Feladatom volna „elbeszélni” Deleuze könyvét, ami elég nehéz, az alábbiakban megpróbálnám hát kitalálni a meséjét.
Ariadné felakasztotta magát, mivel nem győzte várni, amíg Thészeusz előkerül a labirintusból, nem bírta már kivárni, mikor hallja meg egyenletes lépteinek zaját, mikor talál rá arcvonásaira a körülötte nyüzsgő árnyak között. A férfi szerelemmel szőtt azonossága, emlékezete, fölismerése, álomszerű teste önmaga ellen fordul. Thészeusz pedig felhúzta a horgonyt, de mégsem tér vissza. Folyosók, alagutak, barlangok, kavernák, elágazások, szakadékok, sötét villámok, mélyről jövő dörgés: közöttük halad, sántikál, botorkál, táncol, ugrál.
A labirintus tudós geometriával kitervelt központja irányában? Nem, hanem szabálytalanul kanyargó, úttalan utakon, meredek hegyeken, mély völgyeken át. Legalább próbatételének vége felé, a diadal felé, amely lehetővé teszi neki a visszatérést? Azt sem. Élvezettel halad az azonosíthatatlan szörnnyel szemben, a meghatározhatatlan fajú lény felé, amely nem tartozik semmiféle állatfajhoz, ember és állat, egyesítve magában a pokolbéli bíró üres, ismétlődő idejét és a bika hirtelen gerjedő, erőszakos nemiségét. Feléje tart hát és nem azért, hogy eltörölje a föld színéről ezt az elviselhetetlen alakú lényt, hanem hogy vele együtt vesszen el leírhatatlanul torz formájában. És talán itt történik (és nem Naxoson), hogy a bakkhoszi isten már les rá: az álarcos, álruhás, végtelen sok alakban ismétlődő Dionüszosz. A híres-nevezetes fonál elszakadt, amelyet pedig olyan erősnek véltünk. Ariadnét már előbb elhagyták, mint hittük: és a nyugati gondolkodás egész történetét újra kell írni.
De rájövök, hogy a mesém igazságtalan Deleuze könyvével szemben. Mert ez a könyv egyáltalán nem a metafizika kezdetének és végének már végtelen sokadszor megismételt elbeszélése. Színház ez, jelenet, egy új filozófia végtelen ismétlése: minden lapjának kopár fennsíkján Ariadné megfullad, Thészeusz táncol, a Minotaurosz bömböl és a végtelen sok alakú isten kísérete pedig nevetésben tör ki. Létezett már regény-filozófia (Hegel–Sartre), elmélkedésfilozófia (Descartes, Heidegger). Most, a Zarathusztra után, visszatér a színház-filozófia. Nem elmélkedés a színházról, nem is jelentésekkel teli színház. Hanem a színpadon megjelenő filozófia, szereplőkkel, jelekkel, egyetlen esemény ismétlésével, amely nem alkotható újra soha.
Szeretném, ha úgy nyitnák ki Deleuze könyvét, ahogyan a színház ajtaját, amikor kigyúlnak a rivaldafények és fölmegy a függöny. Idézett szerzők, megszámlálhatatlan utalás — ezek a szereplők. Felmondják szövegüket (amelyeket másutt már elmondtak, más könyvekben, más színpadokon, amelyek azonban itt másként hatnak.) Ez a „kollázs” aprólékos, ravasz technikája. Megvan a maguk szerepe, (gyakorta hármas, komikus, tragikus és drámai: Péguy, Kierkegaard és Nietzsche. Arisztotelész is, igen, ő szintén komikus. Platón, Duns Scotus, Hegel, az övék szintén hármas. Hölderliné és Nietzschéé pedig mindig.)
