„A művészet nem templom, hanem menekülttábor” — mondta Julian Barnes, a Booker-díjas brit regényíró az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztiválon augusztus végén. „A művészet lehet hangos, durva és egyértelmű” — nyilatkozta a graffitiművész Banksy szeptember 27-én bezárt szomorúparkja, a Dismaland kapcsán.
Augusztus 13–29. között rendezték meg idén az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivált, Skócia egyik legnagyobb irodalmi eseményét. 55 országból 800 szerzőt hívtak meg a rendezvényre, a kapcsolódó gyerekprogramokon 14 000 iskolás vett részt. A szervezők célja az volt, hogy a 2014-es népszavazás után a köldöknézéssel felhagyva a nagyvilágba tekintsenek és megtalálják Skócia helyét a nemzetközi kulturális térképen. Ebben a szellemben ötvenhat elsőkönyves írónak és számos angol fordításban még meg nem jelent szerzőnek biztosítottak bemutatkozási lehetőséget. A fesztivál eddigi legnemzetközibb programját is idén tartották, a Történetekkel kereskedni (Trading Stories) című sorozatban mindig egy brit és egy más nemzetiségű szerző vizsgálta, hogyan kelnek át a történetek határokon és nyelveken. Nick Barley, a fesztivál főszervezője szerint ezek a beszélgetések mindig hasonló konklúzióval zárultak: Skócia kifelé tekintő, nyitott gondolkodású ország.
Az Edinburgh-i Nemzetközi Könyvfesztivál vendége volt a Man Booker-díjas Julian Barnes is, aki nem csupán Keeping an Eye Open című művészeti írásokat tartalmazó esszégyűjteményéről beszélt, hanem beavatta a hallgatóságot előkészületi fázisnál járó új projektjébe is: a londoni Royal Academy of Arts (RA) számára készít elő egy tárlatot. A 2019-re tervezett kiállítás Barnes kurátori debütálása: a középpontban a 19. századi svájci festő, Félix Vallotton életműve áll majd. A Nagy-Britanniában mellőzött Vallotton festői világát „paradoxonok, rejtett erőszak és az érzelmi élet kétértelműségei” teszik érdekessé, ugyanakkor munkájának színvonala időnként „a vad borzalomhoz közelít” — mesélte Barnes a fesztivál közönségének. A kortárs művészeti alkotásokról és azokról szóló beszédről megjegyezte, ma a művészektől túlságosan is azt várjuk, hogy elmagyarázzák és kifejtsék alkotásaikat. Emiatt gyakran úgy tűnik, a magyarázat különválik az alkotástól; az alkotók pedig ahelyett, hogy lépésenként felfedeznék, mit is csinálnak, tézisekből indulnak ki. A művészet időtállóságának témájáról pedig Andy Warhol kapcsán — akit érdektelen művésznek tart — így vélekedik Barnes: „A művészetet úgy lehet próbára tenni, hogy az ember tíz év távlatából újra megnézi az alkotást: tíz év alatt az ember változott — de változott az alkotás is? Vagy ugyanolyan reakciókat hív elő? [Warholra] én ugyanúgy reagálok, vagy talán kevésbé intenzíven.” De nincs ezzel semmi baj, nyugtat meg bennünket a mindig ironikus író: a művészetbe ez is belefér. „Nem hiszem, hogy a művészet tempolom. Szerintem a művészet menekülttábor.”
A magyar sajtó is beszámolt az identitását sikeresen rejtegető Banksy anti-élményparkjáról, a Dismalandról: a Weston-super-Mare városának tengerpartján álló elhagyatott uszodában berendezett installációkra tömegek voltak kíváncsiak. Az eredetileg három fontba kerülő jegyeket az eBayen 300 fontért árulták — a visszaéléseket megelőzendő a nézőknek beléptetéskor személyi igazolvánnyal kellett igazolniuk, hogy legális módon vették jegyeiket. A helyzet mélyen ironikus, egyesek szerint egyenesen álszent. Ugyanígy kettős, hogy a kaliforniai Bill Barminski kartonból készült beléptetőkapu-paródiája előtt (Magyarországról talán nehéz átérezni, mennyire komolyan veszik az amerikai közintézményekben a biztonsági intézkedéseket) valós beléptetőkapun kell áthaladni, ahol valóban elveszik az embertől a szúró- és vágóeszközöket, de még a festékspray-t is. Dismalandban minden graffiti hivatalos graffiti — jegyzi meg Jonathan Jones, a The Guardian kritikusa. Jones Dismalandot egyszerű kiállításnak nevezte, ami nem rázza meg az embert különösebben és nem juttatja aha-élményhez. A kiállított alkotások időnként túl egyszerűek és ízléstelenek. (A Banksy által beválogatott művészek listája itt tekinthető meg.) A bírálatra válaszul a graffitiművész kifejtette, hogy szerinte a kritikusok azért nem szeretik a Dismaland által képviselt művészetet, mert elismerésük vagy magyarázataik nélkül is érthetők, így a kritikusnak nem marad dolga. „Alapvetően nem értek egyet azzal, hogy a művészet rossz, ha könnyű megérteni. Más művészeti ágakban van lehetőség direktnek lenni — a zenében ez nagyon gyakori. Nehéz lenne azt mondani az embereknek, hogy operát hallgassanak, mert a többi nem „igazi” zene. Szerintem a művészet lehet hangos, durva és egyértelmű. Mi a baj azzal, ha a művészet úgy néz ki, mint egy dühös kamasz őrjöngése? Mi a baj a punkkal? Szerintem túl sok témát kell megvitatnunk a valós világban, mielőtt absztrakt alkotásokra adnám a fejem.” Egy másik interjújában pedig így elmélkedett a művészet és a valóság viszonyáról: „Azt kérdeztem magamtól, mit szeretnek az emberek abban leginkább, hogy művészeti alkotásokat néznek? A kávét. Tehát rendeztem egy kiállítást, ahol van kávé, koktélbár, étterem, és még egy bár. És művészet is. […] Szerintem a múzeum nem a megfelelő hely arra, hogy művészeti alkotásokat nézzünk. Az alkotás számára a legrosszabb kontextus a másik alkotás.”