A „teljes” töredéke

A Lipa Tímea munkájának eredményeként megjelenő Egyetemi előadások 1919 különös, még a magyar irodalomtudomány sok esetlegesség által bonyolított rendjéből is kirívó kiadvány: Babits Mihály egy teoretikus munkájának két változatát tartalmazza, ám semmilyen módon nem kapcsolódik Babits műveinek kritikai kiadásához, amelynek pedig elvben részét képezi az Esszék, tanulmányok, kritikák sorozata is; ez utóbbiból egyelőre csak az 1900–1911 közötti időszakot feldolgozó első kötet olvasható, az itteni szövegek tehát még gond nélkül beépülhettek volna ennek a vállalkozásnak az anyagába.

A Lipa Tímea munkájának eredményeként megjelenő Egyetemi előadások 1919 különös, még a magyar irodalomtudomány sok esetlegesség által bonyolított rendjéből is kirívó kiadvány: Babits Mihály egy teoretikus munkájának két változatát tartalmazza, ám semmilyen módon nem kapcsolódik Babits műveinek kritikai kiadásához, amelynek pedig elvben részét képezi az Esszék, tanulmányok, kritikák sorozata is; ez utóbbiból egyelőre csak az 1900–1911 közötti időszakot feldolgozó első kötet olvasható, az itteni szövegek tehát még gond nélkül beépülhettek volna ennek a vállalkozásnak az anyagába. A könyv megjelenésének ténye e háttér előtt olyasmit látszhat tehát sugallni, hogy közreadása nem tűrt késedelmet, vagy legalábbis hogy amit benne találunk, többet érdemelt annál, mint hogy egyetlen alkotóeleme legyen csupán ennek a majdani összegzésnek — a kötet előszava azután egyszerre erősíti meg és bizonytalanítja el ezt az előzetes benyomást.

A szóban forgó előadásokat Babits a pesti bölcsészkaron tartotta, ahová 1919 tavaszán hívták meg, miután a Tanácsköztársaság oktatásügyi népbiztosságának egy március végi rendelete az addig ott dolgozók egy részét eltiltotta a tanítástól; Az irodalom elmélete címen meghirdetett órának azonban jelenlegi tudásunk szerint semmiféle nyoma nem maradt fenn szerzői fogalmazásban. Az előadássorozat ennek ellenére kifejezetten jelentékeny szerephez jutott a különféle feldolgozásokban — hol mint önmagában kiemelkedő érték (Rába György például arról írt, hogy „egyetemi tanárként Babits alighanem a mindmáig legidőtállóbb magyar és világirodalmi mértékkel becsülhető elméletet fejtette ki”, amely „a műalkotás finomszerkezeteinek működését és érvényességük élettanát oly mértékben törekszik tisztázni, hogy ebben is egyidejűen gondolkodik az orosz formalistákkal és megelőzi a prágai iskolát”[1]), hol mint a szerző irodalomszemléletének alakulástörténetét megvilágító fontos adalék (Németh G. Béla annak a három szintéziskísérletnek az egyikeként beszélt róla, amelyek alapján fő vonalaiban áttekinthetőnek vélte az egész pályát;[2] és állandó hivatkozási pont például Visy Beatrix disszertációjában is, amely figyelemre méltó alapossággal tekinti át az elméleti életmű belső összefüggéseit[3]). Mindezt az évtizedek során előkerült hallgatói jegyzetek tették lehetővé: egy ilyen (a Borotvás Nagy Sándoré) alapján Barta János már 1961-ben alapos elemzést közölhetett az előadásokról;[4] de nem ez, hanem a Fábry Zoltán által megörökített változat kanonizálódott, amely többek között a Belia György által szerkesztett életműkiadásban is megjelent, és vált ilyen módon széles körben hozzáférhetővé és hivatkozottá.[5] A téma eredményekben gazdag feldolgozása tehát némileg bizonytalan alapokra épült: az elsőként megtalált jegyzetet Barta publikálhatatlanul kuszának gondolta, ezért csak saját rekonstrukcióját közölte; a második viszont ellenkezőleg, tömörített, rendszerezett, letisztázott, így pedig jól olvasható folyószöveg volt, ám épp emiatt tűnhetett kétségesnek a szóbeli eredetihez való viszonya — vagyis nem lehetett egészen kizártnak tekinteni, hogy felbukkan egyszer egy új, az eddigieknek ellentmondó lejegyzés, amely így bő fél évszázadnyi kutatás értékét ingathatja majd meg.

