Holnaptól

Ma is feléd fordulok az ágyban, mert azt beszéltük meg, már nem kell egyedül lennem, mikor sötétben a halálra gondolok. Nagyon félek, de ezt már ismered, tudod, ha mindent, amit terveztem, sorban elkezdenék megvalósítani, akkor valamikor az állatsimogató őr, a katona és a börtönigazgató után egyszerűen véget érne az életem, mert statisztikailag körülbelül ennyi fér bele, vagy még ennyi sem. Azt kellene mondanod, hülye vagyok, és majd megvédesz, ehelyett megpróbálod megértetni velem, már megint itt tartunk, hogy a halál természetes, és mire odajutok, már nem fogok üvölteni a gondolattól. Pont olyan ez, mint mikor a terhességről beszélsz.

Az első emlék, ami eszedbe jut arról a szóról, hogy madár, mondja a lány, nekem pedig gondolkoznom sem kell, annyira sok emlékem nincs is, hogy válogathassak. Mondjuk, volt az a galamb, napokig Izabella utcában, a tetemét valaki egy autó alá rúgta, de csak félig, mi meg arról veszekedtünk, hogy szerinted ez az élet rendje, én pedig tudtam, hogy a végén úgyis nekem lesz igazam. A galamb miatt is sírtam kicsit, de inkább azt kezdem el mesélni, hogy volt két papagájom, és tízéves lehettem, épp jégkorcsolyázni voltam, mikor anyukám felhívott, hogy meghalt Kiwi. Akkor nagyon sírtam, mondom a lánynak, aki pszichológusnak készül, az ilyen helyzetekben udvariasan érdeklődést kellene tettetnie, de csak elmosolyodik, zavarban van, ez csak egy házi feladat, igazán nem szeretné, hogy valaki most kitárulkozzon előtte. Nem tudok mit kezdeni a reakciójával, azt mondom, ennyi volt, miközben semmit nem tudott meg az emlékeimről. Utólag arra fogok gondolni, hogy milyen jó lett volna megütni, többször, közben pedig elmesélni, hogy Kiwit még a régi ház udvarán temettük el, a kukáktól számítva a negyedik tuja alatt.

Ma is feléd fordulok az ágyban, mert azt beszéltük meg, már nem kell egyedül lennem, mikor sötétben a halálra gondolok. Nagyon félek, de ezt már ismered, tudod, ha mindent, amit terveztem, sorban elkezdenék megvalósítani, akkor valamikor az állatsimogató őr, a katona és a börtönigazgató után egyszerűen véget érne az életem, mert statisztikailag körülbelül ennyi fér bele, vagy még ennyi sem. Azt kellene mondanod, hülye vagyok, és majd megvédesz, ehelyett megpróbálod megértetni velem, már megint itt tartunk, hogy a halál természetes, és mire odajutok, már nem fogok üvölteni a gondolattól. Pont olyan ez, mint mikor a terhességről beszélsz.

Holnaptól hinni fogunk, vágom közbe, mert nem akarlak végighallgatni, nem is értheted igazán a helyzetemet, idősebb vagy, nem fogod végignézni, ahogy haldoklom, és nem is te fogsz majd szülni. Valahogy nem vagy elragadtatva. Számítottam erre, úgyhogy még inkább próbállak meggyőzni, főleg azzal, hogy szükségem van rád, egyedül nem lehet csak úgy hinni valamiben, ehhez össze kell állni, sokat és erősen gondolni arra a valamire, aztán az úgy is lesz. Azt akarom, hogy érvelj, mondj egyetlen okot, amiért nem tökéletes a tervem, de csak tetteted, hogy sóhajtasz, szerinted nem ez a megoldás, különben is, inkább aludjunk, mert túlságosan fel fogom izgatni magam. Tényleg felizgatom magam, egy kicsit megint sírok is, te pedig megölelsz, és megegyezünk abban, hogy vannak dolgok, amiknek sosem lesz végük, csak sajnos az emberi élet nem ilyen.

Csendben fekszem még egy darabig, hallgatom, ahogy a fogadat csikorgatod álmodban. Arra gondolok, hogy én vagyok a legfiatalabb, és már senki nem lesz, aki eltemessen a kukákhoz legközelebb eső tuja alatt.