Mindezt pedig, őszintén szólva azért is mondom el itt, nehogy — mint az a közelmúltban néhányszor megtörtént — némely tisztességes, de túlbuzgó fiatalember azt képzelhesse, hogy tőle kell tanúlnom tisztességet és együttérzést, hogy tehát róla kellene példát vennem öregen. Mert hisz a magam módja szerint én is szolgáltam már a Nagy Ügyet és huncut az, aki jobban tudja szolgálni, mint ahogy tudja. Abban reménykedem, sőt látom is, hogy a jövő nálam jobb katonákat fog majd nevelni az új hazának s ennek, mondanom se kell, örülni fogok, ezzel azonban nem mondottam még le a szerényebb veteránoknak járó jogokról s arról a tiszteletről, amely minden véleményem szerint mégiscsak megilleti őket.
Mert mit is akartam én mondani ezzel az Adventtel? Lelkem felejthetetlen megrendülését, de mondhatnám úgy is: szakadatlan könnyeimet. „A költők érzékeny lelke” — szokták mondani s bármily undok is ez a szó, némi igazság mégiscsak rejlik a mélyén. A költőknek ugyanis csakugyan érzékeny a lelkük. S én akkoriban sokat sírtam reménytelen magányomban, szinte betemetve. Mert rettenetes volt nekem arról értesülnöm, hogy mi zajlik odakinn. (1920-ban volt ez!) És alig is volt itt valaki, akivel szót lehetett volna váltani erről. S ekkor elhatároztam, hogy a régi hűségről fogom venni a példát, vagyis példázatot akartam tenni mindazok elé, akik Jézus Krisztus nevében gyakorolták az embertelenséget. S ráébreszteni őket arra, hogy forradalmár áldozataik talántán nem is kisebb ügyért küzdenek, mint a nagy Nazareti valamikor, vagy legalábbis: hogy a szegénység és szenvedés iránti részvét dolgában semmiképp se kell előtte lesütniök a szemüket. S ezekre akartam én hatni mindenekelőtt.
Füst Milán: Előszó az Adventhez
F. S.: Advent, Fekete Sas, 2003, 5–6.