Keszthelyi Rezső: Emlékmacska

II. rész

keszthelyi_rezso_07A felső szomszéd házának teraszáról lehuppant mögém a macska. Nem teketóriázott. Jött velem az udvarba, majdnem a tornác lépcsőjéig. Ott megállt farkát felfelé kunkorítva, és rám szegezte tekintetét. Kinyitottam az ajtót, félrehajtottam a függönyt. Az egyik fél kezemmel kivettem a hűtőből a bort, majd a vizet, és egyúttal a másik fél kezemmel az apró halakat. Lassan kortyoltam a bevandát. A még alig teli pohárral a kőasztalhoz telepedtem. A macska kitartóan leste a lépcső és a székem között ülve, mit teszek.

Vártam. Ő is várt. Iszogattam. A macska moccanatlanul figyelte. Végül én mozdultam. Letettem fél kezemből a poharat, és kiválasztottam a halak közül kettőt, majd az oleanderes elé hajítottam. A macska odaszaladt, és habzsolva, nagyokat nyeldekelve eltüntette. Az egyiket. A másikat csak megszagolta, és visszaporoszkált hozzám.

Nem értettem, miért hagyta ott. Akkor jöttem rá, mikor a markomra, melyben még volt, ránézett kérdőn és kérlelőn. A lábam elé ejtettem a halakból. A macska megette. Aztán egy másikat. Azt is. Jóformán a kezemből akart kapni. A tenyerem adjon neki.

Így költötte el vacsoráját. Aztán a szokásos tisztálkodás, nyújtózkodás. És váratlanul felugrott a másik székre, összegömbölyödött, és szunyókált, miközben előre meresztette a mancsát, abból meg ki a karmait, kéjesen és elégedetten. Esteledett.

Zuhanyoztam. Aztán tükörtojást sütöttem szalonnával, és sóztam, borsoztam. A konyhában fogyasztottam el. Készítettem még egy innivalót, tisztább pohárba, és cigarettát kerestem. A macska csupán a fél fülét rebbentette visszatértemre. Szundikált tovább. Cigarettáztam és nézelődtem, csak úgy. A macska előremeresztette a mancsát, abból meg ki a karmait. Jólesően és elégedetten. Rövid idő teltével megelégelte, és hangtalanul tűnt el a sötétben. Rám se hederített.

Még vele időztem gondolatban, mikor a takaróval a kisebbik szobába mentem, és lefeküdtem az ágy mellé, a padlóra, és nem hallatszott más, csak lélegzésem nesze a takarón és szívem dobogásának sejtelme.

Kora reggel, mikor kinyitottam a bejárati ajtót, a vadsóskasövény egyik résében ott kukucskált a macska. Alighogy meglátott, nyomban leugrott, és, átbújva a kapun, a legalsó lépcsőfokig jött. Farkát most is felfelé kunkorította, és ide-oda himbálta a végét. Visszafordultam a konyhába.

keszthelyi_rezso_08Kenyérszelettel a kezemben ültem le a kőasztalhoz. Onnan etettem a macskát, le-letörve egy kicsi darabot. A macska, miután lenyelte a falatot, rám nézett, és várta a következőt. Elfogyott a kenyér az utolsó morzsáig. Fogtam a tálat, a zuhanyozóban vizet engedtem bele, és a kerítéshez támasztottam. A macska lefetyelt, én meg feltettem főni a kávét.

Csésze kávéval, pipával és ülőpárnával mentem vissza. A macska az udvar közepén nyalogatta mellső részét. Kinyitottam a másik széket. Az enyémen rágyújtottam, és kortyolgattam. A macska felpattant a másik alkalmatosságra, és összegömbölyödött. Még akkor is úgy maradt, mikor a piacra indultam, csupán a fél fülét mozdította irányomba.

