friss műút

-ról, -ről

Mohácsi Balázs

Mohácsi Balázs

(1990) költő, kritikus, a Versum és a Jelenkor szerkesztője, Pécsett él.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Mohácsi Balázs: Az emlékezés hideg bugyraiban
(Krusovszky Dénes: Elégiazaj. Magvető, 2015)
2015. szeptember 06.

„Ez még nagymama taván történt,
de eltűnt az is, és vele nagymama,
nem hajlandó válaszolni az orrom,
hiába faggatom, milyen volt illata.”
(Krusovszky Dénes:
Sirám, ÖN,[1] 26)

„ha egy pillanatra a többiek nevében is beszélhetek”[2]
(Krusovszky Dénes)

„Néha nem tudlak máshogy elképzelni,
hazám, mint egy bőrömre tapadt nyirkos
zuhanyfüggönyt.”
(Krusovszky Dénes:
Mondja ki helyettem, FP, 69)

„in cold pockets / Of remembrance”
(John Ashbery:
Self-Portrait in a Convex Mirror)

 

(0/A) „nem tudom, járnak-e még ilyen / szerelvények, de akkoriban az utolsó vonatok voltak mindig / a legrosszabbak, se fűtés, se világítás nem volt bennük, és gyakran / az ajtókat sem lehetett rendesen behúzni, úgy süvített keresztül / a szél a fülkéken, mintha őrült tempóval haladnánk, pedig éppen / csak vánszorogtunk, […] nem tudom, hányadik / sörömet ihattam, de egyszer csak felfogtam, hogy elképzelésem / sincs már, hol járunk, és amikor rákérdeztem, te sem tudtad / megmondani, csak hümmögtél, és az ablakra tapasztott kézzel / kémleltél kifelé, ott azonban nem volt már semmi, fekete, / áthatolhatatlan függönyként lebegett az elviselhetetlenül egyhangú / alföldi táj, egy pillanatra rosszullét fogott el, de aztán gyorsan / elmúlt, és a helyét valami zavarba ejtő otthonosság vette át, […] azt mondtad, ez a hazánk, ma sem értem pontosan, hogy mit akarhattál / ezzel, de éreztem, hogy igazad van” (EZ, 38). Ha minden igaz, Krusovszky Dénes új kötetében, az Elégiazajban csupán egyetlen egyszer, az imént részlegesen idézett Mint a fák című szövegben szerepel a „haza” szó. Ám nem akárhogyan. Rögtön nehéz eldönteni, hogy ezt a — finoman fogalmazva — kényelmetlen vonatutat inkább allegorikusan vagy referenciálisan-szinekdochikusan olvassuk. A lírai én visszafogottan jelzi, hogy szerinte az Alföld még mindig ugar, igaz, a beszélő valamivel megengedőbb, mint Ady, a táj két jelzője: „elviselhetetlenül egyhangú” és/de „zavarba ejtően otthonos”. S amikor a másik azt mondja, „ez a hazánk”, nem tudjuk eldönteni, mire vonatkozik. Érthetjük a rozoga vonatra, érthetjük a kietlen alföldi tájra, ahogyan érthetjük a (józanul elviselhetetlen) utazásra, amely a mindkét olvasatot magában egyesíti.

(0/B) „Fedd még el arcunkat, akik arany péntektől / arany péntekig botorkálunk, / akik kapualjakban reszketve alszunk, / kapualjakban térdre borulva hányunk, // kapualjakban görcsösen csókolózunk, / kapualjakban elkeseredetten baszunk, / mert nemcsak az idők ilyenek, de magunk is, / nyirkosak vagyunk és kiszámíthatatlanok. // Hiszen nem nőttünk fel, de hirtelen megöregedtünk, / és elszántak lettünk a céltalanságban, / sötétség, kedves, nálad vagyunk otthon, / ne tűnj el, kérlek, egy kicsit még maradj. / Már majdnem hazaértem, várj még, / két sarok csak, Csengery utca, ott érjen el / a hajnal, de addig is, sötétség, kísérj haza engem, / és a többieket is vidd magaddal, ne hagyd egyedül.” (EZ, 41) A Csengery utca, ott érjen el (amelyet első két szakasza nélkül idéztem) az új Krusovszky-kötet talán legszebb (legjobb, legbb stb.) verse, amely első olvasásra is napjaink közérzetéből kiinduló fohász. Ha azonban azt is tudjuk, amit a szerző kötetbemutatóján (Margitutcakilenc, Budapest, 2015. június 2.) elárult, hogy az „arany péntek” egy bizonyos Cézár söröző törzsközönséget verbuváló akciója volt, péntekenként minden Arany Ászok-terméket kedvezménnyel árultak, akkor a vers kis jóindulattal már olvasható generációs fohászként is. Nem azt mondom, hogy ez a bizonyos aranypénteki sörakció generációs emlékezethely volna, de a vers retorikája kellőképpen kitünteti ahhoz ezt a valószínűleg sokaknak közös referenciapontot, hogy hasonlóan működjön.

