Lakásgyakorlatok 1.

Amikor visszaköltöztem Kolozsvárra, kicsit csendesebbnek tűnt, mint azelőtt. Nem volt csendesebb valójában, csak míg azelőtt Kolozsvár volt a legmozgalmasabb város, ahol egyedül éltem , addig visszaköltözni egy annál mozgalmasabb városból csendesebbé tette. Nem tudom, érted-e. Mindenesetre késő ősz lett, mire megérkeztem, és az egyik kedves barátom fogadott be arra a pár hónapra, mielőtt megint tovább kellett állnom. Kiraktak az előző lakásból, mert nem fizettem pontosan a lakbért, és gyorsan kellett egy átmenet. Most úgy rémlik, mintha laktam volna már egy-két napig azelőtt is ott, de lehet nem. Valamiért vannak meleg emlékeim arról a kőerkélyről, vagyis érted, mintha meleg lett volna az idő. Na mindegy. Az egész lakás hatalmas volt, ha jól emlékszem négy szoba, és egy nagy konyha. Akkor ezek szerint a fél lakásban laktam, mert két szobát használhattam. Az egyiken átjártam, hogy bejussak abba, amiben aludtam, de néha kiültem olvasni az átjártba, hogy ne maradjon használatlanul. Mert olyan antik volt az egész. Lehet ez nem jó szó. Te mit mondanál arra, hogy kb. százötven éves íróasztal, biedermeier ülőgarnitúra, és két nagy, kb. százéves tükör? Na mindegy. Szóval volt ez az antik ügy, amilyen lakásban Kolozsváron azelőtt nem éltem. Blokklakás, az volt bőven. Ez az egy-egy tükör például a két szoba két egymással szembeeső falán volt, szinte pontosan egymással szemben úgy, hogy a kétszárnyú ajtó esett közéjük, de ha azt is kinyitottam, felkapcsoltam a lámpákat, és beálltam középre, a küszöbre, akkor egyszerre láttam mindkét profilom. Ahogy mások látják távolról az egy-egy arcféltekém. Néha azt képzeltem, hogy nincs a világon semmi dolgom, csak reggel hosszasan inni a kiváló kávét, amit a kedves barátom főzött, néha talán dohányozni, elolvasni minden könyvgerincet, lehetőleg többször, bámulni a bőröndömből kifolyó ruhákat, hogy milyen kevéssel is elvagyok, és nézni magam a tükrökbe, de nem azért, hogy szép vagyok-e, csak úgy, megszokni, amilyen vagyok. Azt hiszem, ez volt az első annyira berendezett lakás, hogy semmi más nem volt ismerős benne, csak az a pár cuccom, meg én. Na mindegy. Akkor már kicsit több, mint két hónapja voltunk együtt. Ugye? Kb. két hónapja. Gyakran beszéltünk, hogy össze fogunk költözni, csak múljon el a tél. A kőerkély egyébként a parkra nézett, soha nem nézett parkra erkélyem, és ez Kolozsváron különösen kiváltság. Állítólag az egyház epületei ezek. Szóval tél volt. És négyen vagyunk ebben az ügyben. Ők ketten akkor már nem voltak együtt, talán már ősszel szakítottak. És akkor már tél volt. Én tudtam, hogy még szereti, meg ugye mi ketten is arról beszéltünk, hogy elmúlik a tél, és összeköltözünk. Mondtam, hogy az erkély a parkra nézett? Ez Kolozsváron tényleg nagy dolog. Amikor szakítottak, sokat beszéltünk róla, hogy azt érzi, nem volt igazságos, és szereti, hogy nem veszi fel neki a telefont, és talán jót tenne, ha beszélnék vele én. Találkoztunk is. Már tél volt, én meg akkor két-három hónapja távkapcsolatban voltam. Lehet, ez nem jó szó. Te mit mondanál arra, hogy két különböző országban lakunk, de tervezzük az együtt levést? Na mindegy. Szóval találkoztunk. Tudod, azért hogy beszéljek vele, hogy nem volt igazságos, és hogy szereti. Mondtam már a tükröket? Kb. százéves tükrök a két szoba két egymással szembeeső falán. Amikor feljött, ezt vette észre először. Rajta kívül nem jött fel senki abba lakásba. Akkor, másodszor a parkban találkoztunk, aztán jött fel.