Györe Gabriella: Kallódó hőseim 4.


Peter Schlemil és a Csillagszemű juhász szerelemgyereke. Saint-Exupery-mese, amelyben összeolvad a róka és a kis herceg. Elsőre a csillagszem tűnik fel, majd a ravaszkás rókamosoly, az izgágaság, a vékony alkat. Aztán minden probléma nagyvonalú negligálása, akár mástól ered, akár miatta alakult ki.

Megörököltem őket — az operatőrt és a gyártásvezetőt, együtt jártak a szerkesztői feladattal. Pár éven át együtt készítettünk kulturális híreket egy zárt láncú hálózatra. Évek óta együtt dolgoztak, együtt is végeztek a főiskolán. Egymást unó, sűrűn, ám a válás valódi veszélye nélkül vitatkozó házaspárhoz hasonlítottak. Ha egyszer-egyszer hónapokig tartó viszállyá alakult a vita, melynek tárgya az ő nemtörődömsége és lazasága volt, annak szurkoltam, hogy mielőbb megoldják. Szerettem velük dolgozni.

A havi rendszeres találkozások barátsággá alakították a kapcsolatunkat. Csodáltam gyerekségét, felelőtlenségét, mellyel, ha a televízióknál a profibb szervezéshez szokott operatőrét vitára ingerelte is, végül mégis sikerre vitte, amit kigondolt. Visszajárt a filmművészetire, s bennfentesként mesélt a közszolgálati és kereskedelmi televíziózás labirintusában pénzt kereső barátjának az új tervekről, eseményekről, alakuló vállalkozásokról, forgatásokról. Egy alkalommal forgatásra tartva felmerült, négy nap múlva indul a Cannes-i fesztivál. Megjegyeztem, mennyire jó lenne látni. Menjünk, dobta fel azonnal. Ő el is indult volna — vágott már neki a semmire.

Egy nyárelőn a tengert szerettük volna látni. Másnapra kibérelt egy autót, s kettesben indultunk a legközelebbi partra. Tudta, hova tartunk. Megtaláltuk a kempinget, felállította az aprócska sátrat, s azonnal a kissé lejjebb zúgó tengerhez indultunk — a víz iránti szenvedély még fényesebbre gyújtotta szemében a csillagokat. Az éjszaka kissé feszélyezetten telt. Igyekeztem nem érni hozzá a sátor alig-terében. Miérteket nem kérdeztünk, nem mondtunk. A második nap csendesebb volt. Azért délután, a strandterület határaként szolgáló műanyag láncon ugráltunk, majd szomorkásan mosolyogva — lassan indulás — beszélgettünk a vízben, míg nem lilult a szánk.

Volt lakása, de nem költözött oda a szüleitől. Jobban érezte magát a családban. Több hétig tartó depresszióba zuhant, mikor meghalt a kutyája — közös barátunk kért, próbáljam vigasztalni. Máskor felhívott, átjönne beszélgetni — arra gondoltam, végre elmondom a miérteket. Nem ezért jött. Szerelmi bánata volt; minden gondolatát kitöltötte a gyász, s épp tőlem remélt vigaszt. Amennyi tőlem telt, szavak és társaság, míg megbántottság vont burkot az együttérzésemre, s indokolatlanul mosolyogtam meg magamban a benne élő szerető lényt, aki két hétig tartó kapcsolatot hónapokon át sirat el. Ősszel egyedül utazott pár napra Amszterdamba — olcsó jegyet talált és coachsurfinggel szállt.

Talán a következő évben, egy készülő egész estés film gyártásvezetője volt. Nyár vége felé meghívott, látogassam meg a forgatáson a Balatonnál. Válás után egyedül élő barátnőmet hívtam, szükségét éreztem a gardedámnak. Elkéstünk. Örült nekünk. Vacsorát szerzett és estére egy vitorlást. A tulajdonosokat tán színésznők érkezésének ígéretével vette rá az útra. Az éjszaka közepén, hatalmas hold alatt szeltük a vizet. A vitorla alá feküdtem az orrba, néztem a holdat, az eget, hallgattam a víz sistergését a hajótesten. Olyan szabadságot éreztem, amit máskor ritkán. Távolabb keresett magának helyet. Barátnőm elhajtott egy szemtelenül legyeskedő hímet, aki onnantól rám összpontosított. Nem tudom, miért hagytam. A hajó túlfeléből magamon éreztem a pillantását, míg a random figura a nyakam csókolgatta. Kikötöttünk, s felkerestünk néhány kocsmát és diszkót, s a tánc után hazaindultunk. A random hímet rég elküldtem, a barátnőmmel külön szobát kaptunk a szállón. Ő valamelyik munkatársával egy közeli másikban lakott. Az autótól vinnünk kellett. Ketten kísértük fel, mert rettentően lerészegedett. Leültettem. Maga mellé rántott. A szomszéd ágyon a munkatársa holmija. Az ajtóban a barátnőm. Átkarolta a nyakam és kísérletet tett egy csókra. Csillagszemeiben józan fény. Mégsem léptem át a körülmények okozta feszültségen. Betakartam. Ott hagytam. Azt gondoltam, elrontottam. Ennek vége van. De nem akkor volt vége.

Egy későbbi forgatáson operatőr barátunk rákérdezett tőle valakire, mire ő lepisszegte — a nicht for dem kindből sejtettem, mi van. A közös munkának aztán vége szakadt, a bank másképp szponzorálta a kultúrát. A kiskörúton futottunk össze egy nyárelőn, a posta előtt, frissen barnult bőréből villogott halványkék csillagszeme. Boldognak tűnt, ahogy elújságolta, barátnőjével most értek vissza kéthetes tengerparti nyaralásukról. Talán csak képzeltem a mosoly mögött átfutó félárnyékot. Rácsodálkoztam, ahogy a csetlő-botló kisfiú érett és vonzó férfivé vált a ténytől, őt választotta valaki. Beszámolt a munkáiról, gondjairól, öröméről. Siettem vele mosolyogni. Ha később gondoltam rá, azzal a — félárnyékos? — tudattal, révbe ért.

Barátaim budai albérletében jókedvűen telt a délután, mikor megcsörrent a telefonom. Operatőr barátom száma a kijelzőn. Mosolyogva vettem fel. Háromszor kellett megismételnie, míg felfogtam: „Peti meghalt”. Gyerekszínészt hozott fel éjjel Verőcéről Pestre, belehajtott egy kamionba.

Ugyanott fekszik, ahol apám és (pót)nagyapám. A temetésen láttam először a barátnőjét. Hatalmas, erős és gyönyörű. Néhány ember haragudni látszott — nem tudtam, oda nem illő sokzsebes nadrágom, vagy sejtett, de nem ismert történetünk miatt-e. Vagy éppen csak egocentrikusan képzelődtem. Kár, hogy a sírköve tény.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük