friss műút

-ról, -ről

Egressy Zoltán

Egressy Zoltán

1967-ben született Budapesten. Szép Ernő- és József Attila-díjas író, költő, drámaíró. Legújabb kötete: Lila csík, fehér csík (Európa, 2015).

Nyilas 50

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Próza

Egressy Zoltán: Misi

2015. november 01.

Tornaóra után (vagy előtt) lehettünk, együtt öltöztünk, holott nem osztály-, csak évfolyamtársak voltunk, összeraktak minket, a A-t és a D-t, akkor éppen nem volt írógépe, ott ajánlottam fel neki, a nehéz szagú öltözőben, hogy legépelem a pusztavacsi botrányról írt művét. Tetszett a kézirat, persze nehéz ügy volt publikálási szempontból, rendőrségi túlkapás részleteit írta le igen érzékletesen, egy ország közepén tartott nagy koncertről szóló, alapvetően dokumentarista beszámolót oldott meg irodalmi igénnyel, novella volt, nem cikk, de hát hogy jelenhetett volna meg, 1984-et írtunk, a rendőrséget akkoriban nemigen bírálták nyíltan, tömegoszlatásról különösképpen ritkán számoltak be.

Talán ekkor, az írógépes felajánláskor lettünk barátok, két évvel idősebb volt nálam (már akkor is), érettebb, tudatosabb, elszántabb, én focizni szerettem, ő viszont kapkodós, szapora lépéseivel becsületesen haladt körbe-körbe az udvaron a tornaórákon, még a kanyarokat se vágta le; éreztem ebben némi modorosságot, de azért bírtam, ahogy fut, ahogy hajt, hosszú, nagy haja volt akkoriban, szünetekben szívta sűrűn a mezítlábas cigiket, Misinek hívtam. Mutogattuk egymásnak a verseinket, voltak kedvenceim is tőle, az egyik úgy kezdődött, hogy az apró tárgyak országában zakatol a vágyak vonzásában bolyongatott, űzött kis szíved, publikáltunk együtt az Eötvös Diákban, egyszer gondos, kacskaringós, kis betűivel leírta nekem az összes addigi művét, nem volt sok, bár kevés se, azt gondoltam, annyira személyes és önazonos sorok, amilyenek kiküzdésére kevesen képesek, úgy sejtettem, nagy költő lesz, ötvenéves korára talán még blokkot is kap valamelyik folyóiratban.

Írtunk később négykezes novellát, járkáltunk együtt ide-oda, zenekarban kezdtem játszani, jött a koncertekre, azt mondta, valamilyen hangszeren mindenképpen megtanul majd, mindegy, melyiken, csak ő is a Sztriptíz tagja lehessen, nem tanult meg végül, elsodorta az élet. Vártuk, mikor klasszicizálódik Juhász Ferenc, mikor tér vissza a nagy költő a kötött formákhoz, fantasztikusnak tartottuk volna, erre még várunk. Úgy alakult, hogy nekem lett előbb kötetem, ajánlottam benne egy verset neki, Ki teremtett szegény ködmönödbe, tartson tiszta gyermekként, tartson boldog nászban, így kezdődött, később eltávolodtunk kicsit, családozni kezdtünk mindketten, én műnemet váltottam, ő nem, termelte szorgalmasan a líráit, aztán elvesztettem a fonalat, hány kötete is van már, nem túl sok-e, emlékszem, ahogy azt mondja egy utcai összefutás után: mindig úgy búcsúzik mindenkitől, mintha utoljára látná, máskor a semmiből idézte egy régi verssoromat, hangtalanul szavalsz, mint a hó, hogy ezt mennyire szereti, milyen sokszor eszébe jut, de egymáson azért nem hatódtunk meg soha, akkor is a folyton ejakuláló szökőkúton kezdtünk röhögni — ez az ő megfigyelése —, aztán sietett tovább, ahogy mindig, az apró lépteivel, zakatolt tovább a vágyak vonzásában.

Isten éltesse, vigyázzon rá, tartsa boldog nászban.

Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában

Szólj hozzá!