A múltnak aknája

Nem jellemző rám, hogy különösebben igénybe venném a könyveket, amiket olvasok, de a Bányaidő-példányomból alig másfél olvasás után már hullanak a lapok. Ugyanakkor Fekete Richárd kötetének időkezelése motiválja is ezt a kivételes ütemű lepusztulást: versei egy nyelvet-embert egyaránt gyorsabban elhasználó, széles körben jószerével ismeretlen társadalmi közeg rövid, lezártnak tűnő történetéből kínálnak megragadó töredékeket.

Nem jellemző rám, hogy különösebben igénybe venném a könyveket, amiket olvasok, de a Bányaidő-példányomból alig másfél olvasás után már hullanak a lapok. Ugyanakkor Fekete Richárd kötetének időkezelése motiválja is ezt a kivételes ütemű lepusztulást: versei egy nyelvet-embert egyaránt gyorsabban elhasználó, széles körben jószerével ismeretlen társadalmi közeg rövid, lezártnak tűnő történetéből kínálnak megragadó töredékeket.

Ez az integráló célzatú kísérlet kétfelé is borulhat: ha túl illedelmes a párbeszéd zárvány és környezete között, zökkenőmentes és a szerzői érvényesülésen túl tét nélküli örökbefogadásba torkollhat; míg ha túl elzárkózó és öntudatos a kívülálló szólama, maga a dialógus csontosodhat merő szinkronitássá. Fekete túlnyomórészt sikeresen oldja meg közösségi beszédmód és személyes hitel egyensúlyát, a kötet végén szószedet segíti az avatatlan olvasó tájékozódását — noha a szövegek számos ponton vannak olyan erősek, hogy magyarázzák magukat. „Apám, akin / elvégezte romboló munkáját / a szeretet, még mindig / a bányaistent élteti, / aki megvédte őt a bergmantól” (17) — ilyen sorok után és előtt a bergman szó használatai jóval élesebben világítják meg a jelentést, mint a kötet végén található szűkszavú megfeleltetés: „bányarém”[1].

Az ismerkedés mint a kötet jellemző kommunikációs helyzete mindvégig megmarad a részleges beavatódás állapotában. Ez a rokonszenves álláspont a gyakori gyerekperspektíva redukált információs, de annál tágabb asszociatív látószöge által meghatározottan nem kínál többet, mint amennyiért jótállhat: „öregapám azt ígéri, / legközelebb én leszek a vérfogó […] Öreganyámra és öregapámra / jól emlékeznek, / engem viszont, felelőtlen ígéretet, / tisztább elfelejteni.” (48–49) Általában elmondható, hogy a kötet beszélője inkább érdekeltségéről és annak tárgyairól, mint saját személyének-nyelvének egyediségéről ad számot, ahogy az aforizmaszerű, rövid kitérők is erőszakolt ív vagy szintéziskényszer nélkül engednek átjárást Kemény István (31), Kosztolányi (43), Pilinszky (53) vagy Nemes Z. Márió (56) lírai regisztereibe. Hasonlóképp a szerző neve is eszköze és nem főszereplője a megképződő vallomásnak: „Nevet nevet akartam / Nevem a földben éled / Feketét feketét kaptam / Sötétet sárosat mélyet” (37). A halhatatlanság egyébként sem komolyan ambicionált tétje a Bányaidőnek: nagybetűket a címtelen versek sorkezdő szavaiban és a szövegtestbe ékelt tulajdonnevekben találhatunk, de a borítón mind a kötet címe, mind a szerző neve kisbetűkkel szedve áll; ugyanakkor ez a gesztus sem a megörökítés helyére tolakszik, inkább közegére vall éppannyira frappánsan, mint diszkréten: „A hetvenéves vallás / Amit legyőztek a tények” (57). A kitüntetettnek vélhető nyelvi jeleket Fekete még azelőtt látja el forrásmegjelöléssel, hogy kérkedésnek tűnhetnének, a bányarobbanás „interneten látott” (24), a farbőrugrás szó stafétaként adódik át apáról fiúra, majd az olvasóra (27, 29).