E szereplők sohasem ugyanott jelennek meg, sohasem ugyanolyan azonosságban: néha komikusan eltávolodnak sötét hátterüktől, amelyet tudásukban hordanak, néha drámaian közel (pl. a bölcs, kissé önelégült Platón, aki elűzi a durva látszatokat, eloszlatja a hamis képeket, eltávolítja az egyetlen modellt beárnyékoló jelenséget: a Jó eszméjét, amely önmagában jó. De itt van a másik, a szinte rémült Platón is, aki már nem képes kivenni a homályban Szókratészt, a gúnyolódó szofistát.)
Ami pedig a drámát illeti, magát a könyvet, annak, mint Szophoklész Oidipuszának, három mozzanata van: először is, a jelek alattomos várakozása: mormolásuk, a csikorgó jóslatok, a túl beszédes, vak jövendőmondók. A Szubjektum (az egyetlen, a koherens én) és az Ábrázolás (a világos eszméké, amelyek tiszta tekintetünkkel fölfoghatók) királyi felségét immár aláaknázták. A nyugati filozófusok — akik meg akarták őrizni az egységet, az analógiát, a hasonlóságot, az ellentmondásmentességet és a különbséget a tagadásra akarták redukálni — monarchikus, ünnepélyes, számító, folytonosan makacsul egyenletes hangja alatt már fölhangzik a különneműség recsegése-ropogása. Hallgassuk a vízcseppek neszét Leibniz márványában. Figyeljük meg az idő tátongó hiányát a kanti szubjektumban.
És egyszer csak hirtelen, a könyv közepén megjelenik Deleuze iróniája, amely az akadémikus egyensúly látszata mögött bemutatja a különbség isteni sántikálását, amely cezúrát alkot. Szétszakad a fátyol: e fátyol a kép, amelyet a gondolkodás alakított ki önmagából és amely lehetővé tette számára önmaga tartamának megőrzését. Hitték és mondták: a gondolkodás jó (bizonyíték: a józan ész, amelyhez joga van és kötelessége használni). A gondolkodás egy (bizonyíték: a közmegegyezés); eloszlatja a tévedést, egymásra halmozva az igaz kijelentések termését (végül is a tudás szép piramisa … stb.).
Majd végső soron a gondolkodás, megszabadulva e képtől, amely a szubjektum uralmához köti (a szó szoros értelmében leigázza), annak látszik, ami, vagyis eszerint működik: rosszul, ellentmondásosan és a szétszórt képességek szegleteiben jelenik meg mintegy véletlenszerűen. Szétforgácsolódik a meghökkentő butaságban. A gondolkodás alá van vetve a problémák erőszakossága kényszerítő erejének. Különféle sötét (mert mélyről jövő) eszmék villámai barázdálják.
Jegyezzük meg jól mindazon transzformációkat, amelyeket Deleuze hajt végre a régi, társadalmilag kényelmes filozófián: a józan észt ellenortodoxiává változtatja; a közmegegyezést számos ponton összeütközést kiváltó feszültséggé; a tévedések összeesküvését az elbűvölő butaság eredményének tekinti; a világos és elkülönült dolgokat elkülönült homályosságoknak ítéli. Különösen jegyezzük meg a világosság értékeinek megfordítását: a gondolkodás már nem az azonosságukban állandó és világos formákra irányuló tekintet. A gondolkodás már gesztus, ugrás, tánc, szélsőséges eltérés, kiterjedt homály. Ez a filozófia vége, az ábrázolás filozófiáé. Incipit philosophia [a filozófia kezdete — a ford.], mármint a különbségfilozófiáé.
