Szabó Marcell: KH — francia (2016. január 4.)


Szemben az antinómiával, ahol egymással egyenértékű törvények [nomos] kerülnek ellentmondásba, az apória derridai meghatározása egyetlen parancson belül azonosít egymással ellentétes imperatíviszokat. Az apóriában (legtöbbször a felelősség- vagy a döntés-szituációk alkalmával) a parancs osztódni kezd, és önmagán belül kínál fel egymást kizáró utakat. Ennek legtisztább illusztrációja az oktatás egy bizonyos koncepciója: a tanulás önállóságra nevel, ugyanakkor a céllá tett autonómiát az engedelmesség, a mintakövetés, a fegyelem eszközeivel éri el. Az educatiónak ez a lényegi apóriája különösen izgalmas tanúságtételek sorozatát hozta létre azon francia gondolkodók esetében, akik az ötvenes évektől kezdve a megértés bevégezhetetlen munkáját, a multiplicitás dicséretét, a fogalmi decentralizálást hirdettek. A Lacan-, Deleuze-, Barthes- vagy Derrida-tanítványok visszaemlékezései mostanra bizonyosan megtöltenének egy kisebb könyvtárat; a legfigyelemreméltóbb mégsem az efféle memoárirodalom piaci kelendősége (erre magyarázatul szolgálhat az említett szerzők akadémiai beágyazottsága), sokkal inkább az a retorikai és nyelvi-hangulati meghatottság, amely átjárja a mára 60-70 éves egykori tanítványok visszaemlékezéseit.

Chantal ThomasChantal Thomas legújabb, egyébiránt kifejezetten színvonalas könyve, a Pour Roland Barthes (Seuil, 2015) pontosan arról a belső vívódásról ad hírt (érzésem szerint a szerzői intencióktól függetlenül), amellyel a 70 éves, elismert író (magyarul: Sade; Búcsú a királynémtől), az CNRS igazgatója egyetemi éveinek meghatározó alakját (Barthes volt a doktori témavezetője) idézi fel. Ha létezik műfaji hagyománya a visszaemlékezés ezen alcsoportjának, és miért ne számíthatnánk ide Eckermann vagy Gustav Januch könyveit is, akkor közös vonásuk bizonyosan az az ábrázoló erőfeszítés, mellyel a nagy formátumú gondolkodó hús-vér alakját, fizikai megjelenését, öltözködését, beszédmódját stb. idéznék meg, egyszóval mindazt, melynek megtapasztalása tanúvá avatja a szerzőket. Azért visszatérő közhely például Lacan hanghordozását, szakadozó beszédritmusát emlegetni, vagy szemináriumait egész egyszerűen színházi előadásoknak nevezni, mert ezáltal az a tapasztalat válik átadhatatlanná (ezzel egyben visszavonhatatlanul történetivé is), amelyet valójában nem is akar senki közvetíteni. A vallomás, a visszaemlékezés csak egy dolog, a lényegibb mozzanat abban keresendő, ahogy a személyes találkozást a művek megértésének feltételévé teszik. Az apória magában a műfajban található: Lacan excentrikus alakjáról olvasni azért rettenetesen élvezetes, mert még a kevésbé sikerült leírások is kizárják az olvasót a tanítás és tudásátadás feltételezett gnosztikus köréből.

A Pour Roland Barthes 10 esszét gyűjt egybe, melyek közül a legkorábbi 1982-ben, a legutolsó 2014-ben született. Igazságtalan volna azt állítani, hogy a könyv egészében a Barthes-kultusz reflektálatlan építésével foglalatoskodik, mégis végig a személyes aura bűvkörében mozognak a — hangsúlyozom — nagy ábrázolóerővel megírt fejezetek. Kiváltképpp egyfajta totális komparatisztikus eljárás teszi szimpatikussá a vállalkozást, amely mindent, amihez csak Barthes-nak köze lehet, egyenértékűvé avat: a művek egymást értelmezik, a híres Rue Tournon-i, csütörtöki szemináriumokon elhangzott mondatokkal összemosódik Barthes divatkoncepciója (megvetette az örökös változást), sajátosan diszkrét és ódivatú öltözködésése, vagy éppen az utazással szembeni averziója vetül rá a Világoskamra egyes passzusaira. Barthes egyszer korai Michelet-könyvét (1954) nevezi legfontosabb művének, Chantal újraolvassa, és a Pour Roland Barthes egyik legeredetibb esszéje a két gondolkodó migrénfogalmának összehasonlító elemzése. A két fájdalomérzékelés: Michelet migrénje teátrális, mindent elsöprő forradalmi inger, amelyben a két eredendően elnyomott, a Nő és a Nép szenvedése tükröződik, igazi áldozati cselekedet. Barthes fejfájása intimebb valami, olyannyira, hogy felteszi a kérdést, nem csupán egy sajátos vágy manifesztálódásáról van-e szó, egy parciális vágyról, mely a fejet tünteti ki, fetisizálja munkaeszközét, vagyis leképezi az íráshoz való szerencsétlen-szerelmes viszonyt.