 

Először a halárusok tetővel védett kirakodó asztalai között sétáltam, és nézelődtem. Polipok, rákok, ráják, szardíniák. Az apróbbakból vettem néhány dekányit. A zöldség- és gyümölcsárusok kirakodó asztalai három, esetenként négy sorban, ponyvával fedetten. A kofák többsége férfi. Szőlőt, fügét és paradicsomot válogattam az egyiknél, a másiknál juhsajtot kértem. Régi ismerőseim ők. Bőven mérnek, és kóstolgathatok. Szeretem a piacot. Itthon is, otthon is; tarka zsúfoltságát, szagegyvelegét, nyilvánvaló ravaszságát, harsány bőbeszédűségét, jóízű humorát. Otthonos esemény a piac.

Tőszomszédjaként magaslik a katedrális. Kapubéllete alig szűkül, mert inkább csak kőkeret, díszes ívmezővel; kapuján bronz dombormű. Bent csendhűvös, azért tértem be oda rendszerint. Néhány, a padokban térdeplő öregasszony, feketében. Ilyen tájban. Előfordult, egyszer, hogy szólt az orgona. Valaki zenélt, csak úgy, önmagának. A dinári hegység népdalaiból; méltóságos és megrendítő, örömben szenvedő dallamokat és töprengő rögtönzéseket. Szerényen.

keszthelyi_rezso_09Egyik meghitt ünnepem alkalmával, nagyszombaton, a feltámadás előtt, apácák szokták díszíteni a gyásszá csupaszított főoltárt és mellékoltárokat, fehér terítőkkel, sok-sok fehér szegfűvel, hangtalan mozdulatokkal és női áhítatban. Most csak egyet láttam. A sekrestyéből lépett ki, nesztelen, néhány hajszálnyi fehérrel szegélyezett feketében. Leeresztette az örökmécsest, mely tompa gránátvörös fénnyel világított az oltáriszentség ottlétének jeleként. A törékeny és szinte sziluett-apáca olajat öntött bele. Letérdelt, keresztet vetett, és visszaosont a sekrestyébe. Én is keresztet vetettem, és kimentem a térre, a napsütésbe.

Még bennem volt a templomi csitulás, mikor a kikötőbe értem, a pálmasorhoz, a virágágyásokhoz, a zöld padokhoz, a nett öregurak társalgásához, az árbocok, kötelek meg a fehér hajótestek csendjébe. Rágyújtottam. Ide-oda tekintgetve vártam, míg a füstszűrőig parázslik a cigaretta. Végül is a hőség súlyából végre bebújtatott a parkba a sétány. A virágzásukba haló agavék. A széltől görnyedve nőtt cédrusszerű fák, a tenger felől. Amott meg teraszosan fügekaktuszok. Alkonyrózsás, püspöklila gyümölcsök és virágok, vegyesen. Megálltam. Előtűnt hitvesem színmaszatos arca, majd lassanként beleszeretett a levegő. Elfacsarodott a szívem.

Hajam gyökerétől a talpamig sajogtak a színgyümölcsök és színvirágok, az agavék és a görnyedező fák meg a köztük kékellő tengertöredékek. Mindazok, amik történtek, és most azzal kerülök vissza hozzájuk, ami történik; az emlékképek özvegyeként, majd újfent jegyeseként. És olyan gyöngédségtől átszőtten, mint aki azért nem tudja, hogy van, mert van. Elhagyhattam volna a sétát, holott igencsak kedvelem, mert bárhol ott lehetek szorosan azzal, ami azután örökre elenged.

Már az utcából láttam a széken a macskát. Peckesen ült, és hegyezte a fülét. Bizonyára megismerte lépteimet. Mikor becsuktam a kaput, leugrott a székről, nyújtózkodott, felfelé kunkorította a farkát, a tornác lépcsőjéig kísért, és nyivákolt egyet. Kinyitottam az ajtót, félrehajtottam a függönyt, és bevandát töltöttem. Szomjasan és éhesen. Juhsajtot kívántam. Kivettem a hűtőből, és törtem belőle néhány jókora falatot. A hűtőhöz dőlve harapdáltam. A függöny mögül figyelt a macska, fent a tornácon. Megint miákolt, tapintatosan. Ettem tovább, a macska meg lengette a farkának hegyét. A függöny, meg-meglebbenve, bajszát és pofáját csiklandozta, ami láthatólag inkább kellemesen izgatta, mint zavarta. Kellett neki valami étek.

