Belebotlott alvásom az ébredésbe. Feltápászkodtam, és kitártam a zsalu szárnyait, aztán terjengősen kezdtem nézelődni azt, amit éppen akkor láthattam — valamicskét egy dalmát sziget éppeni világából. Még igencsak csöndesek voltak a képei, meg nem is igazán újdonsültek.
Még szokatlan, fulladással küszködő, visítással elegy, rekedt nyivogás rontott rám a ház másik, vízszinten nyugvó oldaláról. A bejárati ajtó előtti kicsiny tornácra csörtettem. Három lépcsőfokkal alant, közepén az udvarnak, tűző napon egy macska. Mikor észrevett, még hangosabban hallatta fülsértő hangját. Ekképpen esengett.
Szőre sárgás rőt, imitt-amott fehér foltokkal. Pofája és mellsője telis-tele friss sebekkel és hegekkel. Nagy és valaha valószínűleg jó felépítésű teste már-már rútul sovány és megviselt. Ellenben tiszta. Visszafordultam. Műanyagtálba vizet eresztettem. Ám a macska azonban, ahogy közeledtem hozzá, fogta magát, és iszkolt. Könnyedén felugrott a szemközti kert terméskő kerítéséből burjánzó vadsóskasövénybe, és eltűnt. Nem öntöttem ki a vizet. Árnyékba tettem a tálat.
Kivittem a napernyőt, talpába állítottam és kinyitottam a kerti kőasztalhoz közel, két összecsukható szék fölé. Még vissza kellett mennem ülőpárnákért, pipámért, szurkálóért, dohányért, gyufáért és légycsapóért.
Az asztalra könyökölve szívtam a pipát. Társaságomban fiatal citrom és narancsfa, oleander, fürtökbe tömörült virágaival, kakukkfű, bazsalikom, borsmenta, sok más helyütt meg hangyák, gyíkok, darazsak. Jól éreztem magam. A helyemen.
Tekintetem egyre-másra a vadsóskasövényre tévedt. Valamelyik hézagában néha-néha megpillantottam a macskát. Onnan kandikált. Engem lesett. Mintha azt fontolgatná: mekkora kockázatot jelenthetek neki. Majd ott se volt.
Nekiduráltam magam, és az előszobába ballagtam, a hűtőhöz. Kikerestem belőle néhány apró, nyers halat, és a fémléces kapu innenső oldalára szórtam, majd lassan hátrálva visszahúzódtam a napernyőig, és letottyantam a székemre.
Kisvártatva ott kucorgott a kapunál a macska. Lehet, szimatot kapott. Felcsigázva tétovázott, aztán átsuhant a lécek között, szájába kapott egy halacskát, és eliramodott, fel, a kertbe. A többiért majd csak vissza-visszasomfordál, mikor nem leszek itthon.
A Pokonji dolba, a Nyugalom völgyébe tartottam. Tikkasztó volt a hőség. A kertek szentjánoskenyér- és gránátalmafa-árnyéka nem tágult kit a keskeny járdáig. Mikor elhagytam az utcát, ösvényre tértem. Az elejét lapos kövekből rakott falak övezik; csak súly tartja össze őket. Mögöttük fügefák és levendula. Csakhamar elfogytak mögülem a falak, és ösvényre térítettek, melynek egy pihentetővé szélesedő kanyarulatában szemem elé tárult alattam a völgy. Ilyenkor mindig megálltam.
Félkörben szelíden tagolt dús-zöld, itt-ott sziklafoltos hegyoldalak; lent szőlősorok, lombjukkal hamvas, ezüstszürke színben játszó olajfák csoportjai, imitt-amott néhány tető, cserjésektől burjánzottan. Mindezeket ragyogó fehérséget árasztó partkaréj választja el az öböltől. A kékes felszín alatt szürkéssárga fövenydarabok sötétlő tengeri füvei szabdalva. És túl az öblön az élénk, tündöklően világoskék, nyílt tenger, az ég karimájáig. A sziget egyik legigézőbb helyén legeltettem a szemem. És ekkor meglepetésszerűen emlékezetembe csillant az egyik ógörög tapasztalat: ha nem lennénk múlandók, sose láthatnánk olyan szépnek a világot, mint amilyennek szemléljük. Ezt akkor, úgy tűnik, alkalmatlan voltam odébb fontolni, mert ama észlelésre eszméltem, miszerint a napfény szomorúsága süllyed a tengerbe. Elálltam a továbbiaktól.
