Macbeth

A film páratlan szemléletességgel ábrázolja Macbeth felemelkedését. A történet elején Macbeth még a szabad ég alatt, a csatamezőn alszik a többi katonával együtt, majd vendégsátrakból és faépítményből álló otthonába tér haza, királlyá koronázása után már tekintélyt parancsoló kővár illeti trónteremmel, tágas csarnokokkal és fejedelmi hálóval. Ezzel párhuzamosan szólal meg lelkiismerete, és ennek nyomán kerítik egyre inkább hatalmukba elméjét a véres tettek szülte látomások.

Jó néhány emlékezetes Macbeth-előadást láttam, de hirtelen felidézni sem tudom, mikor elevenedett meg utoljára korhű díszletek közt Shakespeare-nek a Macbeth-átok miatt csak „skót darabként” emlegetett színműve. A Macbeth a bárd legrövidebb és a Hamlethez, valamint a III. Richárdhoz hasonlóan leggyakrabban játszott tragédiája, főként mert csak úgy kínálja magát, hogy adott korából és történelmi közegéből kiemelve szóljon a mához. Cselekménye könnyűszerrel átültethető bármely korba és kultúrába, mert a vérrel szerzett hatalom sehol sem ismeretlen, és még a XXI. század elején sem vált idejétmúlttá. Hiteles tudott lenni japán szamurájkörnyezetben, ahogy azt a dráma legemlékezetesebb filmes adaptációja, Kuroszava Akira Véres trónja is mutatja, de egy posztapokaliptikus, környezeti katasztrófa utáni Skóciában is, példa erre Jamie Lloyd londoni rendezése, a 2013-as színházi évad egyik sikerdarabja James McAvoyjal a címszerepben. A Snowtown-i gyilkosságok című filmmel elsősorban fesztiválkörökben ismertséget szerzett, ausztrál származású Justin Kurzel Shakespeare-feldolgozása neves filmes elődei — Orson Welles és Roman Polanski — nyomdokain halad, ami a kortárs színházi feldolgozásokhoz, de Kuroszava 1957-es filmjéhez képest is igencsak konzervatívnak bizonyul.

Az angolszász Shakespeare-feldolgozások túlnyomó hányadára a mai napig jellemző a Kurzel filmjét is alapjaiban meghatározó tisztelet a bárd sorai iránt. A rendező és forgatókönyvíró társai (Jacob Koskoff, Michael Lesslie, Todd Louiso) talán csak a vészbanyák — a film magyar változatában használt Kállay Géza-fordításban vészlények — szövegeiből húztak valamicskét. A hangsúlyokat viszont úgy helyezték, hogy nemcsak egyértelművé válik, de központi szerepet kap, amire Shakespeare épp csak utal soraiban, ugyanis Kurzel Macbethje a trónörökös kérdése kapcsán a gyermeket emeli kulcsmotívummá. Macbeth házasságának egyik lényeges kérdése az utód, mely ily módon árnyalja Lady Macbeth tetteinek motivációját, sőt arra is magyarázatul szolgálhat, miért bomlik meg a gyilkosságra buzdító, végletekig elszánt nő elméje. „Szoptattam már, Tudom milyen egy kisbabát szeretni” — szól Lady Macbeth (Kállay Géza fordítása), mikor férjét uszítja a király ellen, utalva elvesztett gyermekére, akinek létezését ez a félmondat igazolja az egész szövegben. Kurzel nem hagyja sötétben tapogatózni a nézőt, rögtön a nyitójelenetben a megtört Macbethet és hitvesét (Michael Fassbender és Marion Cotillard) mutatja, amint alig pár éves gyermeküket temetik pogány rítust idéző szertartás szerint. Lady Macbeth így nem a férjét a király ellen uszító, már-már démoni erővel bíró fúriaként jelenik meg először, ahogy oly sokszor látni, hanem egy gyászoló, a veszteségtől megtört nőként. Lady Macbeth karakterét ugyanúgy újabb réteggel gazdagítja ez a kép, ahogy későbbi tetteinek motivációját is. A gyermekét elvesztő nő talán éppen az így keletkezett hiányt próbálja férje és önmaga számára a trón megszerzésével pótolni. Marion Cotillard Lady Macbethje mintha az átélt veszteségből merítené a keménységet és elszántságot, amivel szemben harcedzett ura is tehetetlennek tűnik, de ebből ered a sebezhetősége is. Bármily elszántan segíti férjét a trónra, bevetve szexuális vonzerejét, a zsarolást és megannyi taktikát, a korona mellé nem képes az utódot is biztosítani, annak hiányában pedig, ahogy arra tőrét a Lady hasának szegezve Macbeth rámutat, nem lehet elég erős és biztos az uralmuk. „Az én fejemre pedig Meddő koronát, markomba kiszáradt Jogart tettek, s kezemből kitépték a folytatás és a siker fonalát.” (Kállay Géza fordítása) A gyermek kérdése magyarázza azt is, mitől veszti eszét ez a határozott, a céljai elérése érdekében korábban a véres tettektől sem riadó asszony. Ez utóbbi ugyan szintén meg van írva Shakespeare-nél, de mintha a legtöbb feldolgozásban Lady Macbeth leginkább csak addig lenne érdekes, amíg férje hatalomvágyát szítja, és mintegy katalizátorként indítja be a kegyetlen gyilkosságok egész sorát. Kurzel filmjében Lady Macbeth ugyanolyan könnyezve és fájdalommal nézi végig Lady Macduff (Elizabeth Debicki) és gyermekei kivégzését, ahogy a film elején gyermekét temette. Saját vesztesége ébreszti fel a nő és gyermekei pusztulása láttán lelkiismeretét, ez lesz az a vér, amit már képtelen lemosni a kezéről. A szörnyű tett után ébredt lelkiismeret-furdalás keltette pszichózisnak a szimbolikus aktusa, ahogyan a tőrt és saját kezeit mossa. A nő végül magába roskadva, a templom padlóján könnyezve mondja el utolsó monológját, némi késleltetéssel láthatjuk, hogy szavai nem a levegőbe szólnak — halott gyermekét képzeli eközben maga elé. A rendező ezzel a többnyire már-már démoni erővel felruházott Lady Macbethet nagyon is valós és esendő nővé formálja, és nem mellesleg kiválóan megoldja a filmre vitt Shakespeare-drámák legproblematikusabb vonását, a színpadon megszokott, de a realista ábrázolásmódtól elütő, éppen ezért a vásznon gyakorta idegenül ható monológokat.