Az apróbb halak közül egyet az oleanderes elé ejtettem. A macska, aki jött velem, szemügyre vette, ám meg se szagolta. Felnézett. Én meg leguggoltam, és kezemmel a halra mutattam, a macskát nógatva, mire ő hirtelen belém vágott a karmával. Ösztönösen. Amitől aztán mintha elrestellte volna magát.

Két vékony csík vérzett a kezem bőrén. Papír zsebkendőt tapasztottam rá. Cseppet se haragudtam, hiszen tudtam, fél a kéztől, ha nem ad. Székemhez mentem, a macska  a sarkamban, és szégyenkezett a maga lényével. És a halai? Maradtak. Ő mosakodott inkább, majd domborítva meg homorítva nyújtózkodott, és aztán felpattant a székre. Alkonyodott. A lenti szomszéd háza előtt, kint, az utca lépcsőjén üldögélt M., a lánya, J, a menyei és unokái közül kettő. Énekeltek vagy dudorásztak, bensőségesen is, meg kedvderítően is. Maga az érzékenység volt a hangulat. Teljesen besötétedett, mire M.-ék megelégelték a meghittséget, és terelték a házba a gyereklányokat.

Miként egy árnytest, a macska a kerítés kövére ugrott a székről, és onnan illant valahova. Cigarettáztam még egy ideig; a parázzsal krikszkrakszokat firkáltam a sötétségre.

A zsalu zárva maradt reggel. Nem gyújtottam villanyt. Hallottam az óratorony órájának ütéseit. Nem számoltam, mennyi volt. Altattak.

*

Reggel, jó korán, mikor a zuhanyozóba tartottam, a tornác lépcsőjének legalsó fokán várakozott a macska. Öntözgettem a kicsi kerteket, és azt tapasztaltam: ő nemigen kedveli a vizet, ha folyik, csobog, vagy csöpög. Mégis kitartóan nyomon követett, bár kerülgetve, ha a kannából kilöttyent, vagy megeredt a rózsájából a víz, csaknem elszaladt. Mókás, gondoltam, és nem értettem, mi lehet az oka.

Felállítottam a napernyőt, bár még messziről közeledett az udvarhoz a nap. Elrendeztem a két széket az ülőpárnákkal, a kőasztalra a kávéscsészémet, a pipát és egyebeket, megfőztem a kávét, végezetül tejet öntöttem a macska táljába, és kenyeret aprítottam bele. A macska türelmesen nézte, mit művek. És most már lefetyeli a tejet a kenyérdarabok közül.

Én szürcsölgettem és pöfékeltem. És tervezgettem, amiről fogalmam se volt, micsodát. Felnéztem. A levegő még hamvas, az ég gyengéd kék. És a széttárt szárnyú sirályok az óramutató járása szerint.

A macska a párnáján.

*

Én pedig, röpke idő múltán, a kikötő egyik padján üldögéltem, a virágágyások és a pálmasor előtt. Egyetlenként. Ugyanis forrósággal veri délután nyugatról ezt a partrészt a nap, főként a pucér kövezetét. Kivert a verejték, amit nem bántam igazán, mert lépten-nyomon barátságomig osonhat a hő túlzása. Mikor azonban már átitatott az izzadság, átsompolyogtam a Leonardo nevű pizzéria teraszának pátyolgató árnyékába. Ott se volt másvalaki lélek, leszámítva a felszolgáló fiút. Hideg sör és cigaretta meg csupán egy-két árbocrúd dőlt a szememben, vonalazva azt a tengert, melyről fényszikrák pattannak most szerteszét.

Megtorpant az idő; még az se zökkentett ki mozdulatlanságából, mikor kértem egy újabb korsó sört, és hajtogatták tűnését az óratorony intései. Lelki közhelyeim egyike köszöntött vissza rám.