Az új kötet, amelyben a hátlapra kiemelt szöveg szerint „egy újabb teljesnek tekinthető dokumentum” olvasható a Babits-kurzusról, ebbe a látszólag feszültségteli térbe lép tehát be. Az itt olvasható változat Szabó Lőrinc műve, aki az elhangzott szavakat egyidejűleg, folyamatosan rögzítette gyorsírással; e jegyzet persze — mint ugyancsak már a borítóról kiderül — eddig sem volt ismeretlen, ám a huszonegy most megjelent előadásból korábban (két részletben: 1975-ben és 1983-ban) csak kilencet tettek közzé, a maradék egy harmadik, csak a közelmúltban megtalált füzetben rejtőzött. Az előszó azonban nem hagyja kétségben olvasóját afelől, hogy a szenzáció elmaradt; amit már Hansági Ágnes terjedelmes tanulmánya óta sejteni lehetett — ő a Fábry-szöveg és a rendelkezésére álló kilenc Szabó Lőrinc-jegyzet összevetése nyomán állapította meg, hogy előbbi „alkalmas arra, hogy Babits egyetemi előadássorozatáról […] meglehetősen pontos képet alkossunk”[6] —, Lipa Tímea most megerősíti: a szerző mondanivalóját minden látszat szerint egyik ismert verzió sem hamisította meg. A kötet fő tudományos értéke tehát egy negatívum: cáfolja, vagy legalábbis kifejezetten valószínűtlenné teszi, hogy az eddigi eredmények radikális átértékelésre szorulnának — ami kétségtelenül jó hír, bár talán nem olyasmi, ami mindenképpen kikényszeríti egy önálló kötet kiadását.

A könyv saját létét azzal igyekszik igazolni, hogy a jövőbeli kutatóknak már az itt közreadott új szöveget ajánlja használni: „a Szabó Lőrinctől származó teljes gyorsírásos lejegyzés ismeretében már ez utóbbit tekinthetjük elsődlegesnek, hiszen ez szó szerint rögzítette az előadáson elhangzottakat” (18) — bár az elősző maga is utal arra, hogy ez a hallás után, a végiggondolás esélye nélkül készült, korrigálatlan szöveg nem feltétlenül tesz lehetővé zökkenőmentes megértést. A homályosabb pontokon tehát mégiscsak visszautalja az olvasót a Fábry-féle szöveghez, amelyet a könyv függelékként tartalmaz (28); az előszóból kiderül továbbá, hogy felmerült e két verzió párhuzamos közlésének ötlete is, amelyet azonban a sajtó alá rendező végül elvetett. Ez első pillantásra igazán logikus döntésnek látszhat: hiszen a két szövegtömb egymás mellé rendezése alighanem a változatokat szóról-szóra összevetni kívánó filológusok szűk rétegének kedvezett volna csupán, mindenki más számára inkább megnehezítette volna a befogadást — főleg hogy a fentiek értelmében még az összehasonlítás eredménye is előre ismertnek tűnhet. Ezzel együtt azonban talán mégsem volt a legbölcsebb döntés a Fábry-féle szöveget mindenféle apparátus nélkül közzétenni: nyilvánvalóan megkönnyítette volna például a tájékozódást annak megjelölése a margón vagy lábjegyzetben, hol vannak az egyes, a Szabó Lőrinc-változatban dátummal is jelzett előadáshatárok — ennek a munkának az elvégzése ráadásul a kötet készítőit is értékes belátásokhoz segíthette volna hozzá.

Ha ugyanis az érdeklődő olvasó megpróbálja maga pótolni e hiányosságot, különös élményben lehet része: a 263. oldalon eljut arra a pontra a kifejtésben, ahol a Fábryval addig valóban jól nyomon követethetően együtt haladó Szabó Lőrinc-szöveg véget ér — a Fábry-változat azonban ezután még mintegy huszonhét oldalnyi terjedelemben folytatódik (az egész szöveg szűk száz oldalas), olyan témákat vetve fel és olyan művekre utalva, amelyeknek Szabó Lőrincnél nyomuk sem volt. Ezzel szembesülve két dolgot lehet csak gondolni: vagy hogy a három Szabó Lőrinc-füzet tartalma még mindig nem ért el a félév végéig, vagy hogy a kurzus lezárultába beletörődni képtelen Fábrynak lódult meg a fantáziája, és hallucinált össze még néhány órát; az előszó lényegi állítása mindenesetre, mely szerint a Szabó Lőrinc-szöveg teljes, a Fábry-szöveg pedig hiteles, egészében semmiképpen sem lehet igaz, hiszen annak egyik fele a kötet tanúsága szerint kizárja a másikat. A két hipotézis közül az előbbi ránézésre is valószínűbbnek látszik — és a Fábry-változatnak a már hivatkozott Barta János-tanulmánnyal való összevetése is ezt erősíti meg, hiszen a Szabó Lőrincnél hiányzó állításokra ott is találhatunk utalásokat: a gondolatmenet például Fábrynál és Borotvás Nagynál[7] egyaránt François de Curel sokatmondó — a kevéssel későbbi Magyar költő kilencszáztizenkilencben retorikájába is beépülő — aforizmájával zárul („Aki egy valóban új sort leír, el lehet készülve, hogy emberek fognak megöletni miatta”); Curellel azonban Szabó Lőrincnél nem találkozhatunk, neve a könyvben — a névmutató tanúsága szerint is — egyetlen alkalommal íródik le csupán (290). Ugyanakkor nem csak a befejezés körül mutatkoznak gondok: hiába keressük Szabó Lőrincnél többek között annak a szöveghelynek a párhuzamosát is, ahol Babits Fábry szerint a Háború és béke egy jelenetével igyekszik illusztrálni az „expresszió” mibenlétét, és amely helyet Hansági Ágnes említett tanulmánya is hosszabban értelmezett — a szövegek összevetése nyomán valószínűvé válik, hogy volt legalább még egy óra (Fábrynál a 196. oldal alja és a 199. oldal közepe között), amelyen Szabó Lőrinc nem vett részt (vagy elveszett a kézirat, vagy nem volt kedve jegyzetelni stb.).

Így tehát az a kellemetlen látszat keletkezik, mintha a könyvet a készítői közül senki sem olvasta volna rendesen végig, más nemigen magyarázhatja ugyanis, hogy az előszóban benn maradhattak azok a magabiztos állítások, amelyek szerint Szabó Lőrinc csak arról az egyetlen óráról hiányzott, amelynél ezt explicite jelezte, és hogy Babits „a szemesztert végigtanította, utolsó irodalomelméleti előadása május 22-én volt” (12) — ez az utolsó most közreadott Szabó Lőrinc-jegyzet dátuma, amely azonban a fentiek értelmében szerintem igencsak kétséges, hogy jelentheti-e egyben a félév végét is. A május közepi befejezést az egyéb forrásokból rendelkezésünkre álló nyomok sem teszik igazán valószínűvé: az egyébként az előszó által is említett, Babitsnak rajongó üzeneteket küldözgető hallgató, Csoma Mária egy május 27-ére keltezett levélben például még arra kérte tanárát, hogy a következő előadások valamelyikén gyűrűje fel- vagy levételével jelezzen neki,[8] Róna Judit kronológiája pedig a család lakásproblémáinak menetét rekonstruálva június 18. utánra datálja azt a keltezetlen levelet, amelyben Babits előadásait jelöli meg válasza eddigi elmaradásának okaként, és egyebek mellett azt írja: „Az egyetemen most fejeződtek be az előadások, s a kollokviumok folynak”.[9] És valóban: az itt olvasható szövegek arányai (68 Fábry-oldal=hét hét: 27 oldal ráadás) alapján is az tűnik a leginkább plauzibilisnek, hogy a tanítás május 22. után két-három héttel, tehát az imént idézett dátumok által határolt időszakban ért véget.[10] Vagyis a teljes egészében egy hibás koncepcióra épülő előszó (illetve a hátsó borító és a könyv máshol megjelent ajánlói, amelyek ebből idéznek) alapvetően érti félre, mi következik abból, amit ismertet — ez pedig a gyanútlan olvasó olyan léptékű félrevezetéséhez vezet, ami tudományos értelemben alig komolyan vehetővé teszi a kötetet. Ami nem utolsó sorban azért szomorú — e sorok írójának különösen, aki maga is próbálkozott évszázados, elmosódott, sietős ceruzajegyzetek kiolvasásával (melyek még csak nem is egy már nem használt gyorsírással keletkeztek, mint Szabó Lőrinc szövegei) —, mert ez a rossz csillagzat alatt született bevezetés ilyenképpen annak a heroikus munkának a fényét is eltompítja, amit a voltaképpeni sajtó alá rendezés jelentett. Lipa Tímea munkája valódi hozadékának tehát inkább az tekinthető, hogy a remélhetőleg valóban és mihamarabb megvalósuló kritikai kiadás immár huszonegy előadás szó szerinti lejegyzésére támaszkodhat majd — ami akkor is jelentős eredmény, ha ezzel egyidejűleg az is kiderülhet, hogy az előadások száma valószínűleg harminc körül volt eredetileg.

