindennapi beszélgetésekben is a kölcsönös engedményeket elutasító igazságkeresőnek bizonyult, olyannak, amilyennek Kodolányi János is jellemezte: „nagyon őszinte, nyílt, a brutalitásig igaz ember”.
Az irodalmi cikkek, előadások korábbi két gyűjteményének ciklikus elrendezése lehetőséget teremtett arra, hogy a jobbára alkalmi megnyilatkozások közül a legszínvonalasabb, a legnagyobb igényű tanulmányok egymás mellé kerüljenek, s ezáltal a jellegükön túlnövő jelentőségük nyilvánvalóvá váljon. Ugyanakkor e kötet időrendi szerkezete alkalmassá teszi a közölt darabokat tárgyuktól valamennyire elvonatkoztatva is nézni, ezáltal közvetve utalhatnak együtt, keletkezésük sorrendjében a költői fejlődésrajzra. Amikor a Szabó Lőrinc-honlap számára a Te meg a világgal kapcsolatos dokumentumok közzétételének bevezetését írtam, nyomon követhettem, hogy e pálya csúcspontját jelentő kötet verseinek keletkezése idején közzétett cikkeiben miképpen érhető tetten az új klasszicizáló költőeszmény formálódása. Babits regényében, a Halálfiaiban üdvözli azt a módszert, amivel mestere meghaladja az elvszerűséget, és képei „tudományos pontossággal meztelenített precíz jelentéseket” közvetítenek, Sárközi György költészetének új, valóságközelibb szemléletét pedig saját költészetének fordulatához viszonyította. Különösen fontos esztétikai számvetése Az Est Hármaskönyvében 1929-ben megjelenő Divatok az irodalom körül címet viselő esszéje, mely irodalomfelfogását több oldalról mutatja meg. Az itt kifejtett állásponttól később már nem távolodott el. Tanulságai nemcsak saját alkotói útjára érvényesek, hanem nemzedékére is, melynek utolsó átfogó jellegzetessége az itt teoretikusan is megfogalmazódó klasszicitásigény, az avantgárd modernségével szembeni konzervativizmus nevében a húszas évek végére kialakuló szemléletváltozás. Rögtön az elején leszögezte, hogy tagadja az irodalmi divatok és irányzatok létjogosultságát, megjelöléseknek, jelszavaknak nincsen hatásuk az érett művészet megszületésére, osztályozások, értékelések, külső szempontok csak a kritikai szemlélet nívósüllyedését okozzák, és voltaképpen a „költészet igazi géniuszá”-ra sem hatnak. A magas költészet, megőrizve belső szabadságát, független minden külső politikai vagy erkölcsi hasznosságtól, mivel az író csak önmagának tartozik felelősséggel. Az „igazi irodalom” és a modernség viszonyát értékelve megjegyzi: „Az igazi irodalom sohasem születik a modernség, a divat szándékával, de mindig új, eredendően új, örök regenerálódás.” A korszerűség, az újság önmagában nem érték, s mindig gyanút kelt benne, ha egy művel kapcsolatban ezeket meghatározóan jelentős értéknek tekintik. A valódi modernség, a valódi újdonság sokkal szervesebben, szükségszerűbben nyilvánul meg műben: „az igazi költészet szinte biológiai értelemben hozza az újat.” Amikor 1932-ben Merényi Oszkár költészetét bemutatva a szerző intellektualizmusát bírálta, saját gondolatiságra törekvő költészetének ars poeticáját is megfogalmazta: „A metafizika egyik eltilthatatlan hazája a léleknek; de legyen az igazi gondolat metafizikája, nem pedig a szavaké, legyen olyan gazdag, hogy pótolni tudja a valóságot, amelynek állítólagos szegénységét lenézi.” Erdélyi József és versújságja című, a Nyugatban megjelent cikkében is hangot adott azon ideájának, mely szerint minden igazán jelentős alkotót voltaképpen egy klasszikus folyamat részének tekint, s ez alkalommal éppen az egyediséget, az úgynevezett eredetiséget kérdőjelezte meg: „Az igazán nagy versek, a témakülönbség következményeitől eltekintve, ami másodrangú a megítélés szempontjából, feltűnően hasonlítanak egymásra. Mintha volna valami egyetlen, klasszikus ideál, amelyet kimeríteni egy ember sohasem tud és amelyet többször-kevesebbszer elérnek a jó költők.” (Lásd bővebben: Te meg a világ. A kötetről = Vers és valóság, Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének és az MTA Könyvtárának Szabó Lőrinc-honlapja: http://krk.szabolorinc.hu/ — 2015 áprilisától.)