Arra indultam haza, amerről jöttem. Kaptatni könnyebb, mint ereszkedni, nekem. Van az ösvénynek egy pihenőszerű fordulója. Itt mindig megálltam és visszanéztem. Majdnem mindennapi búcsúként.
Mikor beléptem az udvarba, rögvest láttam: hűlt helye annak, amit a macskának hagytam. A tálból is elfogyott a víz. Mihelyt az előszobába értem, bevandát, fele bor, fele víz, készítettem, söröskorsóba. Szomjúan kortyoltam. Utána összecsuktam az udvarban a napernyőt. Már-már esteledett. Jöttment fuvallatok és kerti zamatok. Egyszer csak észrevettem, hogy az oleandernél sötét árnyék ül meredten. Erőltettem a szemem: a macska. Óvatlanul merészkedett be az udvarba. A macska, suttogtam őt. Az árnyék hirtelen elsurrant, át a kapun. Valószínűleg a hangom, bármily halkan is, zökkentette ki jólelkű közelítéséből.
Én se maradtam. A szobában behajtottam a zsalut, megvetettem az ágyat, eloltotta a villanyt, és lefeküdtem.
Milyen is volt e nap? Szokványos? Eseménytelen? Ki tudja? Vannak észrevétlen élmények. Sokan. És általában: az élmények, tapasztaltam, lassan érnek be, teljesednek ki; napok, hetek, hónapok vagy talán csak évek múlva.
Majd alszom.
Másnap reggel szintúgy korán keltem. Nem az ablakhoz igyekeztem, hanem a zuhanyozóba, az öntözőkannáért. Még csak félig-meddig érte a ház tetejét a nap.
Kövek közül kapirgált, csipetnyi földekből összehordott három kert van az udvarban. Kettőt alacsony sziklaszélek védnek; a harmadik, középen, az udvari szoba ablaka alatt, kőkádban, melyben olívaolajat tartottak elődeink. A legnagyobbat, közvetlenül a kapunál, az udvar végében öntöztem elsőként. Ebbe ültettük akkortájt lelkes hitvesemmel a lilás, fehér és vörös virágú oleandereket, a most még kicsi citrom- és narancsfát, meg kakukkfüvet, borsmentát. A kőkádban levélpetrezselyem, sorokban. Utolsónak hagytam a szomszéd ház és a zuhanyzó fala sarkába ékelődőt. Innen kúszik fel az öreg, fásuló szőlő, és futtatja szét lugasszerűen lombos indáit.
Négyszer vagy ötször fordultam a kannával, mert kevés víz fért bele. Jó alkalom volt ez egy-egy pillantást vetni a lépcsőről a vadsóska sövényre. Egyik résében se volt ott a macska. Igaz, jöttek-mentek le vagy fel az utcában. Mikor végeztem az öntözéssel, a hűtőben és a konyhában sajthéj-, szalonna- és szaláminyesedék után kutattam. Sikerült összegyűjtenem egy jókora marékra valót. Az oleanderes közelébe kupacoztam, minél messzebb a kaputól
Eligazgattam a székeket a kőasztalnál. Vittem az ülőpárnákat és a napernyőt. Talpába állítottam, de még nem nyitottam ki. Megszokott széket választottam. Róla pöfékeltem, fél könyökömmel a kőasztalra támaszkodva, átellenben az utcával és a sövénnyel, mire már ráesett a fény. Időnként egy-egy asszony rótta az utcát előttem; az idősebbek feketében. Vágott virágok vagy csokrok a karjukon. Mindennapos látvány ez ilyenkor, hűvösben: vándorolnak a temetőbe, oda, ahol él nekik a lélek.
