Évek óta járunk vissza ide, a Zónába. Guberálunk. Nem tudom neked megmondani, hogy miket. Azt tudom, hogy egyesek már állítólag eljutottak a Gömbig. Penészes, törött, eklóga-koponyákat, keserű avasi mámort, másnapos varjakat, a komor feltámadás titkát. Rókák salakdombról salakdombra.
Jönnek az új rablói a nyárnak és fogalmam nincs, mit fogunk mondani nekik. Ők mit keresnek, ők mit találnak majd a Zónában. Meglátjuk. Valamit mindenki talál. Ezt-azt, majd meglátjuk, viszi majd mindenki magával, ahogy gólya viszi a fiát. Már várjuk őket, barátom, biztos is. Már várjuk őket.
(Zemlényi Attila: A komor feltámadás titka, Litera, 2015. június 29.)
Hangozzék akár megvetendő módon szentimentálisnak, mindeddig a szakmai programok mellett az együttlét diszkrét és titokzatos bája, a másikra való odafigyelés, feltétel nélküli érdeklődés, empátia és szeretet volt az, ami a legerősebben összetartotta a tábor résztvevőit, és bár nem hiszek holmi előérzetekben, megérzésekben, úgy sejtem, most sem lesz nagyon másképp.
(kabai lóránt: Ötödször, Litera, 2015. június 30.)
E
bből a steril belvárosból vágtatok haza, hogy holnap beköltözhessek ötödszörre is a Vasgyárba. Ott egész másfajta a lassúság, csend sincs igazán, inkább feszülten hallgat az egész. Beköltözünk a Vasgyárba, hogy új kezekkel simogathassuk majd fényesre az ismerős rozsdafoltokat. Látom is magunkat, ahogy ülünk a tonnás állványzatok alatt, amik néha megnyikordulnak. Mi pedig megint próbáljuk megfejteni a vas nyelvét: az ércek nyögését, a kohómunkások kiáltásait.
(Polák Péter: Másfajta lassúság, Litera, 2015. július 1.)
A gyár kapujában megállít a biztonsági őr. Névsorírás, aki kész, bemehet, a többiek próbálnak belesni, meglátni valamit ebből a kétszáz hektáros romból. Forró fémmel kiöntött termeszvár.
Ma viszont más. Ma vidám kis falu, nem nehezül a látogatóra hatalmas tömegével. Érezni, hogy, ha lassan is, de megmozdul ez a nagy állat. Elnyeli a tégla- és salakfalakat a növényi burjánzás. Mindenhol dolgozókba botlunk, szikrák, munkazaj.
(Szenderák Bence: Forró fémmel kiöntött termeszvár, Litera, 2015. július 2.)
ezután egy kis chill, úgy tűnik, két évvel ezelőtti központunk, az újraértelmezett buszülésekből álló placc, most egy földbe vesző vasúti sínre korlátozódik. ismét megállapítom, hogy ez a hely maga a sztalker: folyamatosan változó. ja, meg hogy nagyon királyak a srácok, mind tehetségüket, mind bármi mást tekintve.
(Borda Réka: minden thug life, Litera, 2015. július 3.)
El se tudnánk Lórival rontani őket. Kompaktok, mint egy vadiúj mercédesz, szépen csillognak, tudnak egy csomó mindent, tele vannak extrákkal. Elképesztő jó volt, amit a Sopotnik Zoli kérésére kipattintottak laza ujjgyakorlatként magukból. Kvázi — sose gondoltam, hogy leírom ezt a szót — szívatós feladat, ami az volt, hogy áltudományos miniesszét kellett írniuk, az előző napjukról itt, a Gyárban. Úgy megoldották ezt az áldokuthrillert vagy mit, hogy ne tudd meg. Elegánsan, viccesen, bájosan, odamondósan, és amit még akarsz. Hol álmélkodtam, hol meg szétröhögtem, de semmi túlzás, semmi szokásos gyermekmanír, amiben csak és kizárólag a dohány és az alkohol a főszereplők, mint egyedüli bizonyítékai a felnőttlétnek, és persze az összes megveszekedett írótábornak. Finom, jól adagolt irónia és önirónia, csipetnyi drámai spéttel, pont úgy, ahogy még jólesik, kis tejszínnel, egy kockacukorral.
(Zemlényi Attila: Ünnepnapok a szarvasgyárban, Litera, 2015. július 4.)
Eljött ez is, ennek a vége is, motyogom három körül magam elé, amikor megébredek, alvászavarom kiválóan segíti naplóírói kötelezettségem; mintha hallanék megtévedő visszhangokat is, alighanem még most fekszenek le a Szöveggyár-veteránok, mintha őrségváltás lenne, holott lassan ők váltanak le.
Persze nyilván nem eszik olyan forrón, de valóban úgy éreztem már péntek délután, amikor a Sopotnik Zoltán adta feladat parádés megoldásait felolvasták, eléggé készen vannak, én már nem sokat tudok mondani nekik az írásról.
Szombaton fokozódott ugyanez az érzés, amikor Lakatos István tartott műhelyfoglalkozást — de azért a kéziratfalra ragasztott verseikhez bőszen jegyzeteltem, ahogyan majd’ mindenki más is, olyik papír valóban „sündisznós” lett a sok kommentártól.
Most távozunk egy évre, mert ismét csak nem kérdés, hogy jövőre folytatjuk, csak egy kis csendet hagyunk itt magunk után.
(kabai lóránt: Vasgyári hajnal, Litera, 2015. július 5.)