friss műút

-ról, -ről

Smid Róbert

Smid Róbert

Egyetemi tanulmányait az ELTE BTK-n végezte, 2014-től az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport munkatársa. Recenziói leginkább fiatal szerzők műveiről íródnak, tanulmányai pedig a pszichoanalízis médiumarcheológiai diskurzusát, az irodalmi kartográfiát és a poszthermeneutikai irányzatokat tárgyalják.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Smid Róbert: Válassz egy tárgyat — és találj hozzá történetet
(Schein Gábor: Svéd. Kalligram, 2015)
2015. szeptember 25.

Valahányszor Schein Gábor új könyvvel jelentkezik, az olvasó biztos lehet abban, hogy a szöveg nemcsak csatlakozik a kurrens európai irodalmi folyamatokhoz, de képes reflektálni azok kérdésfeltevéseinek kondícióira is. A Svéd ezt teszi többek között az antikvarianizmus és archívumtudomány manapság igencsak kelendő újraértésével, az e két diszciplína szolgáltatta diszpozíciót saját vezérelvévé avatva. A csavar ennek alkalmazása során a regényben már akkor jelentkezik, amikor a megszállott kacatgyűjtő Grönewald úr éppen saját fiának genealógiájával nem boldogul, így kényszeres katalogizálása megbicsaklik azzal az emberrel szemben, akit egy ausztriai menekülttáborból mentett ki, hogy feleségével, Teresával felnevelje. A haldokló nyugalmazott külügyminisztériumi dolgozó ezért magához hívatja Bíró doktornőt, akinek hozzáférése lehet Ervin édesanyjának, Stiller Annának klinikai aktáihoz, annak reményében, hogy a magyar pszichiáter majd teljesíti utolsó kérését: halála után legalább Ervin tisztába kerülhet az eredetével. Ez az erőteljesen hollywoodi kasszasiker-forgatókönyvre hajazó történet azonban már az elején aláaknázódik, hiszen az elbeszélés az emberi sorsok helyett sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a tárgyakkal való interakciókra. Így akármennyire emlékeztethet minket Grönewald azon kijelentése, miszerint „Megvásároltuk, Teresa, pénzt adtunk érte” (46) Eperjes Károly szívszorító alakítására az Eldorádóból, mégsem kerül azonos szintre ez utóbbinak az „egy kiló aranyat adtam érted”-jével: ha valami Grönewald úr tulajdonába kerül, akkor azt kényszeresen történettel kell felruháznia, akár többel is egyszerre (28), annak érdekében, hogy bármifajta értékkel bírjon — és ez, bizony, egy gyerekre is érvényes.