Ama helyeken, ahol hajósok és halászok is élnek vagy éltek, magaslik a temető. Miként itt is. Kőfalát keskeny út követi mirtuszok kíséretében a nyitott, csak félig tetőzött ravatalozóig. A szélét vörösbarna, repedezett, mélyen barázdált kérgű, vastag törzsű tengeri fenyők övezik; terebélyes koronájuk csúcsát innen, az ülőhelyemről is jól látni, ha enyhén balra és kissé felfelé tekintek, és hallom susogásukat vagy zúgásukat, ha fúj a szél.
Szívesen sétálgattam afelé, mikor átélte velem ezt a hitvesem. A temető bejárata a kőfal közepén van. Mögötte egy-két lépcsőfok. Szemben kápolna, tornyában lélekharang. Ami nyomban szembeszökő: az egész temető egyetlen virágtakaró. Nincsenek sírhalmok, hanem tükörfényes kőlapok az elhunytakon. Körös-körül és minden pillanatban hódít a virág és a fehérség. A virág: pillanat. A fehérség: öröklét. Szüntelenül cserélni kell a pillanatokat a fehérségen: virágokkal. A fehérség: öröklét. Szüntelenül cserélni kell a pillanatokat a fehérségen: virágokkal. Vágott virágokkal. Nem lehet ültetni a fehérségbe, csak pillanatokat helyezni rá. Pokoj duši; Nyugalmat lelkének, olvasom a sírfeliraton. Pokonji dol. A völgy. A zöld völgy. Az öböl. A fehér öböl. A pillanatok nyugalmáé. Az örökkévalóság nyugalmáé. Mintha a holtakkal a virágszőnyeg és a fehér kövek alatt az öböl.
*
A macska ott állt a kapuban. Véletlenül akadt rá a tekintetem. Az övé nem: rám nézett, majd a kupacra. Hol ide, hol oda. Fontolgatott. Röviddel ezután, meglepetésemre, minden teketória nélkül a halmocskához kocogott, és nekiesett a nyesedéknek. Gyakran felkapta a fejét falás közben, és pillantást vetett rám. Akkor is abbahagyta az evést, ha valahonnan váratlan zajt, hangot hallott. Valamelyik fél fülét előre-hátra mozgatva figyelt, míg nem győződött róla, nincs jelen semmi veszély. Úgy látszott, egyik ösztönévé vált a hirtelen támadó rémület. Mindamellett elfogytak a falatok. Ő meg körbenyalogatta a száját, és rám se hederítve, elfutott. Mosolyogtam: azt hiszem, a sziget legrútabb macskája szegődött hozzám.
Friss vizet töltöttem a táljába, és a kerítés árnyékába toltam, mielőtt napi sétámra indultam.
Lenn, a Križna lukában, a Feszület öblében csatlakoztam a sétányhoz. Ő úgy halad, ahogyan a part. Kígyózva, a szakadékai szélén. És következetesen délnek irányul. Csak agávék kapaszkodnak meredélyébe, mely lépten-nyomon szegélyzetté enyhül. Néhol lépcsőszalag tekerődzik le a rövid móló csücskébe. Alattam, szinte fényvízen horgonyzó bóják; fehérek, pirosak, sárgák, csónakok kikötéséhez. Mintha a látóhatár felett járnék, vagy legalábbis rajta. A sétány engem váró, már csaknem utolsó szakaszán mindkét oldalon fák. Azoknak a törzse, amelyek a tengert takarják, ferdén nő a partsziklákból, lenyomva a déli szél lökéseitől, súlyától; tűlevélkoronájuk csúcsa azonban összefonódik a másik oldalon növőkével, és így együtt: árnyas ívekké.
