A magyarság tápláléka átlagosan kettőtől négy órát időzik a gyomorban, vagyis dobrokol és rohad, tisztesség ne essék szólván.
És miért?
Mert összevissza fogyasztunkban, sőt zabáltunkban ez a szegény mártír egyszerűen nem képes elég emésztőnedvet kiváltani, tehát kapkodni kezd, mint az én Ilikém, ha netán vendég jön, vagy adóellenőr. Gombolja a ruháját, rángatja föl a harisnyát, ide csap, oda csap, aztán egyszer csak összeomlik a lelki teher alatt, ül a hideg kövön, és sírva perisztaltikázza tovább a bélbe, ami csak a keze ügyébe kerül: hát ez a borostás porc, zörgő hurkabél, leharcolt kenőmájasnejlon, nini, ez már nyolc, sőt tíz órája itt van nekem, foglalkozz most már te vele, csillagvirágom a magad vonagló univerzumában, és ez csak fokozódik zsírok, pacalfélék, friss abált szalonnák, horribile tatárbifsztek esetében.
Még jó, ha bélszínből csinálják.
Az emésztőrendszer, hölgyeim és uraim, nagyon veszélyes munkahely.
Hogy gázok keletkeznek, azt nem kell mondanom, azt érzik önök a kezükkel, hogy mást ne mondjak. Hanem ezek robbanásszerű távoztukban effektíve ki is gyulladhatnak ám!
A magyar sebészettörténet tanúsága szerint gyertya avagy fáklyaláng mellett gyomrot műteni mindig komoly elővigyázatot és oltószerszámokat igényelt, s ha most ezen mosolyognak önök, nem mosolyogtak volna a 48 éves bokályi plébános, bizonyos Rajmund atya helyében, anno. Nevezett valahányszor elfújta az oltár gyertyáit, beteg lehelete fizikailag lángra kapott, nagy ijedelmet, egyben áhítatot keltve a hívek körében.
Már egyik oldalról híre ment a csodának, már a másik oldalról savanyú és áhítatlan feljebbvalói nem átallották sarlatánságot emlegetni, mikor az illető sürgősséggel kórházba került, hol lobos gyomortágulását sikerrel megműtötték, s a nyáj visszakapta egyszerű pásztorát.
Sok van, mi csodálatos, de az embernél, Ilikém, én már semmin se csodálkozok.
Hölgyeim és uraim, tudják, hogy nem kenyerem a tolakvás, sőt, a tolakvó embert averzálom, ha rám nyit vagy leselkedik, de ha, mondjuk, úgy adódna, hogy egy audiális kísérlet során az önök tisztelt emésztőrendszerére tapaszthatnám a fülem, garantáltan meg tudnám határozni, hogy ki mit fogyasztott, tételesen, átsütetlen húsig, köretig, uborkasalátáig menően, persze a legnagyobb diszkrécióval, s csupán a játék, valamint mindannyiunk kedves egészsége kedvéért.
Nos?
Amíg gondolkodni méltóztatnak, zárójelben, noha magam sem vagyok más, mint zárójel, és persze a szerény előadásom se más, mi másban tehát, mint zárójelben jegyezném meg, hogy a nyers hússal állati eredet esetén sem viccel az ember.
A botulizmus, más néven kolbászmérgezés roppant veszedelmes kórkép. Egy stampedli, akár egy ekkorka is, mint ez a mérőpohár, elég a botulinus toxinból, hogy egész Európát kipusztítsa véle az, aki ezt irányozza, mondjuk, elő magának.
Sőt, három Európát, négyet, attól függ, mennyire tölti tele az illető.
Mert ilyen borzasztóan erős méreg, hölgyeim és uraim.
Szerencsére tizenöt perc főzés totálisan elpusztítja.
Ki tudja, lehet, hogy önök is főztek már kolbászmérgezést, főzték, főzték, egy darabig tán büdös volt, azután már nem volt büdös, megették tormával, és annyi.
Annyi, mint sínen átmenni, ha nem jön vonat.
Az ember megmenti Európát, ha teheti.
Egészségükre.
Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011, 107–110.