(1) Két olyan verssel kezdtem, amelyeken jól láthatók a Krusovszky-líra újabb tematikus irányai. Kötetbemutatóján a szerző hiába hangsúlyozta, hogy ezek a versek nem közérzetinek íródtak (legfeljebb azok lettek, vagy mi olvassuk őket akként?), s a generációs beszéd gyanúját is igyekezett hárítani, azért ezek mégiscsak tagadhatatlan újdonságai a Krusovszky-lírának. Ugyanakkor természetesen ezek nem úgy közéleti-közérzeti versek, ahogyan mondjuk a közelmúltban Kemény István A királynál kötetének anyaga volt, és nincs szó olyan generációs beszédről, amilyenként szerintem Fehér Renátó Garázsmenete olvasható. Ha ideidézünk még néhány verssort vagy mondatot („borzasztó elképzelni, hogy fonnyadt napjainkat / egyszer majd aranykorként fogják emlegetni” A madarak ellen, EZ, 32; „A táj, amiben helyünket keressük, / mozdulatlan […] nem zajlik semmi sem másként, / mint ahogyan vártuk, / csak éppen minden egy kicsit / hangosabb a kelleténél, / az ablaktáblák reszketése, / a falak fogcsikorgatása, / a tetőcserepek türelmes moccanásai, / és a félelem, hogy itt mi már szóhoz sem jutunk” Pompeji azelőtt, EZ, 79), kétségtelenné válik, hogy Krusovszky lírája csakúgy közérzetiesült, ahogy legutóbb például a közeli pályatárs, Nemes Z. Márió költészete.
Sokan, sokféleképpen elmondták már, hogy a Telep-csoport tagjainak (és generációjuknak) költészetei nem tipologizálhatók, nincs olyan, hogy telepes költészet. Vannak azonban közös vonások. Az mindenképpen föltűnő például, hogy ezek a költészetek mindenekelőtt individuális, egzisztenciális parákkal igyekeznek/igyekeztek elszámolni. Centrális problémaként a szürreálissá terebélyesedő társtalanságot teszik/tették láthatóvá. A lírai én magányos és idegen, a világba vetett, a sorsnak kitett; ennek a magánytapasztalatnak gyűjtőhelye pedig általában a testi létezés, a testbe zártság. Az is fontos ugyanakkor, hogy a lírai énnek gyakran van/volt megszólított másikja, azonban tőle állandó elkülönböződésben van (összevesztek, szakítottak, a másik meghalt stb.); a lírai én magánya társas. „»Az utolsó / játék túl jól sikerült / mióta elbújtatok, senkit / sem találok, és ha egyet / lépek, felsír a parketta.«” (Egy könnyű mosoly, ÖN, 47); „már nem jut eszembe semmi rólunk. // Egy hentespult a legelőről / vajon mit tudna mondani még?” (Elromlani milyen, EM, 20); „Hiába rostálok dühödten egész / nap, valami mégsem akar szétválni / bennünk” (Reggelre odaköt, FP, 56)