Mikor kijutottam alóluk, a sétány homorú szögben balra fordul, és lassan ereszkedik. Itt kezdődik a Pokonji dol, és itt a legszélesebb. Ez a nyugati, északnyugati oldala. Kevéssel a kanyar után egy agávé mellett felkapaszkodtam a ritkás, kabócáktól zengő erdőbe. Éppen csak a sétány fölé. Van ott egy mélyedés. Két ember fér el benne. Emberfészek. Annak is hívtuk hitvesemmel: fészeknek. A fészkünknek
Miután letelepedtem, megtömtem a pipát. Másodszor próbálkoztam, mire sikerült rágyújtanom. Lassan, kényelmesen szívogattam. Bal könyököm a fészek szélén, egy lapos kőre támaszkodott. Félig ülve, félig fekve nyugodtam. Tűlevélárnyékban és rezdüléseiben. Tekintetem a tengerre szegeződött. Pontosabban az öböl közepével átellenbe, az alig távoli, kicsi, kör alakú, csonka kúpra emlékeztető szigetre, mely azért nem igazán az mégsem, mert a tetején régi, háromszintű, hozzávetőlegesen kocka formájú épület áll. Világítótorony és egyszersmind népes család vagy családok lakhelye volt valamikor. Ezúttal, ki tudja, mióta, lakatlan. Alatta mészkő, mely rozsdásodik. Halászbárkák, vitorlák és hajók vonulnak előtte, mögötte, nappal is, éjjel is. És óvatosan kerülik.
Jobb kezem mutatóujjának begyét óvatosan végighúztam az ég karimáján jobb vállamtól a balig, és vissza. Erről is, arról is a vállamhoz közeledett távolodásából. A látóhatár valóban karima. Nem egyenes. Érzéssel csodálkoztam. A rejtély, mely nyilvánvaló. A nyilvánvaló, mely rejtély. Egy kör kellős közepén henyélek. Előttem látóhatár, mögöttem látóhatár. Látóhatár a jobbomon. Látóhatár a balomon. És a kékség hatalmassága a fejemen, látóhatártalanul. Nem láttam mind a négy körívet, de tudtam: van a négy. Korčula szigete például csak ívhúrként tartóztatja a szemet. Imígyen mulattam az időt. És mulatságosnak, mosolyra késztetőn furcsának találtam magam.
Játszadoztam a képzelettel. Bárhol heverhetek, ülhetek, állhatok: mindig egy kör középpontjában. Ha lépegetek, sétálok, szaladok, irányt változtatok, odébb viszem ezt a pontot, és módosul a körvonal, és annak megannyi pontjai cserélődnek. Rövidítettem a kör húrját, akár a sarkamig és lábujjaim hegyéig. Azon belül: csak én. És tágíthatom, végigfuttatva tekintetem a tengeren. És azon túl? Amonnan? Nagyobb vagy kisebb körök érintik amonnan. Az érintők is változékonyak. Hiszen nem csak nekem van köröm, hanem minden dolgoknak és lényeknek hasonlóképpen. És érintőznek.
Kialudt a pipám, és elgémberedett a bal karom. Négy-öt tűlevelet összefogtam, és azzal piszkáltam ki a hamut. Karomat néhányszor a magasba lendítettem, aztán meg a combomra nyugtattam.
Felnéztem.
Számomra a látható égben nincsenek látóhatárok. És mivel nem érzékelem, hol a mennyek szemhatára, és nem tudhatom, van-e érintő amonnan, bármekkora kiterjedésű, homorúnak ható tértelenség nekem az églátvány.
Most mézfátyolosan gyöngyellik levegő-kékje, és fehér, kisded felhők érintgetik. És talán ők szülték eme tűnődésem: igazán illő lenne ide, ha egyszeriben szállingózni kezdene a hó, abból a felhőfényességből; aztán mind sűrűbb tömegben, gomolyogva. És a pelyhek, hullásuk szerint, az aláérkezésük pillanata előtti pillanatban szertefoszlanak a tengerről, a kerek sziget palástjáról és mészkövéről, a sétányról, agávéról, tűlevelekről, az öböl karéjáról, a liget tömött zöldjéről. És rólam.
Ezúttal se közelítem a hullámverést, csupán a duruzsolósáig, mikor a sétányon andalogtam az ösvény lenti végébe, és rátértem a kapaszkodójára. A pihenőszerű fordulóban megálltam és visszatekintettem. A mai nap itteni idejének elköszöntére is. És ekkor hívatlan szívaggály: nincs emberfia, aki az én emlékeimet élni tudná.
