„Valahány volt szereplő most megjelenik,
[…] egymás kezét fogva majd csókot dobálva,
fodrásznőd, a rektori titkár, nőgyógyászod
és díjbeszedőd tapsért könyörög
és megérdemli a tapsot, mert jó színész volt
mind az okulásodra előadott darabban.
[…] Álarcát leveti a Szégyenlős Bohóc, aki
küszöböd előtt bebocsáttatásra várt,
míg mások kopogás nélkül jöttek-mentek.”
(Takács Zsuzsa: Egy színházi este)
És akkor csengetett. Én vagyok (Ich bin’s) — ilyen egyszerű ez, ennyit mondott a kaputelefonba. Levegőt venni sincs idő, mégis a legtermészetesebb a fojtott hang, amivel válaszolsz neki. Harmadik emelet, első ajtó balra. Hát ennyi volt, így már nem is tűnik olyan nehéznek. Hatalmas rumli van, minden, de tényleg minden szanaszét, ő pedig sietni fog, ha már itt van, nem vár majd a liftre, talán fut is kicsit felfelé, mondjuk két emeletet, hogy aztán az utolsó lépcsőfordulóban megálljon, hogy nagy levegőt vegyen, és megálljon újra, mert nem akarja, hogy azt lásd: futott (er ist gerannt). Szeretnéd, hogy így legyen. A mosogatóba hajított edények látványán nem lehet ilyen gyorsan segíteni, a szétdobált harisnyákat és pólókat a gardróbba gyűröd és reménykedsz, hogy a legnehezebb mondatnál hirtelen nem zúdul ki minden. Pedig így élsz, egy ideje mások gardróbjába gyűröd az életed. Erről például most nem kellene beszélned. (Jetzt sollst du darüber nicht sprechen.) A tükörbe azért belenézel, felesleges, három napja nem aludtál és legalább azóta nem volt fésű sem a kezedben. Fel vagy öltözve, ez a felismerés megnyugtatónak hat bizonyos esetekben. Belép. (Er tritt ein.) Egészen olyan, mint régen, és hát közben mégsem, már rég nem, bár nincs is régen, mégis mondod, hogy örülsz, hogy újra itt van, pedig nem akart jönni most sem, elég egyértelműen érzed. (Tessék, itt az első hazugság, vehetsz egy nagy levegőt, most nem te kezdted el.) A legjobbkor jött, gondoltad eddig, pedig dehogyis, tulajdonképpen épp a legrosszabbkor van itt, és bár nem ígért semmit, bonyolult függés volt az egész, most számonkérhetetlen üresség. Azt mondják, az örvény közepén van egy áramlat, ami a gravitációnak ellenállva felfelé húz. (Tulajdonképpen azt hittem, ő az.) Szeretnék hinni benne. Pedig már nincs abban semmi kétségbeejtő, ha a dolgok tönkremennek. Ehhez is hozzá lehet szokni. (Bár még mindig mintha egy olyan buli után ébredtél volna fejfájással, amire el sem mentél.) Mostanában mindent, ami veled történik, zárójelbe teszel. Nem akarsz hazudsz neki (du willst ihm nicht lügen), igaz, egy valamit mégiscsak megtanultál ebből az egészből: a legtöbben nem hazudni akarnak, csak a vágyaikról beszélnek. Szóval hogy úgy zuhant rád, mint az az őszi köd. Túl korán, de legalábbis idő előtt. Azóta nem hiszel az időben. Ettől egy kicsit tényleg könnyebb. Látod, hogy itt ül, és azt is látod, hogy nem érti (er versteht es nicht). Azt hazudja, hogy a te búcsúdat akarja hallani, és te jobb napokon még el is hiszed, de erről már nem beszélsz. Magától értetődő lett a helyzet, mint egy régi barát, aki ottfelejti magát, nálad tanyázik órákon át, kisajátítja a zongorát vagy épp elfoglalja a fürdőszobát, kávét főz magának vagy teát neked, rosszabb napokon összetör pár poharat. Pont ilyen otthonos (gemütlich) az is, hogy már a két héttel korábbi énje is idegen (fremd), és hogy nem kérheted számon, miért távolodik és miért pont akkor, amikor minden más megszűnőben és amikor mindenki más is már felejt — idő, könnyebbség, miegymás —, hiszen azt sem tudod, hogy kérhetnéd meg rá, hogy itt maradjon. Persze elpróbáltad már párszor a tükör előtt (vor dem Spiegel), de mindig túl sok benne az érzelem, egy rendező százszor játszatná még újra a jelenetet, úgyhogy inkább kivárod, míg elmúlik minden (Alles vergeht), hogy majd egy jelentőségét vesztett pillanatban mégis előállj vele. Tudjuk jól: hogy már rég mindegy legyen. És az volt az érdekes, hogy mielőtt felébredtem, odafordultam és azt mondtam, menj inkább, menj el (Geh weg!), de ha meggondolnád magad, bevárlak majd, legalábbis azt hiszem, és az leszek neked, aki az ajtóban áll, bort hoz és megtöri a kenyeret, felkapcsolja a lámpát, vagy egyszerűen rád néz, és egy megfáradt nap végén megkérdezi, milyen napod volt, akarsz-e beszélni.
De ez az egész nincs, reggel van, vagy talán még csak hajnal, de egyre hidegebb, és holnaptól ez lesz az a város, ahol mindig ősz van, és ez az egész nincs is, nincs, nem is volt soha.