A karácsony ősképe bennem kicsike nagyanyám, amint sugárzó arccal énekli a Mennyből az angyalt. Mintha egyenesen onnan szólna. Nagy fa, nagy család, nagy ünnep. Már-már szentség, sőt varázslat, amilyen nem lesz már soha. Ártatlannak lenni, hinni angyalt, tündért, külső viharokból, küzdelmekből nem érezni semmit, csak a csodából, ami így sértetlen és teljes, amilyen felnőttként nem tud lenni. Mert már nekünk kell varázsolnunk.
Az idő enyhe, mégis tettem magokat a madáretetőbe, láttam, hogy keresték. Cinkék, őszapók, vörösbegyek kezdtek érdeklődni az etető iránt. A macskáknak is dupla adagot adtam a jobbikból, legyen nekik is karácsony. A hörcsög is kapott egy kicsi favárat. Éjjel megint letekert egy maratonnyit a mókuskeréken, most alszik. Tegnap valami ólmos fáradtság volt rajtam este, aztán a faállítás, díszítés, ajándékok csomagolása adott egy lendületet. Most úgy vagyok, mint aki egy tó közepén lebeg, megpihenve úszás közben.
Lassan készülődik az este. Köddel készül, bizonyos értelemben fehér tehát a karácsony. Nemcsak fehér, de nyirkos is: a tornácon álló asztalon gyöngyöző cseppek, akár egy áttetsző abrosz, beborítják a sötét, barna felületet. Kifejező is ez a köd, kifejezi, hogy homályosan látunk, tükör ide, tükör oda.
Az emberek érezhetően visszahúzták az aurájukat, egójukat, vagy mifenéjüket, amitől máskülönben állandó a zaj, a zizegés mindenütt, szinte hallani, ahogy mindenki akar valamit.
A nyolcvanas években éjjel kettőkor még Pesten is milyen szép csöndek voltak, ugyanez a visszahúzódás. Éjjel kettőkor már aludt a város. Most már nem áll meg a város éjszaka sem.
Nem érdemlem meg a fényt, ahogy a Mester és Margarita sem. De a nyugalmat talán igen. Sőt, én is inkább nyugalmat szeretnék, ha választhatnék. Most jut egy kevés.
Most hozzáférni végre az életünkhöz. Senki sem hadonászik. És a máskülönben folyamatos hazudozás is abbamarad egy pillanatra. Nem kell reagálni vagy elkerülni, vagy legalábbis megpróbálni és kudarcot vallani.
Most nincs mit akarni, most már mindenkinek a négy fal között kell megküzdenie vagy megelégednie azzal, amit az akarata összehordott. Hogy ebből a boldogság, megelégedés, nyugalom, vagy éppen a hiány, elkeseredés, kudarc csöndje lesz, az két napig nem kerül ki az utcára.
A felnőtt boldogsága másmilyen, mint a gyereké. Mert ő tudja, ami a gyerek előtt még rejtve van, és ha úgy tesz, mintha nem tudná, vagy nem akarja tudni, akkor hazudik. Magának, mindenekelőtt.
Egy felnőtt nem lehet úgy boldog, mint a gyerek, de olyan boldog igenis lehet. Rá kell nézni az életünkre, hogy lássuk az eltelt időt, a küzdelmeket, felismerjük, hogy amiről azt hittük, rossz, az nem rossz, csak nehéz.