A gyermek mint a jövő záloga, az utódlás és általa a hatalom átörökítésének kulcsfigurája a film leggyakrabban visszatérő motívuma. A vészlények egyike is gyermek még, ő segíti Banquo (Paddy Considine) fiának, Fleance-nak szökését. A vészlények Lady Macbethhez hasonlóan szintén meg vannak fosztva démoni erejüktől, inkább szelíd, ködös jóslatokat suttogó füvesasszonyok, mintsem a természet erőit és az emberi akaratot is az uralmuk alá hajtó, jövőlátó, nem evilági jelenések. Az arcukra rajzolt jelek egyértelműen a pogány rítusokhoz kapcsolják őket. Bár a mai Skócia területén élő kelta törzsek megtérítése már az V. században megkezdődött, a darab pedig a XI. század közepén játszódik, a pogány babonák és rítusok évszázadokon át fennmaradtak, így aligha tűnnek idegennek a kortól, melyben a Macbeth játszódik. A vészlények és a Macbeth házaspár gyermekének temetése inkább a pogánysághoz kötődik, de a filmben már megjelenik a templom, a keresztény ikonográfia és a papság. Ez utóbbi szentesítette az uralkodó hatalmát, de az egymással rivalizáló thánok által vezetett törzsek életében még nem képviselt döntő befolyású hatalmat. Macbeth hatalomra kerülése egyben elmozdulás az intézményesülő vallás felé is, de a vészlények szavaikba vetett vak hite és az, ahogy később maga keresi fel a őket újabb jóslatért, még a pogány hiedelemvilághoz köti.

A film páratlan szemléletességgel ábrázolja Macbeth felemelkedését. A történet elején Macbeth még a szabad ég alatt, a csatamezőn alszik a többi katonával együtt, majd vendégsátrakból és faépítményből álló otthonába tér haza, királlyá koronázása után már tekintélyt parancsoló kővár illeti trónteremmel, tágas csarnokokkal és fejedelmi hálóval. Ezzel párhuzamosan szólal meg lelkiismerete, és ennek nyomán kerítik egyre inkább hatalmukba elméjét a véres tettek szülte látomások. Fassbender játéka Macbethként azt kell, hogy bemutassa, hogyan ülteti el a bogarat a fülében a vészlények sugallata, majd hogyan ösztönzik felesége szavai becsvágyból elkövetett gyilkosságok egész sorára. Ahogy a díszlet a felemelkedését szemlélteti, a színésznek az ezzel ellenkező irányú belső utat kell megmutatnia. Alakításával végig kell vezetnie a nézőt azon a folyamaton, mely során a király hű katonájából becsvágyó, hataloméhes gyilkos lesz, amit a lelke mélyén ez az egyébként szolgálatból, parancsra szakmaszerűen ölő zsoldos mégsem tud feldolgozni. Látomások, kényszerképzetek és paranoia uralkodik el rajta, vigaszt és megerősítést pedig nem a keresztény hittől remél, mert az erre nem adhat feloldozást, hanem a vészlények által megidézett, nem evilági erőktől vár. A rendező remekül oldja meg, ahogy Macbeth egy, a képzeletében megjelenő halott harcostársától kapja a tőrt Duncan király (David Thewlis) meggyilkolásához, a gyilkosság utáni monológban viszont már megbicsaklik a film és Fassbender egyébként erőteljes alakítása is. Duncan lemészárlása után a Sir Laurence Olivier által a Hamletben meghonosított belső monológként indul Macbeth gondolatáramlata, kiválóan mutatva a karakter ébredő lelkiismeret-furdalását és belső vívódását, alig pár sor után azonban a kamerába mondott szóáradatra vált, ami igencsak elüt az egész film beszédmódjától. Azért is tűnik zavaróan megoldatlannak ez a monológ, mert ugyanezt a problémát remekül hidalja át a királygyilkosság előtti jelenet a tőrt hozó, fiatal katona szellemével vagy a már említett Lady Macbeth-monológ.

A lehető legaprólékosabban kidolgozott korhű jelmezek és míves fegyverek mellett komoly vonzereje a filmnek a zordon skót táj atmoszférateremtő ereje, mely legutóbb a Nicolas Winding Refn rendezte Valhalla — A vikingek felemelkedésében (Valhalla Rising, 2009) jutott ilyen fontos szerephez. Amilyen sokszor elütnek a hosszú monológok, oly jól belesimulnak a filmbe a korhű, a legapróbb részletekig kimunkált fegyverekkel vívott csatajelenetek. A harcok és harcosok ábrázolásmódja, a lassításokkal felvett öldöklés elegáns főhajtás Sam Peckinpah Vad Bandája (The Wild Bunch, 1969) előtt, és kellően nyers és brutális, hogy megmutassa, van még élet a Rettenthetetlen (Braveheart, Mel Gibson, 1995) után, de a Spartacus vagy a Trónok harca című sorozatokon felnőtt fiatalabb rajongóknak sem okoz csalódást. Shakespeare úgy írta meg a királygyilkosságot, és aszerint is játszották, sőt játsszák még gyakorta most is, hogy az egy függöny mögött zajlik, elrejtve a közönség szeme elől. Kurzel viszont itt sem bíz semmit a néző fantáziájára, de e tekintetben aligha nevezhető úttörőnek, hiszen Roman Polanski évtizedekkel megelőzte 1971-es, különösen véres és kegyetlen verziójával.

Lenyűgözően ötletes és látványos a filmben, ahogy a birnami erdő megindul, ezúttal nem fának álcázott katonák nyomulnak előre, hanem egy erdőtűz vörös izzása, félelmetesen gomolygó füstje és felszálló pernyéje tör utat Macbeth vára felé. Macbeth és Macduff (Sean Harris) utolsó véres leszámolása a jó és rossz végső küzdelme a tűztől és vértől vörössé változott csatamezőn következik be. Miközben Malcolm (Jack Reynor) trónra lépését éljenzik, a még mindig vörös harcmezőn Banquo fia, Fleance veszi magához Macbeth kardját. Egy halott trónörökös képével indul a film és egy élőével zárul, aki a vészlények jóslata szerint király lesz egy napon. A gyermek/örökös kérdése így marad az első pillanattól az utolsóig a film középpontjában. A vörös szín és a kard pedig jól szimbolizálja a hatalomért folyó, véget nem érő küzdelmet.

Kurzel Macbeth-filmje az Oscar-díjas Marion Cotillard és az Oscar-várományos Michael Fassbender kettősének jutalomjátékát ígéri, akik aligha okoznak csalódást, de mégis kevés olyan pillanatuk van, mint a Magyarországon leginkább a Borgiák című sorozatból ismert Sean Harrisnek. Macduff jóval csekélyebb szerepébe Harris olyan érzelemgazdagságot és drámaiságot sűrít, ami nemcsak Cotillard és Fassbender méltó partnerévé teszi, de a családja pusztulására mutatott megrendülése és hirtelen feltörő mély fájdalma elhiteti a nézővel, hogy a tragédiából képes annyi erőt meríteni, hogy legyőzze Skócia legnagyobb, mindezidáig verhetetlen harcosát.

A monumentális történelmi eposzok látványát idéző Macbeth kor- és szöveghűsége könnyedén ámulatba ejti a nézőt, ahogy a színészi alakítások is. A cselekmény drámaiságát ugyanúgy fokozza a táj, mint a zene (Jed Kurzel), összességében mégis felemás érzéseket kelt, mert éppen az az újító szellem, az a merész ábrázolásmód hiányzik belőle, ami a kortárs színpadi változatokat oly izgalmassá és maradandó élménnyé teszi.

A képek forrása: mozinet.hu
Megjelent a Műút 2015054-es számában