(2) Az is jól látszik ugyanakkor, hogy — ha nem is feltétlenül csoport- vagy generációszinten — vannak számottevő hasonlóságok. Egész biztosan nem véletlen, hogy a világlírával foglalkozó két weblap szerkesztőinek nagy része telepes volt: a Lelkigyakorlatoknál mindketten, Bajtai András és Sirokai Mátyás, a Versumnál Krusovszky Dénes, Nemes Z. Márió és Szabó Marcell voltak a csoport tagjai. (A későbbiekben látni fogjuk ennek jelentőségét.)
Az sem lehet véletlen, hogy csekély időbeli eltéréssel nyílik meg a ’80-as generáció több prominens tagjának, e tekintetben sokszor úgy tűnt, szándékosan zárt versvilága — természetesen egészen különböző módokon — a társadalmi-közösségi tétek és beszédmódok felé. Sirokai Mátyás persze mondhatja, hogy a politikát a szavazófülkében, de legalábbis mindenképpen a költészeten kívül tartja.[3] Azonban A beat tanúinak könyvében megkreált, és az újabb, A káprázatbeliekhez című kötetében folytatott profetikus — tehát szándéka szerint (köz)képviseleti — beszédmód, a sci-fis világteremtés a közérzetre és politikára adott (ellen)reakcióként (is) olvasható, amennyiben elfogadjuk Nemes Z. Márió itt is alkalmazható állítását Kemény István költészetéről, miszerint „pszeudo-mitikus világteremtése érvényes alternatívát kínált az átpolitizált költői beszédmódokkal szemben”.[4] Arról már hosszan írtam, NZM legújabb kötetében miként történik meg ez a fajta nyitás, itt csak annyiban foglalnám össze röviden, hogy A hercegprímás elsírja magát pszeudo-historikus világalkotása által a szerző képes egészen közelről vizsgálni a nacionalizmus manapság (újra? még mindig?? örökké???) aktuális és kényes kérdéskörét úgy, hogy a költői témaként romlékony(nak), rövid szavatossági idejű(nek tartott) aktuálpolitikától távol tartja magát.

(3) Amint a fenti idézetekből is kitűnhetett, Krusovszky szintén távol marad az aktuálpolitikától — noha közelebb merészkedik hozzá —, ám így is találunk éles megjegyzéseket a versekben. A Mint a fák című szöveggel szépen párba állítható A sár partjai című, szintén allegorizálható darab. Ebben a koratavasszal felázott földút tömítéséről olvashatunk egy gyermeki emlék keretében. A gazdák „egyre / csak hozták az öreg, málladozó, másra már használhatatlan / téglákat, elrepedt tetőcserepeket, törött kerámiákat, formátlan, / megbarnult betondarabokat […] jól meg kellett rakni, viszont / nem volt szabad ledöngölni, a sár úgyis lehúzta egy idő után / a tölteléket, s így, mire néhány nap múlva visszatértek, ismét / mélyedéseket találtak, de már sekélyebbeket”. Eddig semmi különös, csakhogy a lírai én számára a sár a szokásosnál intimebb viszonyt jelent. Túlzás nélkül az elsődleges szocializáció egyik helyét, ami által a sarat a szülőföld metonímiájaként ismerhetjük fel: „sem írni, sem olvasni nem tudtam még, amikor megismertem / a sarat, kivittek és megmutattak neki, míg ők a gödrökön dolgoztak, / engedték, hogy játsszak vele, ha belenyomtam a kezemet, hideg volt, / de felső rétegeiben már megejtően engedékeny, akkor mi most / barátok lettünk, mondtam neki, pedig fogalmam sem volt róla, hogy / valóban összefonódott az életünk.” E felismerés tekintetében pedig a vers zárlata különösen vészjósló: „idén / éhesebb, mondogatták, s ebből rájöttem, hogy az összes korábbi év / minden törmeléke ott van a mélyén, mint az emlékek, de ezt nem / mondtam akkor, szótlanul álldogáltam csak a sár partjain, meg sem / sejtve még, hogy én magam is mindenestül az övé vagyok.” (EZ, 15) Érdekes dolog a sár Krusovszky versében. Kétségtelenül a sár megtapasztalása avatja a lírai ént a közösség tagjává, sőt ha elfogadjuk, hogy a szülőföld metonímiája, úgy a zárlatban megfogalmazódó (akaratlan?) kötődés már a Szózatot idézi: a sár bölcső és sír is. Ugyanakkor alantas, hideg és mohó, nem ápol, nem takar el, viszont elnyel. És — legalábbis véglegesen — nem felszámolható, időről időre meg kell vele küzdeni.
Témájában jóval aktuálisabb az Elégiazaj/35 című vers,[5] ugyanakkor a felszámolhatatlanság, a változatlanság képzeteinek itt is jelentős szerepe van. „A kapualjunkba éjszakára / beheveredő hajléktalan asszony / szabálytalan, sípoló lélegzetvételei / egyszer csak megtöltötték a szobát, / de egyikünk sem mozdult, / hogy behajtsa az ablakszárnyakat.” Érdekes, hogy a vers középső szakasza újra vidéki(es) és vélhetően ismét egy gyermekkori emlék versvilágába visz vissza. (Az Elégiazaj ebben egyébként Krusovszky első kötetére, Az összes nevemre emlékeztet, amelynek versvilága jellemzően a vidéki kisváros volt. Ám az Elromlani milyen versei már kifejezetten urbánusnak mondhatók, akárcsak A felesleges part szövegeinek nagy része — jóllehet a mitologizálás, a mitikus szcenírozás a kötet sok verse kapcsán feleslegessé tette ezt a kérdést.) „Emlékszem például, hogy a csősz / a kóbor kutyák levágott orráért / sörétpatront adott cserébe” — ezzel a folytatással rögtön metaforikus párhuzamba is állítja a kóbor kutyát a hajléktalannal, s jelzi, viszont nem minősíti a rend(szer) rendetlenségre adott válaszát. Igaz, a harmadik szakasz, a verszárlat inkább arra enged következtetni, hogy a beteg asszony légzésének hallgatása inkább megrázó, mint idegesítő élmény: „Azt a pillanatot azonban, amikor az idegen / lélegzetekkel teli szobából végre kiléptünk, / hiába is keresném, / hiszen még mindig ott vagyunk.” (EZ, 51)
Nem kevésbé aktuális a Tegnap című, szintén allegorikus — bár nem kifejezetten duplafenekű, nem is túl direkt — darab, amely különösebb erőfeszítés nélkül vonatkoztatható a kivándorlásra. „Méhész nézhet így / az üres kaptárra, / amikor megérti, / hogy ez a család többé / nem tér vissza már.” (EZ, 25)

(4) Ugyan lehetne még, nem akarom tovább sorolni a közérzeti töltetű részleteket, azt hiszem, ennyiből bőven látszik, hogy az Elégiazaj a korábbi kötetektől eltérően jócskán bír közösségi-társadalmi tétekkel. Jóval izgalmasabb kérdés, hogy milyen poétikai változásokkal jár együtt a tematikus eltolódás, amit legegyszerűbben úgy foglalnék össze, hogy elmozdultak és/vagy kitágultak az egzisztenciális parák körei. Az ént égető egzisztenciális kérdéseknek lett egy köznapibb kitevője is, ami által már nem hagyhatja figyelmen kívül énjének kollektív kitevőjét.

(4/A) Először is — e váltás természetes velejárójaként — részlegesen megváltozott a beszélői pozíció. Számos vers egy közösség (házaspár, család, község, kocsmai törzsközönség/baráti társaság/generáció stb.) életébe enged belátást akár úgy, hogy a lírai én többes számban beszél egy csoport nevében (pl. Csengery utca, ott érjen el), akár úgy, hogy az én történetén, versbeli szituációján keresztül a közösség egészének történetére, szituációjára következtethetünk (pl. A sár partjai). Ebből következik az is — amit a szerző a kötetbemutatóján maga is említett —, hogy számos vers jóval személyesebben szólal meg a korábbi kötetek tárgyias vagy mitizáló távolságtartásával szemben.
Másodszor talán érdemes a kötet verseinek elégikumáról szólni. Az elégia (de nem elsősorban műfajról, mint inkább beszédmódról van szó), az elégikus beszéd egyáltalán nem idegen Krusovszkytól, kis túlzással mondhatnánk költői anyanyelvének is, de természetesen az óvatos átpolitizálódással e nyelv is módosult részben: az idő- és értékszembesítésnek a személyes életen, a személyes történelmen keresztül immár közösségi tétjei vannak. Az idő kérdése — nem meglepő módon — kardinális problémává válik. Egyik fontos vetülete az önazonosság megkérdőjeleződése, felszámolódása az idő múlásával, amely azonban a többes szám első személyű megszólalás miatt csakúgy olvasható generációs beszédként, mint a Csengery utca…: „Régi tekintetünk hártyáit, / mint egy hámozókés, kíméletlen / rétegekben húzta le rólunk az idő” (A vadállat nyár, EZ, 13); „Minden, amit valaha mondtunk, / hirtelen kiegészítésre szorul, / bármi, amibe fogtunk, / most felmentését keresi” (Kenotáfium, EZ, 76).
Továbbá a versidő kezelésének tekintetében meg kell említenünk a többször is hangsúlyosan előforduló ismétléseket, ismétlésretorikai alakzatokat, amelyek azon túl, hogy hol monotonná lassítják, hol pergővé gyorsítják a verstörténést, ráadásul a verseket dühösebbre, de legalábbis feszültre hangolják (ennek nyomán némely versben a trágárság is eszközzé válik, korábban ez sem volt jellemző). Ilyen például a Részletek párbeszéde, az egyik sorban teszi föl a kérdéseket, „Emlékszel még…?”, amire a másik mindig azt válaszolja, „Nem emlékszem”, míg legutoljára: „Semmi ilyesmire nem emlékszem” (EZ, 20). Ilyen a Csengery utca… közepének dühöt implikáló anaforája (amelyen persze a jelzőhasználat is erősít): „akik kapualjakban reszketve alszunk, / kapualjakban térdre borulva hányunk, // kapualjakban görcsösen csókolózunk, / kapualjakban elkeseredetten baszunk” (EZ, 41). És ilyen a kötetet záró Pompeji azelőtt több része is: „(Egyedül a lovakért kár, / a két szép, lankás homlokért, / a hajnali csutakolások illatáért / s az éjjel meg-megszikrázó / paták csattogásáért, / se a föld, se a termés, / se a szalonna, se a gyerek […] / csak az a két ló ért valamit.)” Majd az utolsó szakaszban: „Azelőtt még, hogy otthon megmosakodna, […] / azelőtt, hogy a szobába lépve meglátná / a nyitva hagyott bőröndöt az ágyon, […] / azelőtt, hogy hirtelen elhatározásból / a gardróbszekrényhez lépne, / és azelőtt, hogy a szekrényajtót kinyitva / a takarítónő rám találna kifordult szemekkel / és ellilult arccal, azelőtt talán még módom lesz / kinézni az erkélyen, hogy megállapítsam, / ismét elviselhetetlenül kellemes a hajnal.” (EZ, 79)

(4/B) Krusovszky korábbi köteteinek sajátja volt egyfajta visszafogott poszthumanizmus — vagy NZM-i fogalommal: hibriditás —, illetve az ettől nem független hasonlatpoétika. Különösen az Elromlani milyennek, de A felesleges partnak is bevett eszköze volt, hogy váratlan, némiképp keresett, ám találó hasonlatokkal (vagy olykor logikai párhuzamba állításokkal) eltárgyiasítsa verseinek alakjait. Kézenfekvő a rengeteget idézett Elromlani milyen zárlatát említeni, ahol az „én”-ből és a „mi”-ből „hentespult” és „legelő” lett. Azonban akadnak még szép példák: „mint egy kilincs, / meleg tenyérre vágyom” (Tartozom neked, EM, 9); „Olyan a hátad, / mint egy pincelépcső, / az enyém meg, / mint egy régi lábas” (Zománc, EM, 58); „Aztán már csak az a kattanás / az állkapcsom felől, mikor végre / megszólaltam volna, ugyanaz a hang, / motorháztetőt támasztanak ki” (Nem ajtó volt, EM, 88); „Hideg vagyok, akár egy kerítés” (Hart Crane a matrózoknak udvarol, FP, 15); „sivár lett a kezem, mint a porcelán” (Mély tőzeg, FP, 70).
Megítélésem szerint Krusovszky költészetében az ilyenfajta — a testet, alakot hibridizáló, de általában is a váratlanul láttató — hasonlatok e líra szürrealizmusát megképző legfontosabb lírapoétikai eszközök (ahogyan a történeti szürrealizmus is képközpontú volt mindenekelőtt, gondoljunk Lautréamont meghökkentő és plasztikus hasonlataira a Maldoror énekeiből). Kitüntetett volt legalábbis a hasonlat eszköze a korábbi kötetekben, mert noha az Elégiazajban is jócskán találni szép darabokat (pl. „Pillantásodat, akár egy rozzant / műanyag redőnyt, rám szakítottad” — Elégiazaj/47, EZ, 67), ebben az új versanyagban, úgy tűnik, fontosabb szerepe van a metaforáknak. (Ha emlékszünk, éppen Krusovszky első kötetéről — és részint persze magát és költői generációját is értelmezve — írta NZM, hogy „[a]z apák elvitték a metaforákat és a többi csodaszert, ezért is válhat Krusovszky legjobban működő, magát a kötetet is meghatározó költői eszközévé a hasonlat.”[6]) Természetesen nem egyszerű és nem is szokványos metaforákról van szó, ezek az azonosítások csakúgy, mint a hasonlatok, meghökkentők, váratlanok, első pillantásra akár öncélúak — éppen ezért közel állnak a katakrézis alakzatához is. Persze súlyos melléfogás volna újdonságként és kuriózumként beállítani a metafora alakzatát. Mindazonáltal az már érdekesebb, hogy jól körülírható szerkezetben (talán emiatt kicsit receptszerűen) jelenik meg, és nemcsak Krusovszkynál, hanem hasonló metaforákat találunk például Bajtai András és Sirokai Mátyás újabb köteteiben is — és a legfontosabb, látható tudatossággal használják ilyen módon az alakzatot. Általában birtokos szerkezetekben jelennek meg, szürreálissá az teszi őket, hogy a birtokos gyakran absztrakt fogalom: gyávaság, bizonyosság, kétségbeesés, felejtés, lehetőség, idő