A tálból kiloccsant a víz. Nemrég történhetett, mert még ott volt a foltja. Valószínűleg megijesztette valami a macskát, azért lépett vagy ugrott a tál szélére. Mit adhatok neki, ha jön? Kenyéren kívül nemigen akad más. Hát akkor azt, ha egyként eszi a kenyeret. És persze a vízről se feledkezhettem meg.
Miközben estebédet falatoztam, majd borozgattam, még ingadozott némi fény narancssárgán a szőlőindákon és a kicsi kerteken a napból. Csend vert tanyát az udvarban és az utcában — megnyugodtam.
Oldalogva közeledett a macska, lentről, a lépcsőkön. A kapuban megállt, ágrólszakadtan. A hasa összehorpadva, láttam a lélegzését.
Kitartóan nézett engem, és szinte egykedvűen. Az oleánderesnél a kockákra vágott kenyér. A macska azonban nem oda, hanem a tálhoz ballagott. Lefetyelt egy keveset, és csak aztán, mint aki tudja, ott találja, a kenyérhez. Ette. Az utolsó kockáig megette. Körbenyalogatta a száját, majd, ültében, mellső lábával és nyelvével tisztogatta a fejét, fülét, pofáját, mellét és az oldalát. Végezetül feldomborította a hátát, aztán jó nagyot nyújtózkodott. És elment. Nem a szemközti kertbe, hanem tovább, fel, a lépcsőn.
Hálátlannak tűnt. Hogy az volt-e? Nem olyan biztos. Egyszerűen a maga ura, nem szolgalelkű; kiszolgáltatottsága ellenére sem az. Mintha csont és bőr rőtségében-fehérségében lett volna benne valami királyi.
Esteledett. A temetőből asszonyok szállingóztak, feketében. Köszöntek a kerítésen át. Én is köszöntem. És készülődtem lefeküdni.
Riadtan ébredtem, kusza döbbenetben, és felfoghatatlan szorongás nyomasztó súlyával a mellemben kászálódtam ki az ágyból. Elnyújtott és valószínűtlen léptekkel, mezítláb haladtam végig a másik szobán az ablakig, és sarkig tártam a zsalut. Egész életet magába foglaló, roppant és különlegesen rideg nyugtalanság járt át. Visszabotorkáltam az éjjeliszekrényhez, rágyújtottam.
Aztán az ablaknál álldogáltam. Enyhe és szeszélyes légáramlat emelgette a függönyt és szétszórta a hamut. Volt ebben a látványban valamiféle tűnődő érzékenység és tapintatlan gyöngédség. A zaklatott ijedelem, amellyel keltem, szétesett, de ismét belém feledkezett, mihelyt tépelődni kezdtem, vajon mi válthatta ki: a hely, ahol éppen téblábolok, vagy az, amihez szüntelenül és régóta szeretnék eljutni: a nemérzés bizonyosságához.
Nesztelenség. Tetők. És idegeimbe beékelődött a már tiszta, fogalmatlan rettegés. A függöny meg-megérintett. Fehérre hajlítgatta fehérjét. Tűrtem ezt egy ideig, aztán az alig parázsló cigarettát kiejtettem az ablakon. Ha tennék még valamit. Szavakkal pasziánszoznék; kiteregetném őket, és sokféleségeimből szándék nélkül alakulnának egy pillanatig.
Odaléptem a könyvespolchoz, és leemeltem az értelmező szótárt. Felütöttem az m betűnél; Macska: kerek fejű, nyúlánk testű, hosszú farkú, behúzható karmú ragadozó háziállat. Nem volt ínyemre a szócikk. Az állat, meg a házi. Az á betűnél keresgéltem; állat: Olyan élőlény, amelynek idegrendszere, mozgásszervei és érzékszervei vannak. Hadd lássam akkor, mi a házi, mármint a háziállat: hasznáért vagy más értékelt tulajdonságáért a ház körül vagy a gazdaságban tartott állat.
No hiszen, ezt a macskát aligha tartja bárki is a hasznáért, még kevésbé az értékelt tulajdonságaiért; sem a ház körül, sem a gazdaságban. Ráadásul még egér sincs bárhol. Kóbor állatnak szokás hívni az ilyet. Ám ez a szokás nem pontos. A rőt-fehér macska csatangolni csatangol ugyan, de ide-oda kószálása nem céltalan, hanem módszeres és következetes, létezését fenntartó. És hogy ragadozó? Az is, aki azonban eszi a kenyeret, jobbadán szükségből, valószínűleg.
