friss műút

-ról, -ről

Molnár T. Eszter

Molnár T. Eszter

(1976, Budapest) Író, költő, biológus, a JAK tagja. Jelenleg Németországban, Freiburg városában él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Vers

Molnár T. Eszter: Játszani akartam

2015. október 11.

Keresztanyám lehetett az első.
Szegénynek túl jó szíve volt,
vett nekünk lakást, nyaralót,
míg végül a vérét is kiszívtuk,
legalábbis ezt mondta férje,
apám meg azt, hogy szívroham.
Szerettem őt, illik sírni ilyenkor,
de én csak benyálaztam az arcom,
és gombócba gyűrtem az öklöm.
Anyám látott, és szégyenkezett.

Mikor apámon volt a sor,
a nagyanyámnál kellett aludnom.
Nem akartam vele menni,
játszani akartam volna inkább,
de azt mondta, anyám küldte értem,
és ebből sejtettem, hogy baj lehet.
Ők ketten nem szoktak beszélni.
Az ajtóból még visszaszaladtam,
mert negró nélkül nem tudtam élni.
Én apád nélkül nem tudok, mondta ő.

A mama más volt. Mint a gépben
pattannak el az öreg csavarok,
úgy haltak el benne a szervek.
Kórtermek között, mentőből ki-be,
sorvadt a huzatos folyosókon,
Az évzáró után, negyedikben
már olyan halovány volt,
hogy nem is látszott az ágyban.
A jegyeimet se nézhette meg,
pedig örült volna, biztosan.

Utána a keresztapám jött.
Bűnbánón feküdt a ravatalra,
de őt már nem gyászolta senki,
csak álltak felette feketén,
és gyáván vonogatták a válluk,
hogy tán büntetés volt a gégerák
a piáért, meg a szeretőkért.
Keresztanyám repedt szívéért.
De én ezt nem értettem akkor,
hát szégyenkezve elsirattam.

Addigra már megszokott nálunk
a halál, hozzánk költözött,
bebújt a függöny rojtjai alá,
az ablakpárkány réseiből,
könyvek közül lesett ki, nekünk élt.
Anyám két üdvözlégy között
végigvette, hányan maradtunk,
ki lesz majd a következő.
Játszani akartam volna inkább,
de már mellétérdeltem én is.

Később gyanakodni kezdtem,
mert nekem is ott kellett volna lennem,
mikor oszlop szelte ketté az autót
és a benne alvó nagyanyámat.
Velük kellett volna mennem, úgy várták,
táblát avatni egy rég halott rokonnak,
beszélni az élőkhöz az úton,
ébren tartani nagyapámat,
vagy elpusztulni velük szelíden.
De én játszani akartam inkább.

Csak ketten éltük túl az ütközést,
én, ki ott se voltam, és a nagyapám.
Bennem gyerek nőtt a bűntudattól,
benne feldagadt az önvád,
süket éjszakákon és napokon át
kis falatokban ette a testét,
míg a lázasan feszülő hasat
lassanként elemésztette belülről.
Mosolygott, mikor utoljára láttam.
Nem emlékezett már a nevemre.

Aztán papa, az utolsó, azt hiszem.
Addigra már tudtam, ki a hibás:
anyám, az orvos, a kurva belek,
melyek ész nélkül csavarodtak,
az éjszakás nővér, a tévésorozat,
a halál, mely megszokott nálunk,
az üdvözlégyek, az őrület.
Nem vettem végig, hányan maradtunk,
mert játszani akartam, nem élni.
Eljöttem, és fiút szültem magamnak.

Szólj hozzá!