/Élet
„Lehetne, persze — írja Marno egyik Markója Csillának címzett levelében a költő nem létező szabadidejével kapcsolatban —, ha nem én volnék, én, aki csavarja fejét napi három órát, háthogyha attól tisztul, alul-felül. És időnként csakugyan, sikerrel, féllel legalábbis, azután elsalakosul megint, alul-felül. Miközben nem eszik. Sem iszik. Semmit sem tesz, csupán követni próbálná széthullásait. Vagyis cetlikre jegyzek fel mindenféléket, mert a memóriám csapnivaló, a cetliket szertehagyom-szórom, rendezkedésekkel még inkább, és akkor rettegni kezdek, hogy a vers is így (nem) áll össze.”[1] Az idézetből kibontható költői program szerint tehát Marno írásainak a maga életkörülményei közötti legelső funkciója az én (és az elsalakosodó test) széthullásainak számontartása volna, önmaga szüntelen megfigyelése, s e megfigyelések rögzítése, rendszerezése, végül szétszórva összeállítása. Éppen azt nyomatékosítja ez a személyes megjegyzés is, ami a Marno-versek olvasása során egyre egyértelműbben körvonalazódott az utóbbi években, hogy a líra mint olyan nem egy elidegeníthető megnyilvánulási forma itt, hanem egy folyamatos alakulásban lévő „projekt”, gyakorlatilag életfunkció, még ha épp az élni tudás képességének vissza-visszatérő megkérdőjelezése is az egyik legszembeötlőbb vonulat a költeményekben.
A Hideghullám című új kötetbe gyűjtött szövegek mintha épp ennek a szemléletmódnak a radikális „magánosításával” lépnének el finoman a hozzájuk amúgy ezer szállal kötődő három korábbi kötet (Kairos, 2012; a semmi esélye, 2010; Nárcisz készül, 2007) versépítkezésétől. Az önmagát folyamatosan felülíró, a hibákat is poétikai eszközzé transzformáló, állandó alakulásban lévő vers mindig is Marno kedvelt tere volt, és azt sem lehetne állítani, hogy a személyes emlékezet ezen belül ne bukkant volna fel gyakran hangsúlyos pontokon, ám mégis látványos az odafordulás az új kötetben (persze három éve a Kairos egy-egy verse is már elég határozottan ebbe az irányba mutatott) a szubjektumon túl a szubjektum történetéhez is. Pontosabban ez a legújabb, egyértelmű odafordulás felhívja arra is a figyelmet, hogy a finom megoldásokkal magánmitológiába fordított privát élettörténet mindig is ott lopakodott valahol a versek hátterében, csak épp eddig ilyen reflektált sűrítettségben nem lépett még elő.
A kötet első (azaz nulladik, Vasderes című) ciklusának prózaversei mind egy-egy határozott kontúrú emlékképből indulnak ki, majd a hangsúlyt a múlt rekonstrukciójáról a felidézés éppen zajló folyamatának vizsgálatára áthelyezve billentik mintegy oldalra a felidézett képet, hogy más szögből is szemügyre lehessen azt venni, óvatosan valamiképp alánézve az egykori eseménynek. A Még valami az ezüstről című versben a vágyott magnetofon megvásárlása miatt eladott családi ezüst evőeszközkészlet megemlítése az emlékezetmunka kiindulópontja, mely egyben önmaga létjogosultságát is rögtön elbizonytalanítja egy dupla fenekű kérdéssel (amennyiben kérdés ez egyáltalán): „Oda tehát a féltett antikvitás, romokra mit lehet építeni.” (10) De éppen ez a kérdés és a vele járó elbizonytalanodás a Hideghullám emlékezetmunkájának egyik legfőbb tétje: valóban, miféle személyiség és miféle költészet az, ami önmaga törmelékeiből épül fel itt előttünk? E kérdés nézőpontjából válik érthetőbbé az a komolyan játékos, vagy Marno szavaival „szikár humorú” szándék, mely a mottók közös terébe rendelt egyfelől egy Holan-idézetet, másfelől pedig egy egykori szeméttelepi fecnin olvasott titokzatosan groteszk feliratot.
