friss műút

-ról, -ről

Bodrogi Csongor

Bodrogi Csongor

1981-ben született, az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát magyar–német szakon. 2004 óta jelennek meg publikációi, tanulmányai, recenziói különféle folyóiratokban. Jelenleg nyelvtanárként dolgozik.

Nyilas 50

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Esszé

Bodrogi Csongor: Születésnapi elmélkedés egy korszerűtlen emberről

2015. november 23.

Nyilas Atilla korszerűtlen ember. Mindenki tudhatja ezt, aki már találkozott, majd hosszabban elbeszélgetett vele. Korszerűtlen abban az értelemben, ahogyan azt Nietzsche halhatatlanná tette: olyan értékek között és irányítása alatt él, amelyeket saját kora (alighanem méltatlanul) kevésre becsül. Jönnek azonban másféle korok majd, és a jelenben észre nem vett vagy alábecsült magatartásminták, melyek összessége egy ember stílusát adja, egyszerre világítani kezdhetnek.

Ha egy költő ötvenéves lesz, a szó óhatatlanul az ötvenéves emberre terelődik, és nem arra a szövegvilágra, melyet létrehozott. A híresztelésekkel ellentétben a szerző még nem halott. Él, ír, jár-kel, tanít, előad, fölolvas, eszik, utazik, gyerekeket nevel. Barthes állítása inkább azért izgalmas, mert kiprovokálja a kérdést, hogy érdekel-e ez minket. Mármint a hús-vér ember, aki egy adott szövegteret létrehoz. Amikor egy bevásárlóközpontban járunk, kevéssé izgat minket, hogy tervezője hány éves; autópályán száguldozva az út tervezőjéről vagy kivitelezőjéről (jó esetben) azt sem tudjuk, hogy kicsoda; de még kifejezett műalkotások hatása alatt sem okvetlenül a szerző (neve vagy élete) érdekes számunkra. A szerző mint ember többnyire a barátoknak, családtagoknak, ismerősöknek érdekes, esetleg az újságíróknak, akik szaftos pletykák után kutatva kajtathatják és túrhatják föl egy alkotó féltve őrzött magánéletét.

Nem volt azonban mindig így. A költészet őskorában a költő nem csupán, illetve nem is elsősorban alkotó volt, hanem hírhozó egy fölöttünk álló, magasztosabb, isteni világból, és nem is költőnek vagy szerzőnek hívták, hanem sámánnak. Személye a kapcsolattartás garanciája volt, közelléte az égi hatalmakat hozta közel, akik esőket hoztak, sebeket kötöztek, betegeket gyógyítottak. A bennük való hitet egy szakrális társadalom viszonyrendszere biztosította. Nyilas Atilla mintha ebből az ősforrásból hozna föl és vissza valamit, megmerülve az emberiség varázslatos gyermekkorában.

Természetesen ma már nem hiszünk a sámánokban. Legalábbis úgy hisszük, hogy nem hiszünk. A nyelvet legtöbbször csak eszközként használjuk, ha egyáltalán. Formátlanságban élünk, ahol a dolgok értékét közvetlen használhatóságukban mérjük. Nem csoda, hogy — Kemény István szerint, aki fontos igazodási pont a Nyilas-életműben — magára a költészetre is rossz napok járnak. A versek haszontalanok, jót nem érdemlenek, állítja a kor. A kornak ez a pillantása a dolgokra azonban felületes.

A sámánokban talán már valóban nem hiszünk, de az adott szó értékében és erejében éppenséggel lehetne bizodalmunk. Austin híres könyve óta tudjuk, hogy a szavak sokszor már önmagukban is cselekedetek, és nem is kell sámánnak lennünk, hogy a szavainkkal ártsunk vagy gyógyítsunk. Amikor a fejére olvasunk valakinek, azt nem céltalanul tesszük: valóságosan is elérünk vele valamit; s akinek minden szava arany, attól joggal várhatjuk el saját életünk varázslatos gazdagodását. A nyelv még őrzi a varázslatot, és Nyilas, aki egy szósor legkisebb megzökkenésére is figyelmes, tudja ezt. És ki is aknázza, ahol és amikor csak tudja.

Stílusának varázsa éppen abban áll, hogy ennyire hisz. Ebben áll a veszélye is. Mert a kor abban nem téved, hogy minden okunk megvan a kételyre. Ha valamit megtanított a XX. század történelme, akkor azt okvetlenül, hogy a kimondott szó éppenséggel egy lyukas bankkártyát sem érhet, és ha valaki rendet mond, az romba döntött városokat jelenthet, ha szabadságot, az kegyetlen börtönt, és ha egyenlőséget, az a legszörnyűbb zsarnokságot. Ki hisz ma már abban, amit a másik megígért? Hát én. Meg a nagymamám. A családom. Meg a versbeli Sámán. Meg a barátaim. Meg a gyerekek. Ezzel ki is jelölődik Nyilas költészetének három-négy legmeghatározóbb epicentruma.

Erről azonban — esetleg — majd máskor. Most örüljünk, hogy immár ötven éve itt van közöttünk egy ember, aki értékeit nem a korhoz méri. Csüggedéseink és olykor ellenségesen hamisnak érzett korunk megpróbáltatásai közepette jól esik tudni, hogy amit mond, arra hallgatnak az égiek, és így az ő közelében talán ránk is hallgatni fognak:

Most már sikerülni fog,
most már sikerülnie kell,
amiért jöttünk, az, amit akartunk —
innen bármikor erőt meríthetünk
mindannyian.

Isten éltesse sokáig!

Szólj hozzá!