De a mások által megunt és kidobott vagy esetleg tárgyalásai során nekiajándékozott (22) antikvitásokkal rögeszmésen foglalatoskodó Grönewald gyűjteménye darabjaival ellentétben Ervinhez nem tud történetet társítani; sem fikciósat, sem faktuálisan dokumentálhatót. Ráadásul a listaírás során elsajátított praktikák sem segítenek neki megfejteni fia származásának rejtélyét: az ábécérendben történő végighaladás az egyes országok telefonkönyvein Ervin nagynénje után kutatva (44) ugyanúgy kivitelezhetetlennek bizonyul, mint ahogyan a tényleges térbeli tapasztalat megélése is kudarcra ítéltetett, amennyiben az kimerül abban, hogy a budapesti társasházak kapucsengőinek névsorait olvassa le (54). Ezért is válnak Grönewald úr számára létfontosságúvá a klinikai naplók, melyek kevésbé bizonyítékokként szolgálnak majd a fiának, hiszen, mint azt a regény végén elmaradó érzelmi klimax sejteti, a szöveg végső soron nem azon érzés megragadására apellál, melyet a módosuló identitás válthat ki az emberben. Sokkal inkább a fikciós és a tényszerű hozzáférhetőség egybejátszásait kíséri figyelemmel, például hogy Teresa történeteket talál ki Ervin számára a gyermekkoráról (47), illetve azt a gondolatot, miszerint attól még, hogy Grönewald úr felderíti az igazságot fiáról, Ervinnek nem feltétlenül szükséges tudnia arról (48). Grönewald úr imaginárius szférájában tudniillik mindennek megvan a saját genealógiája, az viszont eldöntetlen marad, hogy vajon kizárólag az ő képzeletének szüleménye-e valamennyi történet, mivel a tárgyak rászorulnak kurátorságára; annak híján artefaktumokként és nem dokumentumokként funkcionálnak csupán. E szegregált mikrokozmosz, mely Grönewald természetes miliőjévé vált (24), ugyanakkor visszahat rá mint gyűjtőre, például a katalogizációs praktikák meggyökeresedésével a magánéletében. Az objektumok etikájának e kétirányúságát extrapolálja Ervinre a származáshoz való hozzáférhetőség kérdésében — mely aztán az aktákkal való bánásmód során Bíró doktornő apóriájává is válik (197), igaz, nála inkább Ervin anyanyelve felől —, éppen ezért, hangozzon ez bármennyire inhumánusan is, Grönewald nem képes fiával szemben sem másképpen eljárni, mint teszi azt tárgyaival (43). A regény ezt az aspektust még inkább kontúrozni képes azon keresztül, hogy kevés alakot szerepeltet, és azok közül is mindössze néhányukat dolgozza ki. Sőt Bíró doktornő fokalizált részeiben a három barátnője is mintha tárgyisodna (81) azáltal, hogy mindegyik egy sorszám révén hivatkozódik a szövegben, hozzátársítva egy-egy jellegzetességet (pl. a gyermekét egyedül nevelő). Emberi viszonyainak ilyetén koreografálása egyben anticipálja azt az izgalmas húzását a szövegnek, hogy a pszichiáter nem Ervin anyját, hanem a vallomásairól készült jegyzőkönyveket kezdi analizálni, akár filológiailag is: „[h]a úgy vesszük, ez a zárójeles betoldás az egyetlen sor, amelynek szerzőségét a magáénak vallotta.” (86)

Ahogy az Schein regényeitől megszokott, a szöveg ezúttal sem mulasztja el tematizálni az egyéni és kollektív traumák egymástól való elválaszthatatlanságát; teszi ezt explicit módon például a polgári háttérből jövő doktornő és az elvakult kommunista hitébe beleőrülő Stiller Anna ütköztetése kapcsán, vagy akár elemi retorikájában, amikor Grönewald „jóvátételként” gondol arra, hogy lehetőséget ad Ervinnek múltját megismerni (45). Ugyanakkor a Svéd mégiscsak azt a belátást tárgyalja részletesebben a Bíró doktornő által végrehajtott szövegpszichoanalízisen keresztül, hogy a pszichózis okozta bomlás olyan szimbolikus szinten megy végbe a pártaktivista anyánál, amelynek legeminensebb dimenziójához, az ideológiai szélsőséghez kötődik a paranoiája. Az, ahogyan e passzusoknál a próza elősegíti, hogy a jelentéseket olvasó Bíró doktornőével egybevágjanak az olvasó reakciói, a regény egyik legkiemelkedőbb teljesítménye. Ezt fokozza még a pszichiáter azon, a szövegolvasásra is vonatkoztatható, chizmatikus megállapítása, mellyel összeköti a politikai álláspontot a retorika önfelszámoló működésmódjával, leépítve az egyetlen egyedül érvényes narratívát (90), ami Stiller Anna számára a teljes elborulást idézte elő. A biztosnak hitt rendszer bukása az ’56-os forradalom során ugyanis önmagában nem volt elég ennek kiváltására, hanem az általa stabilizált nyelvnek is likvidálódnia kellett ahhoz, hogy Ervin anyja elveszítse józan eszét, amint azt a sárga gyapjúkabát történetével a Svéd briliánsan megvilágítja (93–95). Ráadásul ezzel párhuzamosan Bíró doktornő karakterén keresztül a klinikai szinten is problematizálja interpretáció és szimptóma felcserélhetőségét. Viszont ezeken a helyeken jelentkezik egyúttal a regény egyik neuralgikus pontja: túlzottan az értelmező kezére játszik. Látszik, hogy a szerző alapos kutatómunkát végzett a 20. századi pszichózis gépekkel való összefüggései terén, hiszen „a Gép”, mely orientálni kezdi Ervin anyjának cselekedeteit, erőteljesen alludál például Victor Tausk Beeinflussungsapparatjára („befolyásológép”), de így a kelleténél jobban visszatükrözi a tudományos forrásanyagot: Bíró doktornő úgy olvassa Stiller Anna vallomásait, mint Freud Schreber memoárját („mintha diktálásra született volna” — 86) vagy mint Kittler Freudot a témáról. A szöveg nem lép ezekkel a faktuális anyagokkal interakcióba, holott éppen ez a reláció foglalkoztatja talán a leginkább, valahányszor tematizálja a dokumentumok szerepét a fikcionális történetalkotásban Grönewald és Bíró Ervin anyja utáni nyomozása során.