*

Mikor a lakóházba tértem, azonmód hallgatóztam: hébe-hóba zsongtak a temető méltóságidejű fenyői. Végül is összecsuktam a napernyőt, mert érintgette már a napszállta. A macska nem neszezett, hevert a párnán; mindössze gyanítottam csöndjét. Egy doboz szardíniával és konzervnyitóval mentem vissza. Kinyitottam a dobozt, beleszórtam a tálba az ételt, és tetejére csurgattam az olaját. A macska, semmivel se törődve, két-három ugrással a tálnál termett. Mohón, szinte elvakultan esett neki az ételnek. Jóleső érzéssel gyönyörködtem benne, pedig a szegény pára éppen olyan sebhelyes és ágrólszakadt volt, mint amilyennek elő alkalommal láttam.

*

keszthelyi_rezso_10A macska mosakodott, aztán a lábamhoz a lábamhoz hevert. Megtömtem a kezem ügyébe eső pipát. Másodszor próbálkoztam, mire sikerült rágyújtanom. Lassan, kényelmesen szívogattam. Teljesen sötét volt, mondhatni: csillag sötét. Az előszobából se vetődött fény az udvarba. Az, ami a kisebbik szoba egyik falán régi csillagtérkép, kékséglapján parányi mész- és narancscseppek, az most felettem az éggömb fele, melyben kelnek, emelkednek, majd hanyatlanak, elmerülnek haladtukban a csillagképek, égitestek. Így, nyáron a Nagymedve, a Kismedve, a Hattyú, Lant, benne a Vega, északkeleten a Kassziopeia, délen a Jupiter, az éppen delelő Tejút fehéres pántja, és akármerre akárhány más valóság semmi.

Ismét valaminek a kellős közepén henyélek, és nézelődöm. A látható egeket; ahol mégiscsak vannak látóhatárok, helyesbítve: gömbövek, érzékelhetően. És azokon túl? Az utolsón? A gömbsüveg? A felület? És azután? Amonnan. Van-e még gömbsüveg? Felület? Érintő? És ha igen, mennyi az a számlálhatatlan, ami életeszemnek felfoghatatlan, életlelkemnek meg befejezhetetlenül múlandó? Mégis gyönyörködtem az elragadtatásban. És ettől szakadt rám a hasztalan félelem. Kapkodva tömtem újólag a pipát. És a lehető legközelebbiekre néztem, levéve szemem a csillagokról; a gyufaszálra, a körmömre; majd picinyként odébb: a csillagtérképre, a lámpára,a vekkerre, a kavicsra,a tolltartóra, a hűtőládára. A napernyőre. A függönyre, a fehérre, a zöldre, a hangyára, a gyíkra, a sajtra, az oleanderre, a kerítésre, a kapura, a fák törzsére. A macska meg nyújtózkodott. A sötétségbe meredt és elillant. Összecsuktam a székeket és a kerítéshez támasztottam. Hónom alatt az ülőpárnákkal mentem a házba. Bezártam az ajtót, behajtottam a zsalut, vetkőztem, villanyt oltottam, lefeküdtem. Az alvás is eset.

A félelemre gondoltam. A hiábavalóra. És a meghalásra. Az okszerűre. Egyszerre. Arcomra húztam a takaró-lepedőt. Nem tudtam kérdezni magamtól, mik járnak át, keresztül-kasul, és mi nem leszek, ha vagyok, és mi nem vagyok, ha leszek, és mit nem akarok, ha akarok.

Világosságra derültem magamból. Hallatszottak az óratorony órájának ütései. Nem számolt velem. A szemközti fal oldalán, az ósdi térképen, a kékséglapján parányi mész- és narancssárga-csillagcseppekkel talán igen. Mókáztam magamon. Mert hát miért is félek, mikor félek, hisz’ úgyse nyitja magára bennem, ami rémület. És mi is az akkor?

Mindazonáltal pirkadt, majd bizonytalankodó, gyermeki fénylés. Félálomban henyéltem még, egyre ritkulóbb szemhunyásokkal. Kibújtam a felső lepedő alól, mely takaróm, és mezítláb, lábujjhegyen átlopakodtam a szomszédos szobába.

Színek kezdtek történni. Elsőként hajnalszürke és belőle kifeslő félfehér, aztán halványsárga, mely lenge barnával elegyedett. És, lassacskán, keletkeztek a tárgyak. A formák egyre-másra kibukkantották magukat. Érzelemalakzatok.