Annál elevenebb kölcsönhatást figyelhetünk meg a történelemtől és egyéb civilizatorikus tényezőktől kevéssé érintett, így a jelentés folytonosságát őrző szociolektus és a kötet nyelvisége között: „Apám szülőfalujában / a részeges részegest jelent, / a halottat pedig egyszerűen halottnak nevezik. / a bor zavaros, az epe keserű, / a szavak részvétlenek és tiszták” (48); „A kisközösség hol a / Sarló sarlót jelent” (58). Ez a nem annyira hivalkodó bizonyságként, mint vonzó távlatként kezelt egyértelműség a már említett gyerekperspektívával a kötet talán legszebb részleteit eredményezi. „A bányarém szolgálói denevérek és / állati roncsok […] Kis fejük kíváncsian jelenik meg / a tó felszínén, szemük érceiben / már a bányaisten vágya fénylik: / leoltani a napot” (20) — a motívumok belső viszonyai nem állandóak, ahogy például a bányarém és a bányaisten itt nem a másutt felsejlő ellentétbe rendeződnek, ugyanúgy, ahogy ez a négy sor: „Mielőtt apám lement / Nem volt igazi bányász / Így jött létre a mélység / Így lett igazi bányász” (51) sem szociografikus egyértelműségénél, hanem költői eljárásainál fogva hat: a lemegy szó pár sorral előrébb már korántsem a bányára utal: „Megtanították inni / elmerülni a mélybe”, de ahogy a következő két sor sejteti, az inni tárgya sem feltétlenül szeszes ital: „Elviselni hogy forró / Így szállt alá a mélybe” (52). Vagyis a Bányaidőben megjelenő múlt tárnája nem annyira túlzásokra csábítóan mélységes, mint inkább beláthatatlanul sötét és távoli.

Ez a távlat néhol elképesztő lírai teljesítményekre nyújt lehetőséget: „Vezesd a bergmant is közös / ágyatokba, dicső menyasszony, / majd követeld vissza tőle / a föld gyomrából eltűntek testét és arcát, / hadd lássák egyszer utoljára fényes ágyékodat!” (32), hogy az ima félénk beszélőjének identitását a következő oldal fesztelenül kérdőjelezze meg: „Kicserélhető-e a bányász lelke a sötétben?” (33) Ugyanakkor az így felépített autonóm versvilág nem hermetikus, szerzője önkényétől függő magánmitológiát alkot, mivel a kötet terét a fenti azonosságképzet ellenpontjaként árnyalja a történelmi távlat: „Mari nénémet félévente egyszer falun, / sokáig nem értette, miért nem volt férfival 1991 óta / amikor az utolsó orosz katona is elhagyta” (50)

Ezt a törékeny ambivalenciát minden termékeny olvasatával együtt néhol elég kínosan söprik félre a beszélő nemzedéki tablót építő gesztusai — például a már említett Mari néni épp egyediségénél fogva bajosan szervesül a Pion István versét idéző TV-maci halálával — egyszerűen túl érdekes és fókuszált az előbbi szereplő képe ahhoz, hogy ne mellékszálnak tűnjön a közös, de egyelőre inkább csak jelképeiben feltárt (hisz azóta is alakított) történet, ahogy a Mari néni-szál ilyen lakonikus és erős zárlatba fut ki: „Mari néném megbízhatatlan volt és magányos, / halálát jó két éve / Jánostól, testvére és a férfiak / után végül a fogait is elvesztette, / nem maradt róla fénykép” — ehhez képest a nemzedéki szál elvarrása inkább redundáns, mint feszültségkeltő: „A rendszerváltás szenvedélyes volt és kortalan, / sokan a tökéletes jelen időnek nevezték. / Ismerni vélem, nem emlékszem rá.” (50)

Mindazonáltal aligha véletlen együttállásokról van szó: „A szédelgő korosztály / És a rendszerváltás csöndje” (59) mind lírailag, mind publicisztikailag túlterhelt, ugyanakkor itt elég reflektálatlanul bedobott szóválasztásával szintén éles disszonanciát alkot „A visszamaradt mesék / És a bányászgyermek csöndje” minden ízében hiteles, a kötet egészével párbeszédbe lépő sorpárjával — alig hat sor távlatában. Fenntartva számos további értelmezés létjogosultságát, a kötet jórészt elsörpő erejű anyagához képest némileg túlhangsúlyozottnak tűnik a „megpróbáljuk komolyan gondolni” (45) iróniájában is ballasztnak ható vállalása. Ugyanakkor a kötet számos karakteres, sűrű és megkapó részletével és egészében hiánypótló koncepciójával eléri, hogy a keretes szerkezetbe foglalt út fehértől — „az olyan, hogy / elfelejt” (7) — vörösig — „a beléd oltott állati szeretet” (61) —, hívástól visszahívásig további, hosszabb és még bátrabb beszélgetések reményében záruljon.

Megjelent a Műút 2015052-es számában

_______________________________

[1]    Ugyanakkor a Bányaidőben megjelenő nyelvváltozatok esztétikai funkciója a már említett hitelesség megalapozása is, kicsit hasonlóan David Simon sorozataihoz: a zenész-, tengerészgyalogos-, drogkereskedő-zsargon egy az egyben átvett pőre kifejezései gyorsan felszámolják a voyeur-befogadás lehetőségeit, de az ennél tartósabb figyelmet a megértés nyelvi gyarapodásával is meghálálják — túl az egyes évadok, epizódok szociális és politikai síkon észlelhető hozamain.