És ezzel el is érkeztünk a nagy Stefan George-tanulmányhoz, mely a Te meg a világ megjelenése után nem sokkal a Nyugatban jelent meg. Költészete tárgyiasnak mondott stílusára és e stílus mögötti alkotói attitűdre talán a legnagyobb hatással volt George mint költő és mint jelenség. Amikor a német mestert jellemezte, saját alkotói elveit is kifejezésre juttatta: „Ez az igazi költői erő, a nyelvnek és a látásnak markoló, valóságos ereje. Megfékezve, hogy szét ne áradjon, föl ne híguljon, hanem izmos maradjon, feszüljön, mint az eleven élet. »Du gabst dem schmerz sein mass…«”, vagyis „mértéket szabtál kínunknak” (Böcklin, Szabó Ede fordítása). „A fegyelem, a mérték megmarad” — hangzik a Szabó Lőrinc-i szentencia. George pozitív, a nyelvi hatáson kívüli tételeiként a következőket sorolja fel: „a heroizmus, a pillanat szolgálatának elítélése, a szövetség hangsúlyozása, az abszolút értékelés, a férfiasság kultusza, a becsület, a méltóság, a kozmosz örök rendjébe állított sorsvállaló örök ember”.
A Szabó Lőrinc-szövegek gondozója, a jegyzetek és az utószó írója, Kemény Aranka, a Szabó Lőrinc Kutatóhely munkatársa a korábbi Emlékezések és publicisztikai írások összeállítása után ismét hatalmas munkát végzett: a több mint ezer oldalon összegyűjtött írások példás módon láttak napvilágot, mondhatni a kritikai kiadások igényével. Végighaladva a kötet lapjain az olvasó mindvégig biztonságban érezheti magát, mert a jegyzetapparátus megóvja a kétségektől, a zavaró talányoktól. Egy-egy történeti momentum párhuzamának felvillantása révén, hírlapi tudósítások, levélrészletek megidézése vagy az érintett személyek életrajzának jellemző, az egyes darabokhoz illeszkedő szócikkei által képzeletben belakhatóvá válik a szövegek keletkezésének ideje. Az írásokat bevezető lábjegyzetek pedig olykor tanulmányokat alapoznak meg. Tiszteletre méltó az a filológiai igényesség, amellyel Kemény Aranka végigjárt minden utat az adatok mögötti újabb és újabb jelentéstartalmak felderítésére a legvégső határig. Egy cikk vagy élőszóban elhangzott előadás létrejöttéről, sajtóvisszhangjáról, kortársi személyes, illetve nyilvános reakcióiról mindent megtudhatunk, amit érdemes megtudni, vagy ami egyáltalán megtudható. Magyarázatai pályatörténeti keretbe helyezik a közleményeket.
*
A huszadik században alig lehet példát találni arra, hogy egy irodalomtörténész munkássága úgy összeforrjon a tárgyával, mint ahogyan Kabdebó Lóránt kutatói pályája összeforrt Szabó Lőrinc életével. A költő életművének általános megítélését ma már olyan evidenciák határozzák meg, melyek éppen az ő révén kerültek a szakmai közgondolkozásba, és ami ritkábban történik meg, a szélesebb értelemben vett olvasóközönségnek is a Szabó Lőrinc-i életműhöz való viszonyát sok vonatkozásban meghatározta. Ilyen tétel például a költői életmű kezdetének korszakolása. Míg korábban Illyés, Steinert Ágota vagy Rába György a Te meg a világot tekintette egy alkotói korszak végének, Kabdebó Lóránt szerint az 1926-ban megjelent negyedik kötettel zárul Szabó Lőrinc első pályaszakasza. Ő volt az, aki kibontva a dialogikus költői paradigma fogalmát, kulcsot adott az új, a Te meg a világgal kezdődő pályaszakasz értékeléséhez, alapvetően meghatározva az életmű és recepciója értelmezéseinek irányát. Szabó Lőrinc világirodalmi párhuzamait is Kabdebó Lóránt kutatásai és megállapításai nyomán látjuk. A költő munkásságára irányuló hatalmas kutatói tevékenysége mellett a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelyének vezetésével, az egyetem doktori iskolájában végzett szervezőmunkájával meghatározta a Szabó Lőrinc-életmű filológiájának és értékelő feldolgozásának irányát, az ő, illetve tanítványai szövegkiadásai nyomán közelítünk ma is a költő életének megannyi részletéhez. Kabdebó Lórántnak köszönhető a költői pálya kutatásának már-már egyedülálló felívelése, s az is, hogy a munkásság nagyobb, összefüggőbb részeinek igényes és alapos feltárása vagy újraértelmezése jórészt megszüntette a pályakép értelmezésbeli és filológiai hiányosságait. Ugyanakkor elmondható az is, hogy némiképp a költő arcára és alakjára dermedt az, amit ő közölt és állított róla.