Kitártam sarkig a zsaluszárnyakat. És azon nyomban velem is történtek a színek, szöszmötölve. És mintha, már régen gyakorta, agykoponyám mögött azon töprengek, mik is ők; és mintha ők is azon töprengnének. Cigarettát kerestem, kábultságtól szöszmötölve. Rágyújtottam, amit azonnal el is felejtettem.

A függöny, a lanyha huzattól, fehérre hajtogat fehéret. Fátylán át tetők; piros cserepek, árnyékélekkel. Szeretek ablakon kinézni. Itthon is, otthon is. Most már ragyogás. Tőlem jobbra, keleten a nap felragyogott. Alattam a tetők vérvörösek, a cserepek szegélyárnyékai még élesebbek.

keszthelyi_rezso_12Széket toltam az ablakhoz. Leültem és a háttámlának dőltem. Bámultam. A tetőket. Meg a szemben fekvő sziklasápadt hegyoldalt, bolyhzöld cserjepamacsokkal. A gerincen néhány fa sötétlik be a keményedő és forrósodó kékségbe. Minden áldott nap ugyanott, egyformán. Akár el is tűnhetnek, akkor is ott, nem változva. Nem mutatkozik lehetetlen sehol.

Nem mutatkozik a semmi. Lélegzetficamok. Szívverésficamok. Görnyedezem a széken, állam felszegve. Sűrű-sűrű fényroham. Vérőszítő. Amonnan. És fényőszítő. Eminnen. Elszépülés. Fehéren itt is, fehéren ott is. Túlságban, így, ami egyszerű. Holott sose túlságos az egyszerű, csak túlságos, ha egyszerű. Minél kevesebb, annál gazdagabb, és minél gazdagabb, annál pőrébb. Így kell gyűjteni őt. A meghaláshoz. A tobzódás pucérságát. A pucérság dúskálását. Mekkora pompa az egyszerű. Mekkora érkezés és mekkora búcsú.

Görnyedezem a széken, felszegve állam. Nem az égre, ezúttal. Nézni. A macskát. Avagy a macskába.

Általában nesztelenül érkezik és nesztelenül távozik. A macska. Miként a hóhullás. Barátom, H. ilyetén szavaival: „Nos, ön, barátom, valahol van, és nincs senki, aki arra hivatott, hogy a jelenlétét, és majd hűlt helyét megítélje.” Van, és azzal van, amivel nincs sehol. Észrevétlenül, helyek nélkül változtatja a helyét. Miközben merő szem, csupa fül, csupa tollideg a szőrzete. A macskának, akár tollideg. Repülésideg. Ám mégis. Macskaideg. Repüléstelen. Talajideg.

Ezt mondhatná a macska. Eddig mondhatná, ha mondhatná. A lényében azonban nincsenek szavak. Az enyémben viszont vannak, holott macska is van, amennyiben észrevétlenül, hangtalanul; és merő szem, csupa fül; létemet ama dolgoktól kapom, amelyeken nyugszik; ismeretlen testvérükként, miként ők meg az enyéim. Ez azonban nem mondható. Hiába a szavak. Olyanok, mint a macska illanásai, pusztán a lényével. És még olyanok sem. Egyszerűen nem is lehetnek olyan egyszerűek és természetesek.

Felnéztem.

Az ég merevkék-merevfény. A csillagok, akik most éppen felettünk, sehol. Mintha az éggömbben sehol.

A függöny hajtogatja a fehérre a fehéret, de nem hallom. Az öntözéssel ráérek még. Ismét a szék háttámlájának dőltem.

Csak a kékséget bámultam kitartóan. Eközben nagyon szerettem volna, ha mostanra és rögtön onnan jelennék meg, ahol semmi se mozdul, és olyan puhán hullva áll a hó, ahogy itt lehet, ami megtörtént, és nincs itt, ami van, és lesz. És annyira eljutok magamhoz, hogy nincs más élni, és ilyenkor az, amit élek, és egyedül lenni vele.

