1997 zivataros napjaiból — Apu, október

Feküdtem a padlón magatehetetlenül. A szobában sötét volt, az ajtó résnyire nyitva, ott szűrődött be egy halvány fénycsík, meg a barátaim hangja a másik szobából. Pókereztek. Én is pókerezni jöttem, de aztán egyszerre azelőtt soha nem tapasztalt gyengeség vett erőt rajtam: mintha mindenem ólomból lenne, húzott lefelé a gravitáció. Felálltam, elnézést kértem, átmentem a kisszobába és lerogytam a padlóra. Hevertem a sötétben, és nem volt semmi más.

Feküdtem a padlón magatehetetlenül. A szobában sötét volt, az ajtó résnyire nyitva, ott szűrődött be egy halvány fénycsík, meg a barátaim hangja a másik szobából. Pókereztek. Én is pókerezni jöttem, de aztán egyszerre azelőtt soha nem tapasztalt gyengeség vett erőt rajtam: mintha mindenem ólomból lenne, húzott lefelé a gravitáció. Felálltam, elnézést kértem, átmentem a kisszobába és lerogytam a padlóra. Hevertem a sötétben, és nem volt semmi más.

Abban az időben már járta járta a mobiltelefonok kőbaltája, valami Motorola. Az volt nekem, és meg is csörrent, ahogy feküdtem a padlón. Apám felesége hívott, a máskor kimért, érzelemmentes hang ezúttal könyörgéssel telt meg.

— Apád elvitte a mentő, gyere, de hívtam taxit, a dorogi kórházba megyünk.

Álmomban felkeltem, kimentem, elköszöntem — mesélték később — mentem Dorogra Budaörsről százhetvennel tényleg.

Apám sohase volt kórházban. Volt Kazahsztánban tolmácsolni a sivatagban a Chevron és a Vegyépszer között, meg a helybeliekkel — InsAllah; Pakson, atomerőművet kalibrálni, Alföldön érthetetlen nevű növényből ismeretlen hatóanyagot kivonni, de kórházban soha. Budaörstől Dorog 50 perc. A hosszú ötven perc, mondanák a történészek. Majdnem én is történész lettem.

— Hol van? Bemehetek?
— Senki nem mehet be.
— Apám.
— Senki.

Nem tudtam figyelni arra, mit érzek, apám feleségét kellett vigasztalnom, mi lesz vele ha a Lacika meghal (nem én). Bemehetnek. Bementem. Egyedül. Korán. Még le sem takarták. Akkor, ott valószerűtlenül hasonlított hozzám. A pocakja, a szőr a mellén, a lábujjainak megvastagodott sárgás bőre, mindent ismertem fürdésből. Mindent. De sosem láttam tükör nélkül eddig még. És el is élvezett amikor meghalt. Pedig nem akasztották, csak a szívét fogták marokra a koszorúerek. Vagy mi.

Angina Pectoris, a végzet görög istenasszonya, végzetes szerelem, na. Nem bőgtem. Itt fekszik. Itt fekszem én. Idősebb vagy ifjabb András László. Ezt végül nem kellett eldöntenünk. Egy halott András László és egy élő. Átmenetileg.

Két hónappal később bőgtem a temetőben, amikor húsz centi jeges hó alól kikapartam a sírkő feliratát amin az a név állt, amit azóta is viselek.