Önálló monográfiáinak sora után Kabdebó Lórántnak e legújabb könyvével együtt három olyan gyűjteményes kötete látott napvilágot, melyekben elsősorban Szabó Lőrinccel foglalkozó tanulmányait adta közre, s ezek az összeállítások általában a szerző kutatásai nyomán támadt egy-egy problematika köré szerveződtek. A Szabó Lőrinc „pere” kiadásával az volt a szándéka, hogy egybegyűjtse, illetve többféle perspektívából bemutassa a költő életéhez, pályaképének az utókor szemében kétessé vált mozzanataihoz kötődő dokumentumokat, valamint szépirodalmi műveket és emberi, alkotói kapcsolatokat elemzett Szabó Lőrinc politikai, világnézeti, esztétikai irányultságára vonatkoztatva. A Mesék a költőről írásai a Szabó Lőrinc-i pályaképben különös fontosságúvá váló találkozások, életrajzi és szellemi kapcsolatok sorát tárta fel. Ez utóbbi, 2011-ben megjelent könyvének Versenyfutás? címet viselő fejezetében megemlítette: egy újabb, Szabó Lőrinc-kutatásait megkoronázó monográfia alapgondolata foglalkoztatja. Azt szeretné felderíteni, Szabó Lőrinc 27-28 évesen hogyan is bonyolódott abba a kérdésbe, „mi dolgunk a világon”, s hogy e kérdésnek ekkor keletkezett költői hozadékát miért is „jegelte” a költő, majd pályája utolsó évtizedében hogyan vált ez a kérdésföltevés költészete lényegévé. Az 1927–28-as évek költői termésének java, mely a Te meg a világban kapott helyet, az egyes ember helyét keresi a társadalmi és a természeti létformák között, azonban ekkori költészetének van egy másik vonulata, mellyel — Kabdebó Lóránt szerint — nem tudott mit kezdeni, és ez a „racionalitáson áttűnő létmisztika”. Szabó Lőrinc ennek értelmezését még nem kísérelte meg ebben az időszakban. Az „óhajtva sejtés és az óhajtás értelmezése” közötti különbségtevésre a költő először majd a Harc az ünnepért kötetében tesz kísérletet.
Ha a monográfia még nem is született meg, e legújabb kötetbe válogatott tanulmányok többsége egységet alkot, mivel egymást kiegészítve, újabb és újabb adalékot és értelmezési síkot nyújtva bontja ki a korábban jelzésszerűen feltett alapkérdést, akárcsak egy monográfiában. A címlapon is hangsúlyozott kettősség alapdefiníciója: „egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét konstatáló szólamot”. (A kötet egyik alcíme — Kettős látás a 20. századi lírában — helyett, a leginkább beugró szemészeti jelentés miatt, talán szerencsésebb lett volna a fogalom megjelölésére más kitételt alkotni.) Ugyanakkor a Te meg a világ személyiségproblematikájának és az azt körülvevő világnak egymáshoz való viszonyát más oldalról tömören jellemzi egy, a kötetben több alkalommal is idézett Heisenberg-gondolattal: „az élet harmóniájának keresése közben sohase felejtsük el: az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk.” E sokféle módon definiált kettősségnek Szabó Lőrinc esetében a Kabdebó Lóránt alkotta dialogikus költői paradigma fogalma felel meg. E kötet több tanulmánya ezt mélyíti el, felmutatva azt a tendenciát, mely a költő mind alkotói, mind magánéleti szempontból válságos, 1927–28-as periódusában érhető először igazán tetten. Meghatározásában e tanulmányok célja: „Mindennek továbbra is megmaradó érvényessége mellett ki szeretném fejteni az itt leírt paradigma másik oldalát. Azt a poétikai meg-megjelenést Szabó Lőrinc 1927-től alakuló pályáján, amely bele-beleszövődve a látványosan kifejlődő dialogikus poétikai paradigmába, annak minduntalan jelenvaló túloldalaként jelen van a költő pályájában — már annak tudatos megjelenése előtt is (a Harc az ünnepért kötet ugyanis majd a húszas években keletkezett alapverseinek kiigazítása lesz).” Már az Osiris Kiadó számára készített Szabó Lőrinc-pályakép bevezetésében megítélése szerint e költészet legfontosabb hozadéka „a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma”. E meghatározás átvezet e kötetben központi szerepet játszó problematikába, miképpen bontja ágait e költészetben a metafizikai teljességigény.