Lélegzetficamok. Szívverésficamok. Megint. Fénytetszhalál. Vakító. Amonnan. Vérőszülés. Szürkülő. Eminnen. Gyűjtenem kell mindent, ami csak van, ami csak lehet az elmúlásban. Ahogyan a macskának is. Hiszen mi, egypetéjűek: a mi a macska-én, és a mi nem macska-én. Egyformában.

Rágyújtottam. A függöny meg-meglegyintette a füstcsíkokat, és zilálta, miként változásaim kínokká alakulnak legbelül, mert gyötörnek az összes dolgok, de míg gyötörnek, gyönyörködtetnek. És ez a gyötrődő gyönyör az élete életemnek. A gondderű; a megfejthetetlenség okozta élvezet vagy a lemondás mélabúja. A mégiscsak szenvedés, hogy olyan igen érzem azt is, ami nem én. Az egyes éppen akkora gyötrelem, mint a sokaság; gyötrelem az elkülönbözőségük, gyötrelem az összetartozásuk. Tipornak állapotaik, sőt: elvontságaik is.

Tekintetemben lények, dolgok, gondolatok: mind teljesen egyívásúak. Csak hirtelen eltűnéseket ismernek, melyek az én kínjaim és kínzó kéjeim. Látok és érzek. Semmit se mellőzhetetlen. Nincs semmi olyan, ami előtt szemet hunyhatnék. Mintha szememnek nem is lenne héja, alvása. Kilétemben mindennek helyet kell kapnia.

Újból cigaretta. Parázsról parázsra.

És bennem a jelen talán megmagyarázhatatlanul szövődik a múlttal. Testemben bizsereg az eltelt napok, távoli, soha nem ismert ősök rám hagyott élete meg a sajátomé. Szemembe elér az égitestek eleven tüze, melyet a fagyos űr rég felemésztett már; és az a rezgő csillagsugár, melyet, ki tudja, mennyi millió éve küldött valamely világ, és őt is előidézi a szemem; ugyanúgy, mint testem szöveteiben az ősi, már alig érzékelhető indulatból maradt rezzenés. És miként legbelsőbb ösztönöm kényszerül időt és teret teremteni sajátjának és a dolgok egész összességének, akként hozom létre múltból és jelenből, kövekből és növényekből, állatból és emberből, nagyból és parányból a kapcsolatok világát.

No hiszen! Ez lenne hát, ami nem macska-én? Nem különbözöm tőle ennyire, ennyi sokban. Jószerével semmi alapvetőben, ha jól élem. Ő is azoknak a kapcsolatoknak a világában él, amelyekben én és bárki, bármi. Igaz, gondolni nem gondolja ezt. Talán.

A macska szeretett játszani a bejárati ajtó függönyével, hemperegve. Kedvelte a függönyt. És az előszoba szőnyegét is; alábújt vagy napozott rajta. Mikor hogy. Nem tervezhető a gondolat. Vélem én. Csak én. Aki valahogy így. Viszont biztos, mégis csak így. Nem valahogyan. Az én. Aki tervezetten kiszámíthatatlan én. Hozzáteszi azt, ami nincs igazán odáig. Ama én. És hozzáadódik, ami mégsem csak én. A tervelhetetlen én. Adódik. És, persze, terveződik. A tervezhetetlen. Adódik.

Mintha szunnyadna most. A macska. Tökéletesen magányos. Mert tökéletesen egyedülvaló. És ezek révén tökéletesen szabad. Önnönmaga tárgya. Nem talált tárgy. Találhatatlan. Öntalálat. Vagyis: ön-találkozás.

*

Hajóztam, Itthonról haza. Ami, ugye, nincsként van, ha otthonról hajózunk hazafelé. Az alsó tatfedélzetről nézem a nyomvizet, melyet a hajó hagy maga után; és egyenes, mivel az irány olyan. Habzik a sótól a táguló két széle. Eltökélten beletörődve és eltűnve abba: ő nyomvíz. A hajó orrával fúrt előzmény után.

Nézem a szigetet. Hegyei évek óta tevék púpjaira emlékeztetnek. Tevepúpok a tenger hátán? Mégis ott honol a macska, aki se nem sivatag, se nem tenger.
keszthelyi_rezso_11

One Reply to “Emlékmacska”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.