Tót a kimerítő éjszaka után a legszívesebben átaludta volna a napot. Csakhogy az élet még egy őrnagy kedvéért sem áll meg. Ma is meg kellett írni a tűzrendészeti jelentését, vizet hordania az artézi kútról, bejárnia az egész körzetet, fát vágnia a plébánosnál, kimeszelnie Ciprianiék teniszpályáját, és így tovább. Ágika tejet hozott, bevásárolt, a baromfit látta el, Mariskát pedig a féltett vendég ellátásán kívül kismosás várta a professzoréknál, padlókefélés Tomaji főtisztelendő úrnál, hogy csak a legfontosabbat említsük mindennapos teendői közül.
Ráadásul Tóték napirendje Varró őrnagy érkezésétől kezdve fejtetőre állt. Minthogy a vendég délután ébredt, ebédidőben reggeliztek. A mostani ebédet régebben vacsorának hívták, a mostani vacsorát viszont nem hívták semminek, mert azelőtt ők már az igazak álmát aludták olyankor.
Tót tehát, amikor az első reggelen, másfél óra alvás után, többszöri szólongatás és rázás után kinyitotta a szemét, nyomott hangulatban, testben-lélekben összetörve meredt maga elé. Lepergette az előző nap emlékeit, s elképzelve a következő napokat, bosszúsan szólt:
— Attól félek, ennek nem lesz jó vége, Mariskám.
Örkény István: Tóték
Ö. I.: Kisregények, Palatinus, 2008, 217–218.