Kabdebó e kötet több tanulmányával árnyaltabbá tette a korábban éppen az ő kutatásai nyomán kanonizálódott, a Te meg a világgal jelölt korszakhatárt azzal, hogy vizsgálat alá vonja az 1927–28-ban keletkezett azon verseket, melyeket nem közölt az említett kötetben, hanem csak jóval később, a Harc az ünnepértben, illetve a Régen és Most ciklusban kaptak helyet. Meglátása szerint a Te meg a világ a materialista evilági gazdagságának számbavétele, míg a Harc az ünnepért kötet „az emberi létezést az Univerzum teljességével összekötő feltételezések poétikai megfogalmazása”. Az 1927-es és főleg az 1928-as év a költő számára mély, válságos periódust jelentett. Az ekkor megfogalmazott kétségei majd már a Harc az ünnepért összeállításakor állnak össze egy „ars poeticus természetű vizsgálati szempont”-tá. Már ekkor jelentkezik az a költői magatartás, mely nemcsak a Harc az ünnepért kötetet, hanem a költő további pályáját is alapvetően meghatározta.
Már a nyolcvanas években, a rendszerváltást megelőzően érzékeltette Kabdebó Lóránt egy tanulmányában a Szabó Lőrinc-i költészetnek egy másik lehetőségét. Véleménye szerint 1927-ben jelentkezik az a sajátos metafizika, mely majd Szabó Lőrinc későbbi korszakában válik meghatározóvá. A Te meg a világot előrevetítő „személyiségvédelmi-bomlási poétikák” irányultságában fellelhető a szándék „az ateista és istenes tendenciák” egymáshoz való viszonyának tisztázására és összekapcsolására. E kötet alapjának is mondható az az elsőként keletkezett tanulmány, mely a Babitshoz írott Tékozló fiú csalódása című vers kapcsán született meg. E költeményt, illetve annak a költő munkásságában való utóéletét tette vizsgálódásai tárgyává. Az „istenes tendenciák”-ra történő utalásokra érzett rá a költő fia is, aki a szerző elmondása szerint meg is jegyezte: „eddig csak »fasiszta« költőnek tartották apámat, te most még vallásos költőt is akarsz belőle csinálni.” Szabó Lőrinc e kompozíciójával egyszerre utal Babits Fortissimójára és a Bibliára. A babitsi „Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?” gyötrő kérdésével, a „süket Isten” és az őt már soha meg nem értő, istenné lényegülő „vak apa” utalásos párhuzamával a magány egyetemes érvényűvé lényegül. Felhívja még a figyelmet arra is, hogy az igazi pokol nem A sátán műremekei totális társadalomkritikájában, nem a lázadás gesztusával jelenik meg első alkalommal Szabó Lőrinc költészetében, hanem éppen e jelzett, kétségek között őrlődve megélt időszak verseiben, elsősorban a Babitshoz szóló Tékozló fiú csalódása és a Harc az ünnepért című költeményekben. Ekkor ihleti meg a társadalmi magáramaradottságon túli, az az emberi kapcsolatok egzisztenciális egyedülvalóságban megnyilvánuló abszurditás. Lényegi megállapítása, hogy a Bartók vagy József Attila nevével jelölt pokolra szállást Szabó Lőrinc talán elsőként végezte el századunk magyar költészetében. A Tékozló fiú csalódása című versből a társkereső ember jajkiáltása hallatszik ki, és az ezt kiváltó kétségbeesés feloldása majd a Tücsökzenében fog bekövetkezni.
A Szabó Lőrinc költészetének oximoronja című tanulmányában arra akart válaszolni, hogy a költő miképpen kísérli meg a vallások és a metafizikai mesevilág feldolgozásával a mindennapi történéseket egybefűző költői világ kialakítását — középpontba helyezve a Hálaadás című költeményt. A Kabdebó Lóránt által említett főbb szellemi hatások: „a kálvinista eleve elrendelés”, Milton Elveszett paradicsoma és a „Szent Ágoston-i szabad akarat szelleme”. A Milton-hatás az utalás hangsúlyossága ellenére kibontatlan marad, Szent Ágostonnal kapcsolatban pedig feltevődik a kérdés: vajon itt Kabdebó az egyházatya gondolatrendszerének azon ellentmondásra akart-e utalni, ahogyan együtt él a transzcendencia által áthatott emberi szabadság illetve felelősség elve az eleve elrendeléssel? Ennek feszültségét jellemzi-e „az eleve meghatározott végeredmény kialakulásának belső mozgástere”-ként? Elsősorban két, a hagyományos Szabó Lőrinc-i pályaképértelmezéstől eltérő és e kötet több tanulmányának alapgondolatával valamilyen formában rokon megközelítést idéz. Az egyik Szabó Ferencé, aki a hitre sóvárgó, de azt meg nem találó ember kétségeit és vívódásait látja meg e költészetben. A másik pedig Baránszky-Jób Lászlóé, aki a Gyermekünk a halál és A semmittevő halál című versek átgondolásával a materializmussal elégedetlen, egyfajta spiritualizmust elérni vágyó költői magatartás lényegét jellemzi. Kabdebó sorra vette mindazokat az 1927–28-ban keletkezett verseket, melyek már valamilyen formában rákérdeznek a metafizikusan is érzékelt létezés örökkévalóságára, megmutatva világirodalmi párhuzamaikat, illetve megfeleltette a pálya későbbi szakaszaiban keletkezett versekkel, s ezáltal vázolta a metafizikus létszemlélet továbbélését és annak fejlődését. A földi létezés és a metafizikai lehetőségre történő rákérdezés egymáshoz közelítése szempontjából különösen tanulságos az egybevetése annak a Kabdebó Lóránt által tárgyalt két versnek, melyek közül az egyik, az egyébként a Te meg a világban közölt Tűzbe és fegyverbe, a másik pedig Tücsökzenének az Árny keze címet viselő darabja.
A mindennapok közelségéből idézte meg a 1927–28-as évet az „Új lakásban” címet viselő írás. Szabó Lőrinc 1927 júliusában költözött a Józsefváros Gólya (ma Bókay János) utcájába. Itt élte meg családi élete nagy válságát, s itt keletkezett a Te meg a világ verseinek jelentős része. Kabdebó Lóránt, miután részletesen bemutatta a Gólya utcai lakásba költözés körülményeit s magát a költő számára csöndes szigetet jelentő otthont, az azt megéneklő Új lakásban című vers elemzésével arra kereste a választ, vajon a későbbi Harc az ünnepért poézise magába foglalhatja-e a hal és a háló jelképével a lepusztultság ellentéteként az ünnephez vezető utat, s mindez visszavezethető-e a vers első publikációjáig. A „Szergej Jeszenyin utolsó éjszakája” című fejezetben a Szabó Lőrinc-hagyaték részét képező egyik jegyzettömbben gyorsírással írt kilenc versfogalmazványt vizsgálja, melyekben Szabó Lőrinc az orosz költő sorsán keresztül önmagáról szól. A példamutató szövegkritikai vizsgálódások után a dokumentumok elemzésével részben képet nyújtott a Szabó Lőrinc-vers geneziséről, s kimutatta, miképpen kapcsolódik majd az a Tücsökzene 1947-es befejezéséhez, az Elképzelt halálhoz, illetve a Bajrám ünnepe című költeményhez, melyet a költő halálos ágyán felolvastatott magának.
A „Nyílik a lélek” három tanulmánya, a „Szergej Jeszenyin utolsó éjszakája”, a Harc az elégiáért és az „Isten és világ” korábban is olvasható volt már Kabdebó Lórántnak a „Ritkúl és derűl az éjszaka” című gyűjteményes kötetében, illetve a „Tékozló fiú csalódása” szövegét pedig az első három oldalt és néhány idézet elhagyását nem számítva majdhogynem teljes egészében közölte már „A magyar költészet az én nyelvemen beszél” című monográfiájának Csalimese és/vagy üdvtörténet című fejezetében. Azonban az ismételten szerepeltetett írások több szempontja, megállapítása e helyen újra- és együttolvasva más hangsúlyt kap. A Harc az elégiáért egyik központi problémája, hogy a dialogikus költői módszer klasszicizálódása miképpen felel meg egy fundamentális ontológia kialakulásának, megteremtve a világegészre rákérdezés alkalmát, illetve az önmagát figyelő, megnyíló lélek miképpen keres a történéseknél mélyebb archetípusokat. A Szabó Lőrinc metafizikai távlatai alcímet viselő esszé Szabó Lőrinc „üdvösségigényének” sajátságait jeleníti meg.
Számomra nem érthető, hogyan került a kötetbe az a legnagyobb terjedelmű munka, mely nem Szabó Lőrinc életével s munkásságával foglalkozik, hanem Weöres Sándornak a huszadik századi magyar- és világirodalomban elfoglalt helyét írja körül, kijelölve a poétikai párhuzamokon túl az általánosabb kultúrtörténeti vonatkozásokat a társadalomfilozófiai és természettudományos gondolkozás kapcsolódási pontjaival együtt. Alcíme: Weöres Sándor irodalomtörténeti pillanata. Ez a pillanat a következőképpen definiálódik: „Az európai gondolkozás és poétika egyszerre kiküzdött, majd az újat kezdés igényével feltűnő meghatározó jelenségként a most-pontokra szakadó időben érzékelni tudja az abszolút idő igényét.” Az életmű jelentőségének impozánsan sokféle nézőpontból történő megközelítése mégiscsak hiányérzetet kelt, elsősorban a magyar vonatkozások miatt, mivel e helyen említetlenül marad az a nálunk külön eszmevilágot képviselő tradicionalista irányzat, melyről a korábbi évtizedek irodalom- vagy esztétikatörténete nem nagyon vett tudomást, és ami alapvetően meghatározta Weöres világképét, költői attitűdjét. Bár a költő egy, a tradicionalitás alapjára, az aranykor-tudatra vonatkozó megállapítását a Fairy Spring kapcsán idézte Kabdebó, ennek hatástörténetével nem foglalkozott.
A kötet szerkesztése során pár formai probléma jelentkezett. Ilyen annak a kérdése, szükséges-e egyes idézetek többszöri előfordulása. Olykor az ismétlődések más kontextusba helyezve, más értelemben vagy új hangsúlyt jelentve olvashatóak, de nem minden esetben. Előfordul, hogy egy tanulmány korábbi megjelenésének az adatai fel vannak tüntetve, ugyanakkor a forrást megjelölő jegyzet nem szól arról, hogy ugyanaz a tanulmány a kötetben is megtalálható. (216:4) Az egyébként részletességre törekvő forrásmegjelöléseknél nem találkozunk az egyes tanulmányok korábbi kötetbéli közlésének adataival. Az impresszum azt közli, hogy a borítót részben „Kabdebó János portréja felhasználásával Arany Imre tervezte”, de portré nem található a borítón.
A „Nyílik a lélek” előszavában a szerző megjegyezte, hogy Szabó Lőrinc költői teljesítménye sokféleképpen értelmezhető és ábrázolható. Kiemelhetjük az igazságkeresés magatartását, melynek végső következtetése az egyetlen érvényes igazság megkérdőjelezése. De ugyanakkor felfedezhető az ezzel ellentétes tendencia is, amint az eluralkodó viszonylagosság szemléletével szemben az egy Igazságát védelmezi, és Szabó Lőrinc költői pályájának beteljesülése sok szempontból ok–okozati viszonyba kerül a társadalmi célok elvesztésével. Kabdebó Lóránt egy, a hitetlenség mélypontján „sajátos üdvtant” izzító utat érzékelt a költő pályájára tekintve. Ennek fényében kívánja a Szabó Lőrinc-i életművet átértékelni, mint ahogyan ez bevezető tanulmánya Jánosi Zoltánnak szóló ajánlásából is kiderül. Ezek a már az új szemléletben megfogalmazott kérdések, megállapítások jövőbeni távlatot képezhetnek a Szabó Lőrinc-kutatás és -recepció számára.
Megjelent a Műút 2015054-es számában