Most következett el a tévelygés pillanata. Nem a belsőleg megvilágosodott, jogar nélküli Oidipusz, a szegény vak, öreg király tévelygéséről van szó. Hanem a tévelygésről a megkoronázott anarchia sötét ünnepén. Ettől kezdve már elgondolható a különbség és az ismétlés. Vagyis ahelyett, hogy ábrázoljuk, megalkotjuk és működtetjük őket. Az intenzitása tetőpontjára jutott gondolkodás maga is különbség és ismétlés lesz; különbséget mutat mindabban, amit az ábrázolás maga köré gyűjtött; végtelen ismétlést léptett működésbe ott, ahol a makacs metafizika eredetet kutatott. Már nem így kérdezünk: különbség mi és mi között? A különbség milyen fajokat határol és milyen nagy kezdeti kiinduló egység alapján? Már nem ezt kérdezzük: minek az ismétlése, milyen eseményé, vagy miféle elsődleges modellé? A hasonlóságot, az analógiát vagy azonosságot úgy kell elgondolnunk, mint megannyi eszközt a különbség és a különbségek különbsége lefedésére; az ismétlést pedig mindennemű eredet nélkül és ugyanannak a dolognak az ismételt megjelenése nélkül.
Inkább az intenzitásokat kell elgondolnunk, mint a minőségeket és mennyiségeket; inkább a mélységeket, mint a hosszúságokat és szélességeket. Inkább az egyénisítés felé tartó mozgást, mint a fajokat és nemeket; és ezernyi apró, lárvaállapotú témát, ezernyi apró ént, ezernyi passzivitást és ezernyi alig észrevehető zsibongó pezsgést azon a ponton, ahol régebben a kizárólagos szubjektum uralkodott. Nyugaton mindig elutasították az intenzitásról való gondolkodást. Az intenzitást többnyire hozzácsapták a mérhetőséghez és az egyenlőségek játékához. Bergson viszont a minőséghez és a folytonossághoz csatlakoztatta. Deleuze most felszabadítja egy legmagasabb szintű, legélesebben látó és legelmélyültebb gondolkodásban.
De ne tévedjünk el. Az intenzitás szabad különbségeinek és ismétléseinek elgondolása nem csupán jelentéktelen forradalom a filozófiában. A negatív elutasítása ez (amely a különbséget semmire, nullára, az űrre redukálja); elveti az azonosság és az ellentmondás filozófiáit, a metafizikákat és a dialektikákat, Arisztotelészt Hegellel együtt. Redukálja a felismerhető minőségek tekintélyét (amelyek lehetővé teszik a tudásnak, hogy a különféle ismétlések hátterében újra megtalálják az azonosságot és a különbségben kimutassák a szakadatlanul, újra meg újra közös magot); ugyanakkor elutasítja az evidencia és a tudat filozófiáit, Husserlt csakúgy, mint Descartes-ot. Végezetül pedig cáfolja az ugyanaz [Meme] nagy alakzatát, amely Platóntól Heideggerig állandóan körülhatárolta a nyugati metafizikát.
E gondolkodás felszabadítja önmagát, hogy azt gondolhassa és szerethesse, ami Nietzsche óta univerzumunkban állandóan hallatja a hangját; az azonosíthatatlan különbségeket és az eredet nélküli ismétléseket, amelyek megrázzák régóta meddő, vén vulkánjainkat. Ezek robbantották szét Mallarmé óta az irodalmat; ezek barázdálták, sokszorozták meg a festészet tereit (Rothko új térkezelése, Noland vonalai, Warhol módosított ismétlései); Webern óta ezek törték meg végérvényesen a zene azelőtt megszilárdult irányvonalát; ezek jelentik világunk történelmi megszakítottságait. Most már nyitott a lehetőség, hogy elgondoljuk a mai különbségeket, vagyis ma a különbségek különbsége szerint gondolkozzunk.
Deleuze könyve csodálatos színház, ahol mindig újrajátsszák a különbségeket, amelyek mi magunk vagyunk, amelyeket létrehozunk, a különbségeket, amelyek között tévelygünk. A régóta írott nagyon sok könyv között ez a legegyedibb, a legkülönbözőbb, amely leghatásosabban ismétli a minket átható és szétforgácsoló különbségeket. A most színháza.
Romhányi Török Gábor fordítása
___________________
Forrás: Michel Foucault: Ariadné s’est pendue = M. F.: Dits et écrits I., Gallimard, 1994, 767–771.