A legszebb magyar város


A rádióban hallgattam Ocsovai Gábor történetét Heinrich Böllről, a nagyszerű német íróról. Arról, hogy a Tiszatáj szerkesztőségében kinyomozták, mikor és hol volt a háború alatt Magyarországon Böll. Ám a szorgos dokumentálás szinte fölösleges volt, mert a történet szó szerint igaz. Magától Bölltől tudom.
Amikor Böll később, híres íróként Magyarországon járt, vagy két ízben is, hosszan beszélgettem vele, persze Nemes Nagy Ágnes társaságában. Jó beszélgetés volt, mondhatni összemelegedtünk egymással. Egykorúak voltunk, és az íróságon, irodalmárságon túl más is összekapcsolt bennünket. Hogy mi? Kiderül nyomban.
Mikor már túl voltunk a szokott udvariaskodáson, különben is közvetlen ember volt Böll, egyszerre csak azt mondta:
— Az a legszebb magyar város — és mondott egy Sz betűs nevet, csakhogy egyikünk sem értette a magyar szó kiejtését. Megismétli, mire kihüvelyezzük: Szentes.
A legszebb város? Már miért volna Szentes a legszebb magyar város? Ismerjük jól, jártunk arra gyakran. Csongrádon, a szomszédjában élt Ágnes nagynénje és unokatestvére. A fiatal Ágnes nyarakat töltött náluk.
— Azért a legszebb — mondja Böll —, mert ott tudtam megszökni a katonaságtól. Onnan sikerült — persze hamis útipapírral — Németország nyugati részére húzódni, és ott várni meg az angolokat, amerikaiakat. A német összeomláskor semmiképpen sem akartam orosz részre kerülni.
Böll katonai alakulatával a Balkánon keresztül vonult észak felé. Azt nem mondta, vagy nem emlékeztem rá, hogy Szentesen meg is sebesült. Annyit mondott, hogy nem volt rangja, közlegény volt, mert lefokozták.
— Hát megszökni én is megszöktem — mondtam neki —, Ágnessel együtt bujkáltunk hamis papírokkal a Szálasi-kor idején. Papírjainkhoz még más papírokat is kellett csinálnunk, Mészáros Vilmosnak és feleségének hívtak bennünket, összes felmenőink származási irataival együtt.
— Nehéz lehetett — így Böll.
— Nehéz volt.
— Nekem sem volt örömteli, képzelheti. Még később sem — mondta. — Mint katonát amerikai fogolytáborba vittek. Ha hiszi, ha nem, rettenetesen éheztünk, olyan kevés ennivalót adtak.
— Nekünk sem volt több a szovjet fogolytáborban, ahol bár civil voltam már, nyomban elfogtak, mert fiatal voltam, s nekik csak az számított: a mennyiség. Még az éppen kiszabadult zsidó gettóból is sokakat összeszedtek.
Hallgattunk.
Az ember érzi a párhuzamos sorsot, az élettörténet rokon pontjait.
— Tudja, mi volt a legszörnyűbb? — kérdezte. — Az amerikai táborvezetés precizitása. Ugye, azt képzeli, hogy ez német tulajdonság? Az amerikai táborparancsnokság kiszámította, hogy mely napon járnak le a konzervek. Pontról pontra. A töméntelen mennyiségű felhalmozott, azért ehető ételt a szemünk láttára szétverette, emésztőgödörbe hajíttatta. Nekünk néznünk kellett, nekünk csak enni vágyóknak, évek óta éheseknek. Őrjítő volt. De hát ilyen volt akkor az élet. Maga is tudja jól.
Aztán már másról beszéltünk. Persze irodalomról.
De Szentes, mint a legszebb magyar város Böll emlékezetének glóriájával megmaradt. Természetes, hogy így maradt meg.

Lengyel Balázs: A legszebb magyar város
L. B.: Ki találkozik önmagával?, Széphalom, 2001, 144–145.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük