friss műút

-ról, -ről

Antal Balázs

Antal Balázs

Antal Balázs 1977-ben született Ózdon. A Nyíregyházi Egyetem adjunktusa, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem oktatója, a Műút portál szerkesztője. Kemény Zsigmond Irodalmi Díjas. Vad című, negyedik kötete, egyben első verseskönyve 2017-ben jelent meg a Műút-könyvek sorozatában.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Antal Balázs: Titkok, bűnök, szerepek
(Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul. Libri, 2014)
2015. október 30.

Otthonos terepen jár A Jóisten megvakul szövegeiben Papp Sándor Zsigmond, noha a szó „földrajzi értelmében” többféleképp is ez a legkevésbé „otthoni” könyve. Egyrészt a kötet történeteinek a helyszíne talán gyakrabban Budapest, mint Erdély (de legalábbis kevesebb szövegben azonosítható Erdély, mint ahányban nem). Másrészt a korábban többször is kizárólagos (vagy központi) helyszínként szolgáló tömb- és/vagy bérház (a Semmi kis életek egy bérház lakóinak történetén keresztül mesélte el a romániai forradalmat, de már a szerző egy korábbi novelláskötetének, az Ahonnan a városnak az alcíme is jelzésértékű: bérházi legendák) bár itt is több esetben fordul elő, sőt érzésem szerint az olvasóban hagyott lenyomatban is ez a leginkább megmaradó színhely, mégis gyakran máshol játszódik a cselekmény. Ám a Papp Sándor Zsigmond-féle történet bármilyen földrajzi-fizikai környezetben meg tudja találni azt az otthonosságot, amit a bérházakban, mert ennek a kulcsa igazából az emberi kisközösségek zárt világa, amely világvégi falvakban, telepeken, vagy éppen iskolai környezetben is tetten érhető. Így aztán a tér, ha nem is mindig ismerős, a — pszichológiai és szociológiai értelemben — kísérleti jellegű terep mindenhol adott.

Ez az emberi közösségi-szociális vetület persze elválaszthatatlan a tértől a kötet logikájában. A Papp Sándor Zsigmond-szövegek bérháza vagy bármely más helyszíne általában érezhetően a hangsúlyozott közhelytől, a kiemelten tipikustól indul el: a bérház/tömbház/a világvégi falu egyszerre tér és felszínes szociológiai sztereotípia, hogy aztán a történet mindig kikezdje az utóbbit, mint hogyha azt mondaná: nincs olyan, hogy átlagos, hogy tipikus, amennyiben egy tipikusnak mondható emberi közösséget a tagjaira visszabontunk. Közben minden klisével eljátszik: pörköltszaggal, muskátlival, mindentudó szomszédokkal, csak hogy ennek a klisének, ezeknek a tipikus elemeknek és alakoknak is rámutasson a visszájára. Érezhetően több figurát a már a történeten kívülről érkező, a történet előtt meglévő sztereotíp szerep mozgat: hogy például minden lépcsőházban és gangon és világvégi telepen kell lennie egy összeférhetetlen szomszédnak, egy újonnan érkezett gyanús idegennek, egy csodabogárnak stb. — ilyen módon a tér megelőzi a történeteket, hiszen hívószóként hozza magával köznapi események, viccek, anekdoták szereplőit és szerephelyzeteit. Ám Papp Sándor Zsigmond rendkívül ügyes történeteiben a szürke átlagból mindig kibont valami letehetetlenül érdekeset — aminek nem lesz köze semmiféle vicchez. Többnyire nem lesz: a történetek központi eleme több esetben is gyilkosság, de ahol nem vész el emberélet, ott is akad „bűn” szép számmal.

Annál több köze lesz bizonyos szociológiai és (talán még inkább) pszichológiai realitásokhoz, hogy ne mondjam realizmushoz, ám óvakodnék realistának nevezni a novellák legtöbbjét. A valóságanalóg környezet és mikroklíma megalkotása/fenntartása nem annyira társadalmi léthelyzetekre adott reális válaszok megtalálása/megmutatása érdekében történik, hanem éppen a furcsa, a különleges, a normalitástól eltérő kihangsúlyozása végett — ahol azért a hangsúly azon van, hogy a normalitást kis abnormalitások mozaikja alkotja. A felszín alá ásó valóságfeltáró szándék érdekeltsége általában a történet magját alkotó titkok, rejtélyek és bűnök megfejtésére-felfejtésére, vagy „pusztán” kontextualizálására vonatkozik, ezért feszíti fel a szövegmondás a külső héj, a látszat anyagát. És persze hogy a különleges, a furcsa, az egyedi kerül elő a felszín alól, amely sokszor azonnal feszültséget teremt a szövegvilág tulajdonképpen reálisnak, átlagosnak, hétköznapinak megalkotott keretében. Ettől függetlenül az olvasó feltétlenül érzi a szöveg szociális vetületének hitelességét — vagy talán ettől még erőteljesebben is.

És ha már tipikus és atipikus — az első írás mindjárt atipikusnak mondható: miközben erős indítása a kötetnek A nyál című tétel, nem is kicsikét más képet mutat, mint ami a kötet végigolvasása után leginkább megmarad az olvasóban. Egyrészt ennek (s az utána következő két novellának) világvégi telep/faluhely a helyszíne, ennél azonban lényegesen fontosabb, hogy a kötet írásai közül ez kapcsolódik a legintenzívebben az elmúlt évtizedek erdélyi érdekeltségű irodalmának elbeszélő-hagyományaihoz. Egyrészt ez a kötet legballadaibb hangvételű szövege, mely a valóságanalóg konvenciót is csak hellyel-közzel tartja be. Cselekményalakítása leginkább Sigmond István Varjúszerenád című regényét idézi meg, bár az elbeszélői hang jellegzetesen Papp Sándor Zsigmond-i. Másrészt a titok mitikusabb jellegű, és részint homályban is marad. A világ tárgyi rekvizitumai a titokzatos és fenyegető természeti képekhez kapcsolódnak. A kötet három számozott fejezete közül az elsőben olvasható öt szöveg az, amely szegről-végről tematikusan is kapcsolódik Erdélyhez, még akkor is, ha nem ott játszódik a cselekmény.

A kötet novelláinak cselekménye rafinált csavarok köré szerveződik. Az atmoszférateremtést sokszor az említett tipizálás, a terekhez tartozó kontextus végzi el, kiegészülve többek közt a szereplők nevesítésével. Ezek a nevek, vagy azok hiánya (Pank István, P. Alfréd, de lehetne említeni a Piroskákat stb.) időnként kibővülve a közösségben viselt szerepükkel, sokszor karikatúraszerűnek tüntetik fel viselőiket. Ilyen módon az első csavar a szatirikus lejtésű háttértől való eltávolodás — bár burleszkes megoldások helyenként érezhetőek, máshol és jellegzetesebben a nyílt szatíra a mélyebb és végérvényesebb abszurdnak látszik átadni a helyét. Ilyennek érződik például két novella, ahol nem gyilkosság vagy bűn áll a szöveg középpontjában — A delfinember valamint a Karel Gott az Elba vizében. Termékeny feszültség adódik a cselekmény olyan lebegtetésétől is, amely egyszerre tartja nyitva mind a blőd, mind a tragikus irányba való fordulat lehetőségét. Ilyen például a Kék fény, amelynek vége tulajdonképpen nyitva marad a cselekmény szintjén, azonban a címben idézett tévéműsor nyilvánvalóan „összerakatja” az olvasóval a történet egyféle logikus befejezését. Ilyen módon a szöveg is önreflexívvé válik, ami nem csak ebben a novellában feltűnő, hanem máshol is, például A gombban, ahol a krimivel, a nyomozással csakis „mediatizált” ismeretségben lévő bérházlakók a könyvekben, filmekben, híradásokban „megismert” nyomozóképpel vetik össze a házukban tevékenykedő valóságos nyomozót. Míg az előző esetben, ha az olvasónak igaza van végkövetkeztetése levonáskor, elég abszurd okból kifolyólag ölnek, addig a második esetben az abszurd-ironikus vonás végig kézzelfogható.

A történetmondás ugyan az eddigiekből is láthatóan központi eseménye a narrációnak, ám ez sem nélkülözi az önironikus, de legalábbis önreflexív jelleget. Ennek leglátványosabb példáit a kötetet záró A katarzis nehézségei című írásban lelhetjük fel. Nemcsak hogy ez az egyetlen olyan szöveg, amelynek a címe is „elméleti”, „irodalmi” problémára vonatkozik, de tényszerűen egy szöveg variánsainak elmondása köré szerveződik a „cselekmény” is, mindenféle primer szinten tételeződő eseménysor helyett. A visszavont és megváltoztatott történet az egyetlen végleges történet kétségességét mutatja meg, nyilvánvalóan felidézve olyan alapvető szövegeket, mint Nádas Péter Leírását, ám a Papp Sándor Zsigmond-szöveg elbeszélését a befogadók várakozásai alakíttatják át újra meg újra, így az eredeti, pontosnak feltűnő, ám unalmas szövegtől az egyre kevésbé pontos, az eredeti szándéktól egyre jobban eltérő, ám izgalmasabb variánsok születnek.

Ahogy fentebb jeleztem, a novellák legtöbb főszereplőjének közösségükben a szövegvilágot megelőző, félig-meddig sztereotip helyük van — amelyet a közösségük mindentudásával jelölt ki nekik a történetek logikája szerint, vagyis a közösség megerősíti a sztereotípiát. Történeteik elbeszélése vagy azt fejtegeti, hogyan váltak szerepeik tényleges betöltőivé, vagy hogy épp személyes indíttatásaik és affinitásaik ellenére, csak úgy estek bele e szerepek csapdájába. A főszereplők konfliktusa általában abból adódik, hogy kilógnak a sorból: idegenek, furcsák, konfliktusba kerülnek a közösséggel, annak valamely hangadó képviselőjével, netán nem tudnak, nem akarnak megfelelni a szerepnek, amelyet a közösség rájuk ruház. Az idegenség, az idegenségérzet, az elidegenedettség alapvető probléma a kötet legtöbb szövegében. A közösség mindig határozott véleményt alkot a tagjairól, kijelölve számukra egy bizonyos pozíciót. A közösség és annak hangadója általában az élet oldalán képzeli el magát. Ők és ő a normális élet, a normális ember, az otthon, az otthonosság képviselői, a másik a nem normális, a romlott, az idióta, az életidegen. Általában a háta mögött való összekacsintástól a nyílt rosszalláson át a teljes elborzadásig vezet a közösség viszonyulása hozzájuk. Szemükben a kilógó főszereplő nevetséges, az olvasó szemében azonban sokkal inkább ők — ilyen módon az elbeszélő és az olvasó között egyfajta ironikus játéktér nyílik meg. Természetesen a közösség tagjainak megalkotásakor az elbeszélő szociológiai markerekből válogat: általában lepattant elemek a szereplők, a középosztályt anyagilag talán eléri egyik-másik, szellemileg azonban többnyire nem. Némelyikük múltjában akad egy-két olyan pillanat, amely kiemelkedik a szürke masszából, s amely identitásuk sarokpontjaként meghatározza mai helyüket a közösségben. Az idegennel szembeni ellenérzés a nyílt rasszizmusban, antiszemitizmusban is megmutatkozik. Ennyiben kétségtelenül merít a szerző a realista szövegkonstrukciók társadalmi tablójának ajánlatából.

A kisformához való visszatérés nem jelent különösebb narratív váltást, Papp Sándor Zsigmond elbeszélője többnyire ugyanaz, aki a regényt is mesélte, akár első, akár harmadik személyben beszél, csak rövidebb, önmagukban zárlatot exponáló történeteket mond. Ez a narrátor először is fecsegős. A többször említett szatirikus-ironikus érzületért érezhetően sokat tesz a sok és sokféle adalék, amelyet elmesél. Tulajdonképpen a könnyednek (de nem poétikusan légiesnek) tűnő hangvétel és a nem könnyed téma jófajta feszültséget teremt: a fecsegés közben elejtett súlyos tények és események egymásra rakódva, rétegződve akár lassan, de akár egy szempillantás alatt is képesek áthangolni a befogadó attitűdjét — miközben a felszínen zavartalanul folyik tovább a fecsegés. Ilyenformán találomra beleolvasva a szövegbe, vagy nem kellően koncentrálva arra, egyneműnek tűnik a szövegfolyam — ám valójában elsőre nem szembetűnő folyamatos hangsúlyeltolódások artikulálják azt. Talán a nagyon jó mondatokról lemond az elbeszélő, talán gyakran alkalmaz zsurnaliszta-ízű fordulatokat, ebből azonban mégis jól jön ki, ami a prózanyelv nagyon komoly és tudatos uralását, kézbentartását jelenti.

Papp Sándor Zsigmond novelláskötete gazdag, a szövegek izgalmasak és érdekesek, kétségtelenül alkalmasak rá, hogy beszippantsák az olvasót. Kalandot, titkot, bűnt ígérnek, és ezt többnyire be is tartják. Talán egy apró észrevétel még: hogy ugyan nagyon jók a novellák, végig egyenletes a színvonal, mégis inkább egységként marad meg az olvasóban a kötet, nem pedig annyira önmagukban remeklésszámba menő szövegek köré épülő gyűjteményként. A narráció (szám- és személyváltások ellenére is látható) egységessége is ebbe az irányba mutat minden bizonnyal (néhány kivétellel, mint például a kötetnyitó A nyál), meg a történetek fentebb taglalt közösségközpontú megalkotása is. Ám így vagy úgy, emlékezetes darab A Jóisten megvakul mint kötetegész.

Megjelent a Műút 2015053-as számában

Szólj hozzá!