Ez nem jelenti azt ugyanakkor, hogy az elbeszélés ne hasznosítaná mégiscsak a listaszerűséget az archivárius praxisból, pontosan számba véve a szereplők valamennyi, gyakran egymás felé tett mozdulatait, rutinjaikat vagy az általuk bejárt tereket. Részletesen dokumentálja például Grönewald úr és Ervin hétvégi portyázó kiruccanásait, melyeket a két fél eltérően élvez ugyan, de Budapesten megmutatja azt is, miben nem különbözik apa és fia az ismétlés felől tekintve. Míg előbbi azon morfondírozik, az útikönyvből hogyan rekonstruálható a hotel környékének eredeti állapota (50), vagy hogy artefaktumai gondozása révén nyert tapasztalata mennyiben járul hozzá ahhoz, hogy egy imaginárius eseménysorozat újrajátszására képessé válhasson (64), ami feltétlenül szükségesnek tűnik Stiller Anna kézrekerítésében — megjegyzendő, hogy a 2006-os kormányellenes tüntetésekre erős referenciális utalások történnek itt a szövegben, de talán érdekesebb az intertextuális párhuzam e kérdést tekintve Modiano Dora Bruderével —, addig Bíró doktornőnek köszönhetően, aki hasonló metódusban fikciós karakterrajzot rekonstruál Stiller Anna kórrajzából, Ervin az apjához hasonlóan az „ismétlések élettelen, halk morajlásába” (184) kerül bele a kávéházi találkozón. Míg azonban Ervin csak a körülöttük lévő emberek jövés-menésében tapasztalja meg az iterativitást, a pszichiáter újraéli Ervin anyjának analízisét úgy, hogy a fián a spontán asszociációs technikát alkalmazza öntudatlanul: „— Meséljen a feleségéről! / — A feleségemről? Mit meséljek? / — Ami az eszébe jut.” (195) Vélhetőleg ezért hozakodik elő a megállt órákról szóló történettel, hiszen munkahelyét és szeretőjét is elvesztette, a nagy revelációt pedig így nem Ervin, hanem Bíró doktornő éli meg személyes szinten Stiller Anna aktáinak segítségével. Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy az ismétlés egy másik aspektusa a regénypoetikában már kevésbé érvényesül minden szándékozott helyen: a vonatutak leírásánál például kifejezetten furcsának hat ugyanannak a négy mondatnak az ismétlése (144; 146), mint ahogy szintén funkciótlannak tetszik az, hogy Grönewald úr Magdával kapcsolatban szüntelenül egérszerűségét emlegeti magában (58; 66; 68). Az ismétlésen alapuló irodalmi allúziók sem feltétlenül a legeltaláltabbak: a fordítóként dolgozó Ervin hol egy írásjelenet újrajátszása (107), hol pedig a szótalálás révén (133) ölti magára Faust figuráját, néhol pedig Bartlebyt idézheti fel rutinszerű testgyakorlataival (108), de ezek inkább kitérőknek számítanak, mintsem alakjának szerves részeiként épülnének be a regény során.

