A fogorvos

Kipeckelve a szád, a fogó a kezében, zsibbad a fejed, a plafonról is csorog a nyál. Undorító vagy és kiszolgáltatott. Leveszi a fogszabályzót, hogy aztán visszaragassza újra, elmozdult, hónapok óta szúrja a szájpadlásod, de úgy érezted, ennyit igazán megérdemelsz, legyen mondjuk ez a vezeklés, ami óvatosabbá tesz, és persze minden nap figyelmeztet, mit csináltál rosszul, mit rontottál visszavonhatatlanul el. Mert sikerült, igen, és pont olyan, ahogyan elképzelted. Mintha nekifutásból, gyomorszájon. Már rég a földön fekszel, barátkozol a helyzettel és gyötröd is magad érte, hogy ennyire gyönge tán még sosem, és hogy te mekkora hülye, hát úgyse gondolhattad komolyan. Hogy bármiért is. Hogy éppen te. Érted, az egészet jól érted, pedig most tanulod meg, tőle a szavakat, hogy nincs. Hogy nem volt. És hogy téged soha. És azóta most már nemhogy ősz van, de időközben beköszöntött a tél (und ehrlich gesagt es ist mir wirklich sehr kalt), de az egész mindegy is, örülsz, őszintén, hogy ott lehettél. Ezt próbáltad elmondani, de éppen úgy sikerült, mint ahogyan most a fogorvosnak azt, hogy kellene még érzéstelenítő, hagyja azt a kurva spray-t, az injekciót hozza, lehetőleg kettőt és azonnal. Nem tudod formálni a szavakat, és egyébként sem találod most a nyelvet. Mint akkor, amikor azokhoz a sorokhoz. (Ich habe ihm ein Gedicht gegeben: oh Gott, ich bin erbärmlich!) A legnehezebbekhez, amiket végül nekiadtál, és hirtelen bevillan, hogy már biztosan régen elhagyta valahol, semmi nem jelent semmit, azért bátor voltál. Tulajdonképpen már csak abban reménykedsz, hogy nyomot hagysz, amikor elmész, mert vannak helyek, és van idő, amikor menni kell. Ez most olyan. Ha lecke volt, hát magadról, amit kell, egy életre megtanultad, végre megértetted, hogy néha menekülni kell, hogy van, amikor nem elég, ha más a nap vagy más a nyelv, most óceánokra lenne szükség, legyen mondjuk Új-Zéland, mert a Google szerint az a Magyarországtól legtávolabb fekvő ország — a gyakorikerdesek.hu-n úgy írják, hogy még Ausztráliára is ráver távolság tekintetében —, és különben az óriásteknősök is elég aranyosak. Szóval válaszd a legeltérőbb időzónát, mert az idő igenis fontos és talán tényleg relatív, az ember egy kis szerencsével ott tán gyorsabban felejt. (Másik félteke, belegondoltál már, hogy a mosdókagylóban ott a másik irányba folyik le a víz? Te, mondd, nem szédülnél? Én biztosan.) Édes Istenem, mennyi hazugság magadnak, és az ember néha milyen védtelen. „Bírja még?” — kérdezi a fogorvos, és nem vagy egészen biztos benne, mire érti, kicsit paranoiás lettél mostanában, úgyhogy az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a gondolataidban olvas, ránézel, _nagyon_gyanakvóan_, és igen, most már egészen biztos vagy abban, hogy a gondolataidban olvas (Er liest meine Gedanken!), de aztán lenyugszol, semmi oka rá, hogy ezzel foglalkozzon. „Egy kicsit még igen” — válaszolod, és megpróbálod megejteni a kötelező félmosolyt, mert igazán nincs most kedved azon gondolkodni, hogy épp neki vagy magadnak hazudtál nagyobbat, és különben is tűnjön a fejedből (Geh raus aus meinem Kopf!), csak rakja helyre ezt a szart. „Rózsaszínnel ragasszam vagy fehérrel? A rózsaszín jobban illene magához” — mondja, és mire elmagyarázod, hogy a fogszabályzó, amit tíz perce sincs, hogy leszerelt, belül van, a kérdése tehát számodra értelmezhetetlen, teljesen átázik a pólód. Ó, igen, ez még éppen hiányzott. Szóval ezek a pillanatok, amiktől fogva tényleg úgy kell élni majd, hogy az egészet elfelejtsd. Megtanultad már, hogy figyelni kell, kitartóan (aushaltend), hogy nagyon lassan, nagyon mély levegőt, akkor is, ha kivágtak benned egy erdőt, aztán felgyújtották és égni hagyták. „Most már tényleg mindjárt vége” — mondja a fogorvos, és arra gondolsz, hogy bár így lenne, de ahhoz előbb meg kell bocsátani, és hogy ez milyen nehéz (es ist doch sehr, sehr schwer), amikor már nem bízol, amikor nincs már meg a bizalom, úgyhogy virrasztasz inkább, és valami kegyelemben reménykedsz. „Ne sanyargassa magát tovább, és legközelebb hamarabb szóljon.” Hát, igen, hamarabb. Akkor és ott, gondolom, azt mondanám, van bennem valami, ami a tiéd. Itt van, úgy, mint még semmi, soha. És én elfelejtettem, hova tehettem, hogy ne tűnhessen el. De ha megtalálod, vidd haza, kérlek, vidd innen végre el.