LORENZO RIBEIRA — Martina mondja

Összevarrták a nevét. Ki hinné, hogy fizikából doktorált? Alig látszik a cérna. Két kék szem, és a kettő között a vakablak. Túl korán vitték kórházba a nevét. Hőmérőjét összetörték.

Parfümje, mint a porcukor, úgy szitál,
szita-szita péntek, szerelemcsütörtök.

Mi az, hogy fejpályaudvar?
A fejközpontú fény csak úgy árad,
nincs idő igazgatni a ráncos ruhákat.

Nosztalgiakerek szemek. Így nosztalgiázni nem is merek.
Az arcporcelán felett alig hullámos, hátranyalt, sárga haj.
Szicíliai citrom. A szája meg málna, harapott málna.
Sárgahajú, fehérbőrű: a villamos színei ezek.
De nincsen remíz: ízlelgetem a szót, mint egy habrolót;
akarom mondani, eddig nem volt.

Összevarrták a nevét.
Ki hinné, hogy fizikából doktorált?
Alig látszik a cérna.
Két kék szem, és a kettő között a vakablak.
Túl korán vitték kórházba a nevét.
Hőmérőjét összetörték.

Ha parfümdobozról nézne,
kicsengetnéd érte a sok régi lírát?
Vagy inkább elcsennéd, mint én a vérét?

A kezét igen, de a korlátait nem foghattam,
mert még nem múlt ki a kezeim közt senki.
Más korlátait csak az érintheti.
S korlát nélkül semmi nem kell.

Megjelent a Műút 2015054-es számában