A Még valami az ezüstrőlben szereplő lány, Baumstark Rózsika máskülönben a költő önéletrajzi kisprózájában is feltűnt már korábban, mégpedig elég meghatározó epizódszereplőként, hiszen azon túl, hogy úszni is ő tanította, mint mondja: „tőle hallottam először költői lelkületemről”.[2] De nem a Baumstark lány az egyetlen szereplő, aki a korábbi önéletrajzi (főként prózai) írásokból ismerős lehet. A Hideghullám versei a legutóbbi könyvek fikcionalizált karakterei után (habár egy alkalommal itt is megjelenik Nárcisz) mintha a szerző életanyagának többé-kevésbé háborítatlan referencialitású alakjaihoz nyúltak volna vissza. Nem mintha ez a visszanyúlás befejezett vagy egyáltalán befejezhető mozdulat lenne, s a megtalált referencialitás komfortzónáját sem élvezheti hosszan a versbeszélő.
A legtöbbször elénk lépő alakok, az anya, az apa, a nővér és a húg legfontosabb közös tulajdonsága, hogy nem élnek, s éppen ezért csak a költő emlékezetének szándékos vagy tudat alatti elmozdulásai hívhatják őket a vers terében újra életre. „Mire anyám száz lesz, én már nem vagyok, / s mivel ő már rég nincs, bárhol / meglapulhatok” — írja az Ejtve című versben (138). Nemlétük, ami egyfelől tehát lehetőséget ad a szerzőnek, hogy „bárhol meglapuljon” (nem véletlen, hogy a költő egyik leggyakoribb alakmása a versekben a zugokban meghúzódó pók lesz), másfelől pedig egyoldalúságával megteremti a jelen-nem-lévőkről való beszéd alkalmát (mint mondja Marno, különben nem is lenne képes róluk írni), mindezzel együtt egy szinte elviselhetetlenül szűk térbe zárja a költőt. Ő, aki felidéz, aki emlékezeténél fogva kísérteteket hív elő (Kísértetnap), aki megosztja a maga hangját másokéval, „a pillanat foglya” lesz, s akár Kafka Josef K.-ja, egy metafizikai bűntett ítéletét szenvedi el folyton. Bűne: hogy emlékezete van, tehát hogy létezik. A pillanat foglyaként pedig arra van kárhoztatva, hogy folyton korrigálja magát, kiegészítse, újragondolja azt a lényegében rögzíthetetlen tapasztalatot, aminek rögzítését a versen keresztül mégis kénytelen újra és újra megkísérelni.
A legjellemzőbb példája az önkorrekciós kényszernek a Versszigetelés című szöveg, mely egyfelől a Tányérégő című verset, másfelől a hozzá írott jegyzeteket foglalja magába. A rövid vers három időrétege az emlékezet üstjében egyetlen masszává áll össze: a jelen, amikor lejegyzi a verset, a közelmúltbeli pillanat, amikor felhagyott a dohányzással (s amikor azonos címmel írt verset ugyanerre az emlékképre — az a szöveg az Alföld 2002/7. számában jelent meg), illetve a régmúlt jelenet, mikor lyukas torkú apjával kettesben maradt váratlanul a konyhában. A vershez fűzött jegyzetekben aztán épp arra tesz kísérletet, hogy az emlékezet működési elvét feltérképezve válassza szét egymástól az időben távoli-, illetve a valóban megtörténttől a fiktív eseményeket. Labirintusszerű persze ez a jegyzet, s nem is annyira magyarázója lesz a versnek, mint azzal egyenértékű párdarabja, melyben végül a legyeké lesz a főszerep — s ez motivikusan megint csak mélyen beágyazódik a kötetegészbe: a költő-pók képe mellett a halál-döglégy képe is gyakran előfordul.