Zaklatott ijedelmem csitulni kezdett. Inkább bosszús voltam, mint rideg nyugtalanság. A szócikk miatt, mely nem említi az értelmet és az érzést. Önkéntelenül az n betűig lapoztam; Növény: a talaj, a víz és a levegő szervtelen anyagaival táplálkozó, ezeket szerves vegyületekké átalakító, rendszerint helyhez kötött élőlény. Innen csaknem kapkodva az a betűig; Tárgy: különálló létezőként érzékelhető anyagi jelenség; ez utóbbi meg: valamely lényeg megnyilvánulásának külső formája; és a Lényeg: a valóság tárgyainak és folyamatainak alapvető, meghatározó tartalma, amely nélkül azok nem létezhetnek. Ismét a t betűnél: Tartalom: az, amit valami magában foglal, valaminek a lényege, veleje. Eddig játszottam, és ezek a fogalomlapok rakódtak ki.
Elégedetlen voltam a kirakóssal, és mert békétlen: ingerült, akárcsak a szótár böngészése közben. És ugyanazon okból. Többször felbukkant a lapokon: Élőlény, létező, sokféle ismertetőjegy kíséretében; viszont változatlanul soha: érző, értelmes. És én egyszerűen nem hihettem, hogy annyi mindennek nincs érzelme és értelme. Az e betűhöz pörgettem a szótár lapjait; Ember: termelőeszközök készítésére, kultúra teremtésére való képességével az állatvilágból kiemelkedő, legfelsőbb rendű élőlény; és még többek között: kellő értelmi, erkölcsi színvonalon álló személy. Folytattam a játékot, immár teljesen tudatosan: Termelőeszközök: az anyagi javak termelésében használt munkaeszközök és munkatárgyak együttesen; Kultúra: Az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. Félrelöktem a szótárt.
Odahúztam a széket az ablakhoz. Leültem és a háttámlának dőltem. Bámultam ugyanazt. A tetőketet, meg a szemközti krétasápadt hegyoldalt. A gerincen egy-két fa sötétlett a merevkék és forrósodó égbe. Minden áldott nap ugyanott, egyformán. Akár el is tűnhettek volna, akkor is ott, nem változva. Nem mutatkozik lehetetlen sehol.
Fenn, a magasban azonban vitorlázó sirályok: óriás, keringő hópelyhek, akik sohase hullnak le, és sohase tűnnek el. Én meg csak bámészkodtam tovább, mintha nem láttam volna eddig, amit látok. És eszembe ötlött valami nagyon kézenfekvő: azoknak a sirályoknak nincsenek tárgyai, és a macskának sincs; egyáltalán: nincs olyan élőlény vagy létező, akinek lenne valamije; nincsenek tárgyai a szélnek, felhőnek, fának, kőnek, esőnek, miként a tárgyaknak sincs tárgyuk. Minden mindegyiknek saját lénye a tárgya és egyszersmind eszköze, amivel, ugye, képtelen kiemelkedni a többiből, még a tenger se képes erre rengeteg létezőjével, és hát persze, minden mindegyikük nem is hoz létre önnönmagán túl még egy cseppnyi anyagi és szellemi értékeket se. A sirályok tárt szárnyakkal keringenek, az óramutató járása szerint. Hátranéztem, a vekkerre. Ideje feltennem a kávét.
A konyhába mentem. Kitisztítottam a kávéfőzőt, megtömködtem és rátettem a gázrózsára, mit nem gyújtottam meg. Kivittem a napernyőt, a talpába állítottam, de nem nyitottam ki. Elrendeztem a székeket a kőasztalnál. Még ki kellett hordanom az ülőpárnákat, a pipát, szurkálót, dohányt, gyufát és a légycsapót. Fél könyökömmel az asztalra támaszkodva szívtam a pipát. Tekintetem gyakorta a vadsóskasövényre tévedt. Semmi, pedig már-már jóleső érzéssel nézegettem volna a macskát.