Minden afelé mutat, hogy a Svéd kénytelen megállapítani a szövegtípusok egyfajta saját hierarchiáját — kulcspozícióba ugyanis az utolsó előtti fejezetet kitevő, Ervinnek Karinhoz címzett levele kerül. Ez a lépés pedig egészen érdekes inverziót állít elő, amennyiben ellenkező végkifejletet eredményez, mint az a regényépítkezésből látszólag következne: nem Ervin döbben meg apja tettén, hogy egy menekülttáborból vette őt meg, hanem maga Grönewald úr esik egyik ámulatából a másikba Ervin levelének olvasása és kommentálása közben. Nem különbözik az övétől az olvasó reakciója, a próza így másodjára viszi színre az erre történő reflexiót egyik szereplőjén keresztül. Különösen annál a résznél hajtódik egybe a fikcionális és a valós befogadói tapasztalat, amikor Grönewald a szövegben haladva, de a végére még nem érve megrémül azon, hogy fia esetleg mindenről tudott (166; 171). Kizárólag az újraolvasás derít fényt arra, hogy Ervin a verekedés közbeni „leintézetizését” csak kitalálta, így a fiú mégiscsak fikciósan jut el az igazsághoz, amely faktuálisan ellepleződött előle; ezzel egyszersmind felszámolva az összes törekvést azzal szemben, hogy azonosítható legyen — akármennyire igyekezett is Grönewald úr és Teresa például azzal, hogy direkt szőke kisfiút választottak (13), aki beillett svédnek. A fordító, akinek „kezében valahogy kiszikkad mindenből az élet” (156), végül ugyanolyan imaginárius keretek közt válik önazonossá, amely kereteket ledobta magáról apja ellenében — csakúgy, mint Grönewald tárgyai, ami egyben a regény utolsó nagy fordulatáról libbenti fel a fátylat. Ezért Grönewald igazi vallomása, amelyet fia genealógiájának felvázolásával ellentétben képes lenne megtenni, de elmulaszt (147), arra az ebédlőasztalra vonatkozik, melyre a lakásába lépő Bíró doktornő is furcsállóan tekint, a szobához képest ormótlannak ítélve azt (17). E tárgyat, amely alatt Ervin gyerekkorában térképeit nézegette (148), egy zsidó családtól foglalta le Teresa német birodalmi vámhivatalnak dolgozó apja a deportálás után (168). A regény valódi kérdése ennek megfelelően pedig az lesz, hogy a halálát érző Grönewald úr „vajon miért döntött úgy […], hogy a valóságos történeteket helyettesítő történeteket is el kell törölni?”, amikor megparancsolja Bíró doktornőnek, hogy mindent törjön össze a lakásban egy másik asztalon (íróasztalán) kívül. A választ pedig nagyjából úgy adja meg nekünk a regény, hogy a cím mégsem Ervin identitására vonatkozna, hanem az étkezőasztaléra, melynek tulajdonosai a koncentrációs táborok olyan heterotóp (Németországhoz hivatalosan nem tartozó) világába kerültek, amely a Finanzamt pecsétbe beleégve katalizálta Grönewald tárgygyűjtését és saját heterotópiájának kialakítását a szobában őt körülvevő artefaktumok által. Az így aktivizálódó látenciában a próza számára már nem az események egymás megértése (130) révén történő megélése válik tétté, hanem a történelem materiális monumentumaival önmagát kényszeresen körbebástyázó ember azon szcenáriókeresése, amely hozzásegíti az ismétlődésre irányuló adaptációhoz. A nem az embert, hanem a jegyzőkönyvet analizáló Bíró doktornő ezért téved, amikor kijelenti: „[k]éptelenség, hogy a helyen, a falakon és a bútorokon múljon az egész” (104) — mert a regény tanúsága szerint nagyon is azokon.

Megjelent a Műút 2015052-es számában

Hozzászólások, visszajelzések

Pingback küldője: Alföld folyóirat – A normalitás őrjítő kényszere
Ideje: 2018-01-03, 19:49

[…] (Bihary Gábor) olyan szintagmák, melyek pozitív minősítéssel látják el a művet. Akárcsak Smid Róbert azon megállapítása, mely szerint „[v]alahányszor Schein Gábor új könyvvel jelentkezik, az […]

Szólj hozzá!