stb. Illetve ez a grammatikai szerkezet indirektté, ezáltal kissé enigmatikussá teszi az azonosításokat, másutt ez az együttállás megszemélyesít vagy tárgyiasít. Lényegében a metafora metaforaként működik, semmi több, azonban néhány példa felsorolása, azt hiszem, láthatóvá teszi, hogy az alakzat meghatározott szerkezete jellegzetes — a film noiros paráztatástól a tényleges szürrealizmushoz közelítő — látásmódot kölcsönöz a szövegeknek. Bajtai András Kerekebb napok című kötetében szinte minden második versben megtalálni ezt a megoldást, az egyik legszebb a Kudarc című versben olvasható: „az ösztönök korallzátonya”.[7] Sirokai Mátyás, ahogy látom, A beat tanúinak könyvétől használja tudatosan ezt az eszközt: „a mellek gongjai” vagy „a hajnal katedrálisainak turbinái”, olvassuk a kötet egyik legidézettebb darabjában,[8] és A káprázatbeliekhez című új könyvet találomra felcsapva: „az öröm görcse”, „az ismétlés bolygója”, „az elragadtatás állatai”.[9]
Krusovszkynál találkozhattunk ezzel a megoldással már A felesleges part néhány versében is, de ott még egyáltalán nem volt e líra kitüntetett eszköze. „[B]elekiáltok még néhány / homályos mondatot a délután / kannájába” (Dísztelen, praktikus, FP, 9); „A délután viasza ránk hűl, ha nem // sietek” (Hart Crane a matrózoknak udvarol, FP, 15). És néhány példa az új kötetből: „mindenről folyton eszembe jutsz, / kimenekültem inkább / az éjszaka parkjába. […] Mégis, valami rést ütött / gyávaságom kerítésén” (Elégiazaj/13, EZ, 19); „Félúton sem jártunk még / a bizonyosság pusztasága / és a kétségbeesés lankái között, / máris ránk sötétedett” (A madarak ellen, EZ, 30); „A felejtés bányájának / mélyén meglapuló telér” (Telér, EZ, 34); „mint aki két ködfolt / közül a levegő tisztására ért” (Levél, EZ, 52); „a bomlás édes avarszagában […] a foszló idő tisztására hordott / szemét egyszer csak dalra kelt, […] s akár egy rosszul megfogott zománclábasból, / mindenre rálöttyent a délután vére” (Vonulás, EZ, 65). Ezek általában fellobbanásai, sűrűsödési pontjai a verseknek. Különösen mivel ezek rendszerint kiugranak az egyszerűbb, szokványosabb birtokos szerkezetek közül, hiszen „a gesztenye- és kőrisfák takarása” (Az Augarten fái fölött, EZ, 53) értelmezése aligha tartogat izgalmakat. Ezzel szemben a fent idézett példákból látszik, a metaforák (általában) tárgyi kitevője materiálissá, mérhetővé, érzékivé teszi a fogalmakat, érzéseket.
Továbbá azt is meg kell jegyezni, hogy ez az alakzat hasonlóan mossa össze az emberit a dologival, az állatival stb., ahogyan azt a korábbi kötetekben láthattuk, ezáltal ezek a szövegek csakúgy értelmezhetők a poszthumanizmus gondolati keretei között. A hibridizálás tehát — persze igen visszafogottan — Krusovszky költészetének is sajátja, nemcsak Bartók Imre, Nemes Z. Márió vagy Tóth Kinga kísérleti terepe.

(4/C) Szándékosan beszéltem fentebb szürrealizmusról, egyre biztosabbnak tűnik ugyanis, hogy az a poétika, amit új komolyságnak vagy kíméletlen szentimentalizmusnak nevez(het)ünk, egyfajta neoszürrealizmus volna, de legalábbis figyelemre méltóan kötődik számos avantgárd irányzat hagyományához.
Nem én — legalábbis nem ebben a szövegben — fogom végigzongorázni, hogy milyen hatással volt a magyar történeti és neoavantgárd a telepes generációra. Mindenesetre említésre érdemes egy-két tény vagy megállapítás, amelyek egy majdani ilyen irányú kérdésfeltevés alapjául szolgálhatnak. A 2007-ben megjelent — számos fiatal, több telepes költő, köztük Krusovszky verseit magában foglaló — Egészrész című antológia fülszövegében Bán Zoltán András Kassák Lajos kései korszakának kimért retorikáját állítja párhuzamba az antológiára jellemző versbeszéddel. Kassák alakja és életműve annyiban mindenképpen érdekes párhuzam lehet, hogy — mint a telepesek java — a hagyománnyal mindig finoman számot vetett, ám attól rendszerint külön, saját utakon járt. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy Kassák számozott költemények utáni időszaka sokak számára ismeretlen terep, pedig találkozni ott a magyar elégiaköltészet néhány gyöngyszemével.) Tanulmányában Kálmán C. György szintén arra figyelmeztet, hogy érdemes volna újabb költészetünket az avantgárd felől olvasni.[10] Ez már csak azért is szerencsés volna — teszem hozzá —, mert irodal(o)m(politika)i manővereik[11] úgy kevésbé tűnnének meglepőnek és társtalannak, ráadásul olyan kontextusban olvasódnának a szövegek, mely e gyakran szubverzív poétika humorát is ki tudná domborítani. Ott vannak ezeken kívül a szerzői hivatkozások. Nemes Z. Márió A preparáció jegyében című esszékötetének Hajas Tibor sokat emlegetett titkos hőse. Krusovszky az ő kritika- és esszékötetében, a Kíméletlen szentimentalizusban szintén többször hivatkozik a magyar neoavantgárd rejtett hagyományára, Hajasra, Erdély Miklósra, Balaskó Jenőre. De az Elégiazaj két mottójának egyike is Erdély Miklóstól származik.
Most azonban inkább a (felfedezni vélt) világirodalmi hatásokra koncentrálnék. Igyekszem néhány intertextus felfejtése és összehasonlítások által rámutatni néhány lehetséges életműre, ahonnan Krusovszky költészete merített. Különösen az angolszász irodalom — azon belül is az amerikai líra imagizmusa[12] és a New York Schoolnak nevezett iránya — van nem titkolt[13] hatással rá. John Ashbery, aki a New York-i költők még ma is élő klasszikusa, meg is jelenik az Elégizajban: nagyhatású Self-Portrait in a Convex Mirror (Önarckép konvex tükörben) című hosszúversének a szerző fordította részlete — az imént említett Erdély-idézet mellett — Mottó címmel hasonlóan épül be a kötetszerkezetbe, ahogy az Elromlani milyenben szerepelt Részlet (1) és Részlet (2) címmel egy Győrffy Ákos- és egy Szijj Ferenc-idézet. „Mennyien eljöttek, elidőztek itt, / Világos vagy sötét beszédeket tartva, mik részeddé lettek, / Akár a fény a szélfútta köd és a homok mögött, / Szűrve és alakíttatva, míg nem marad / Részed, mi biztosan te vagy.”[14] (EZ, 16) Itt igazán szépen látszik a múlt és az emlékezés áldásos-átkos munkája: az egykori beszélgetések (amelyek az elidőzés által számottevő időbeli kiterjedéssel bírnak) formálják az ént, de egy ponton túl az önazonosságot is felszámolják. Az erre való reflexió képessége csakis az emlékezés által lehetséges, azonban ez is önfelszámoló aktus, hiszen az ént önmaga előtt deformáltnak láttatja. Ez az elégiák zaja — legalábbis ez is.