Hát akkor járok egyet a közelben. Végül is messzire jutottam. A sétány északnyugati végéig, ahol kicsi öblöt vájt a tenger a part szakadékos szikla falába, vagy az engedte magához a tengert. Csak egyetlen fa van a közelében, melynek árnyékát körbejártatja a nap az ágak alatt. Ott helyezkedtem el. Heverek egy tűlevelű fa ritkás árnyékában, mellettem szikla nyúlik hosszan, és merül alá a vízbe, szemközt hatalmas színanyag domborodik, és lélegzik halkan, lassan, és kékségein tiszavirágok felhői és szitálása. Mennyieknek kellett elmúlniuk tőlem, mire megjelenhet ez a látvány, és most éppen ebben testesítődhetnek meg, az udvari deszkaklozettól az Uránusz zümmögéséig. Halott életek verőfényei egy még mindig gyermeki önállapoton.
Mint ha jobb könyökömre nehezedve nyugodnék, tökéletes mozdulatlanságban, és nyár van, egészen holdtalan, csillagos éjszaka, én meg bal könyökömre támaszkodva nyugszom, tökélyében a tétlenségnek. Mintha előttem a tenger homályló virrasztása, és sejtelmem sincs, mi történik, és mi múlik el, itt és majd, csak érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem: megítélhetetlen anyagjelenségekben fogy, ami maradék még; nem esik meg velem semmi: múlok, és nincs jelentése, és az élet nem kifejezés többé. Fájdalom sincs, és öröm sincs, sem ellenszegülés, még merengés se. Bámészkodom a hullámokat, a fehéret kékre, a fehérre kéket; ahogyan az vagyok, ami vagyok, és mégsem az.
Minduntalan belebonyolódom szemem szemébe. Otthon-tűnők áttűnése a többi otthon-tűnőbe — és viszont; létezők és nemlétezők, ébrenlétek és álmok járogatnak át egyikükből a másikéba; mineműségükkel engem végeznek el, én pedig őket, mineműségemmel; és szemem, ha bármennyire kihűl is gyakran, sehol se képes ürességet találni. Még agyam szokásos tompultságát is látja; és azt is: nincs olyan végletes eleventelen elevenség, amely ne ültetődnék át lényembe, szemem szemébe, látásom nézésének látásába.
Fél könyökömre támaszkodva heverek a tűlevelű fa ritkás árnyékában, melyet körbejártat a sziklákon a nap, és nagyon szeretném, ha onnan jelennék meg ide, ahol semmi se mozdul, és olyan puhán áll a hóesés, ahogy itt van, ami megtörtént, és itt van, ami lesz. És annyira eljutok magamhoz a mindenekből és magamból a mindenekhez, hogy nincs más élni, és ilyenkor van, amit élek, és már-már annak se lehet mondani.
Beszélik: a természetvilág az emberi szemmel látja magát; ha nem lenne ez a szem, akkor nem látna semmit, legfeljebb és csupán azt, amit állatszemek láthatnak. Én ezt kétlem. Érzésállapotom kétli. Mert nem hiheti, hogy az a megannyi formája, színe, az a megannyi viselkedése, alakulása, tulajdonsága a természetnek csak nekünk látható, csak a mi szemünkben szól. Ezt nem hihetem. Nem. Hanem: egymásban, egymásnak. Ötnél, hatnál több érzékkel és érzékeléssel. Színszemek, tárgyszemek, testszemek, növényszemek, légszemek, űrszemek: milliárd és milliárd szemek egybeforrása. A szem nélküli szemek, a szem nélküli látás. A billió éteri érzékből. Egyedüli szívem gondolta, egyedüli eszem meg érezte ezt.
Közben hurcolkodtam az árnyékkal a fa törzse körül, mígnem megnyúlva túl nem feküdt rajtam. Úsztam, törülköztem, öltöztem, és a sétányra kapaszkodtam. Magamon mosolyogva ballagtam hazafelé.
A fényképek a szerző felvételei
A szöveg második részét egy hét múlva közöljük.