Chantal Thomas a szemináriumok kapcsán a Roland Barthes par Roland Barthes néhány szöveghelyét megidézve, a „prostitució szerződéséről” beszél, „csábításról”. Az adok-kapok burzsoá etikájával szemben a prostitúció szerződése mentesíti a feleket a „csere imaginárius akadálya alól”. A csere tárgya itt nem más, mint az író képe. Ezt olvassuk a szemináriumok szerepleosztásáról: „A hetente ismétlődő előadásokon [Barthes] annak a szerepét töltötte be, aki ír. Szavain, felolvasásain keresztül az írásra vágytunk, az írás rituáléiról, élvezetéről fantáziáltunk — megannyi fantazma, mely egyben menekülés is volt: a megállapodás másik felének értelmében mi voltunk azok, akik nem írnak.” Ennek az imaginárius áramlásnak a megszakadásáról, az írás és a nem-írás komplementer viszonyának fenntarthatatlanságáról szólnak az olyan könyvek, mint amilyen Chantal Thomasé. Szomorú olvasmány, a fetisizált távollét prózája. Az Énideál, a nagy Másik imaginárius helye, jelen esetben Barthes-é, ahonnan az írás vágya kisugárzik, egyben le is tiltja az írást. Az imaginárius zavar csak addig függeszthető fel, amíg a törvény erejével fellépő Másik rendelkezik róla, ennek hiányában a tilalom még kérlelhetetlenebbül tér vissza. Nyilvánvalóan nem azt jelenti ez, hogy mindezek után ne lehetne írni, hiszen ezt a könyvet is megírták; inkább arról a csere- és öröklésfolyamatról van szó, mely a jelenlegi kulturális termelés sajátja, a szimbolikus erőszak egy specifikus formájáról: ahhoz, hogy írhass, arra kell vágynod, hogy úgy írj, mint valaki más.

Chantal Thomas megemlíti, mennyire meglepte Pascal Bruckner visszaemlékezése, aki úgy írja le a Barthes szemináriumait, mint ahol a diákok egyetlen hanglejtést, beszéd- és gondolkodásmódot követtek, Barthes-ét. Minden bizonnyal — teszi hozzá Thomas — ez a külső szemlélő nézőpontjából következik; ahol Bruckner imitációt látott, ott ő felismerte a leheletnyi eltérések játékát is. Lacan írja: „A forradalom vágyának mindig csak egyetlen lehetősége van, az, hogy a mester diskurzusához vezessen. A tapasztalat ezt mutatja. Maguk is erre vágyakoznak, mint forradalmárok, egy mesterre. Meg is fogják kapni.” A modern oktatási rendszer elnyomó és eldologiasító tendenciái szükségszerűen létrehozzák a lehetséges forradalmi stratégiák lényegi jellmezőit is. Egy eldologiasító struktúrával szembeni szubverzív magatartásformának mindenkori legnagyobb veszélye, hogy a rendszerszintű változás helyett szubjektív viszonyok fetisizált reprodukciójává válik. A szimbolikus erőszak azzal válik teljessé, hogy a forradalmiság szimbolikus aktusát egyedül egy olyan imaginárius pozíció által teszi elgondolhatóvá, melyet be kell töltenie valakinek. Esetünkben Roland Barthes-nak. Chantal Thomas könyvének kétségtelenül a legnagyobb erénye, hogy emlékeztet, számára ezt a pozíciót többé már nem töltheti be más.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük