A konyhádban láttalak utoljára.
Vártad, hogy kipattanjon egy
valószínűleg égett pirítós és
hogy az izzószálak felmelegítsék
az arcodat, ahogy föléjük hajolsz.
Szokatlan volt még ez az egész,
új lakás, költözés, a titkolózás,
meg hogy az a kigombolt ing rajtad
az enyém, de a friss barátod máris
odáig van érte, a balfasz. Majd
fontoskodni kezdtél, dolgokat
helyeztél ide-oda sajátos rendszer
szerint — hogy segítselek a
felnövésben, csak ültem ott,
ahova ültettél, csendben, mint
Isten a Bergman-filmekben,
és ámultam, hányféle szögből
tudsz hátat fordítani nekem.
Megjelent a Műút 2015052-es számában