Megjelent a Műút 2015054-es számában

___________________________

[1] Rába György: Babits Mihály, Gondolat, 1983, 167.

[2] A másik kettő az 1913-as Magyar irodalom és a harmincas években írt Az európai irodalom története; lásd Németh G. Béla: Babits irodalomszemléletének alakulása, ItK, 1997/1–2, 58–63.

[3] Visy Beatrix: A narráció jegyei, szépirodalmi elbeszélőszerkezetek Babits Mihály: Az európai irodalom története című művében, http://doktori.btk.elte.hu/lit/visybeatrix/diss_nem.pdf.

[4] Barta János: Babits Mihály egyetemi előadásai, It, 1961/1, 42–58.

[5] Babits Mihály: Az irodalom elmélete = B. M.: Esszék, tanulmányok I., szerk.: Belia György, Szépirodalmi, 1978, 553–645. Ez a kétkötetes gyűjtemény a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható, s ez némileg meglepővé teszi a tárgyalt kötet előszavának állítását, amely szerint „Fábry Zoltán szövege nehezen hozzáférhető, hiszen legutóbb 1978-ban jelent meg”.

[6] Hansági Ágnes: Élmény és identitás. Dilthey élmény-kategóriája Babits irodalomelméleti előadásaiban = H. Á.: Az Ixión-szindróma, Ráció, 2006, 149.

[7] Barta: i. m., 50.

[8] Babits Mihály levelezése 1918–1919, szerk.: Sipos Lajos, Argumentum, 2011, 365. Ezt az ellenmondást különös módon a könyvről szóló eddigi egyetlen hosszabb kritika szerzője, Weiss János sem vette észre, pedig írása amúgy hosszan foglalkozik Csoma Mária személyével; lásd Weiss János: „Beleültem a vörös katedrába”, Jelenkor, 2015/4, 469–473.)

[9] Róna Judit: Nap nap után. Babits Mihály életének kronológiája 1915–1920, Balassi, 2014, B/584–585. A téma további kutatást követelő összekuszáltságát jól jelzi ugyanakkor, hogy a kronológia — a most tárgyalt kötetre hivatkozva — május 22-ét vette fel az előadások lezárultának dátumaként.

[10] A későbbi visszaemlékezések csak a félév végének június végi időpontját jelölték meg, ami már nyilván a vizsgákat is magában foglalta: erről beszélt Babits 1920 májusi rendőri kihallgatásakor („június hó végéig mint egyetemi tanár működött, amikoris vakáczió következett, Szekszárdra ment szüleihez”, lásd A vádlott: Babits Mihály. Dokumentumok 1915–1920, szerk.: Téglás János, Universitas, 1996, 449.), és egykori hallgatója is évekkel később („Június végén az egyetemen lezárták a szemesztert”, lásd Békés István: Kapcsolataim Szabó Lőrinccel 1918–1920 körül = Érlelő diákévek, szerk.: Kabdebó Lóránt, PIM, 1979, 174.)