/Anyag
A személyes emlékezet azonban természetesen nem választható le az emlékező jelenvalóságáról, mint ahogy az elvont én sem különíthető el a fizikai, romlandó testtől. A Hideghullámról megjelent kritikájában Nemes Z. Márió írja, hogy „a túlszellemített Én-líra öncsalásának, aktív nem-tudásának a leleplezése itt a tét”[3], vagyis egy olyan költői mozdulatsorral van dolgunk, mely azzal egy időben, hogy jelzi, távol áll tőle a „költészetutánzó költészet” (ahogy egy interjúban[4] Marno nevezte) mentalitása, azt is nyomatékosítja, hogy ezzel szemben ő maga saját anyagszerűsége tudatában kíván megszólalni. Nem is igen tehet mást tapasztalatai birtokában, s így, ahogy Nemes írja, Marnónál „az élettörténet természettörténetté válik”[5]. A kötet sok helyen előforduló, mintegy fő szólammá duzzadó agyag- és iszapmetaforái épp ennek a saját életrajzot természettörténetbe fordító tendenciának a mentén válnak a Hideghullám talán legfontosabb értelmezésbeli vonalvezetőivé.
„Eliszaposodik és a fenekére / süllyed a súlyától a fejem, az agyam / ásványi és mészkőzetek színeiben / játszik, ahogy megszilárdul benne, / a koponyámban, nem is nagyon / bánom már, hogy elhagyom magam.” — olvassuk az Egy senki földje című versben (104). Az agy eliszaposodása (máshol elagyagosodása) egyszerre jelenti a test fizikai romlását (mintegy visszabomlását sárrá — hasonlóan a kritika elején idézett levélrészlet elsalakosulásához), illetve a gondolkodásra (tehát a versírásra) való képesség elvesztését is. A múltból előrepülő döglegyek, s az eliszaposodott, zavaros jelen együtt határozzák meg ennek a különös, rezignált, de nem apatikus, drámai, de nem patetikus halállírának a körülményeit. Ezek a körülmények pedig az életanyag képlékenységére, sérülékenységére is figyelmeztetnek: „Nővérem és húgom sosem éltek”, mondja szintén az Egy senki földjében, majd kicsivel később: „Anyám a pincében az urával, / akit kínomban apámnak hívok.”
A Marno-lírának mindig is az egyik fő erőssége volt a versnyelv anyagszerűségében rejlő poétikai erőforrások kihasználása, egyfajta fonetikai és szemantikai szenvedély, mely váratlan szöveghelyzetekből volt képes dinamizálni a költeményeket. A Hideghullám versei nem adják fel ezt a magánhagyományt ugyan, de épp a referencialitással való játékon keresztül részben áthelyezik a szövegek súlypontját a nyelv anyagszerűségéről a költői én alakjának anyagszerűségére. „Unom és undorít a halálom” — olvassuk a kötet egyik legerősebb versének, az Átalakulatoknak (48–50) a kezdő sorát, majd a befejezését: „Aztán hirtelen megtöröm a csendet, / még nem tudom, mivel, de megtöröm, / vagy ha nekem sehogyan nem megy, / kerítek egy hullát valahonnan, / és megtöretem vele odaát.”
A poétikai értelemben vett megszólalás (vagyis a mindenkori csönd megtörése) mint életfunkció a maga totalitásában (és mint létkényszer: totalitáriusságában egyaránt) a versek elsődleges életre hívója lesz, s mint ilyen, legalábbis ideiglenes cáfolata a halál jelenidejének, ami hiába lebeg folyton a lírai én fölött (Kollapszus a kínainál), még megszólítható, még valami más: „Halál! / Megszokásból szólítalak második / személy gyanánt, s még nevetségesebb, / hogy egyes számban. Mintha sajátom / volnál, akár az élet, melytől mindig / is idegenkedtem. Holott nem éltem / soha. Légy tó, melyet most körbeérek.” (133)
Megjelent a Műút 2015053-as számában
________________
[1] Marno János: Kezünk idegen formákba kezd, Palatinus, 2011, 7.
[2] Marno János: Az anarchia szórendje, Palatinus, 1997, 28.
[3] Nemes Z. Márió: Költői egészségtan, http://www.es.hu/nemes_z_mario;koltoi_egeszsegtan;2015-09-02.html.
[4] Görföl Balázs: Hűen az anarchiához, Jelenkor online, 2014. július 31., http://www.jelenkor.net/interju/281/huen-az-anarchiahoz.
[5] Nemes Z. Márió: i. m.