A Bárka Online-os interjúban Szepesi Dóra is kiemelt — még A felesleges partból — egy birtokos szerkezetbe ágyazódó (annak álcázott?) metaforát, s ennek kapcsán Dylan Thomas hatására kérdezett rá. Ha csak a Dylan Thomas-versek címeit futjuk végig, akkor is látszik, hogy jogosan: Látom a nyár fiait; Hogy már a homály reteszére; Ha birizgálna szerelem bökése; Kakuk havának ősi percében stb.[15] Ám ha már Ashbery nagyversét (és kötetét) elővettük, érdemes rámutatni, hogy ő is előszeretettel alkalmazza ezt az alakzatot. Ráadásul csakúgy, ahogy fent a Krusovszky-idézetekben láttuk, nála is fontos az idő és az emlékezés metaforizálása: „the waterwheel of days” (a napok vízimalma), „The gray glaze of the past” (a múlt szürke máza), „in cold pockets / Of remembrance” (az emlékezés hideg bugyraiban). Illetve például a Suite (Szvit) című versben: „the pink dew of afterthoughts” (az elkésett gondolatok rózsaszín harmata), „time is a garden wherein / Memories thrive monstrously until / They become the vagrant flowering of something else” (az idő olyan kert, amelyben az emlékek irtózatosan burjánzanak, amíg valami más kósza virágzásává nem lesznek).[16]
Szabó Gábor már Krusovszky novelláskötete kapcsán említette Raymond Carver nevét,[17] ám az amerikai novellista egyik leghíresebb írására, a What We Talk About When We Talk About Love (Miről beszélünk, ha a szerelemről beszélünk) című novellára legalább két utalást is találhatunk a Krusovszky-lírában. A Carver-novella zárlata így szól: „I could hear my heart beating. I could hear everyone’s heart. I could hear the human noise we sat there making, not one of us moving, not even when the room went dark.”[18] (Hallottam a szívverésem. Hallottam mindenki szívét. Hallottam az általunk keltett emberi zajt, ahogy ott ültünk, egyikünk se mozdult, akkor se, amikor elsötétült a szoba.). A felesleges partban azt olvashatjuk: „Saját tested / zajából majd / kiválik egy hangsor” (Ornamens, FP, 74), az Elégizajban pedig: „az emberi zaj nehéz masszája betöltötte a völgyet” (A trollhättani gát megnyitása, EZ, 59). Ám Krusovszky testpoétikájára koncentrálva még számos emberi zajt figyelhetünk meg, így Carver e néhány mondata a Krusovszky-líra kontextusában fontos helyet foglal el.
Ahogy írásom elején jeleztem már, jó néhány volt telepesnek fontos a világirodalmi tájékozódás — ennek egyik kitűnő módja, ha műfordítóként is tevékenykedik. Nem kívánok túlzó, a földtől elrugaszkodott következtetéseket levonni, de az elmúlt bő száz év magyar irodalomtörténete azt mutatja, hogy kevés kivétellel kanonikus nagyjaink egyben műfordítók is (pl. Babits, Kosztolányi, Weöres, Nemes Nagy, Tandori stb.), de legalábbis adaptáltak külföldi mintákat (pl. Ady, Kassák), ami által költészetük hatalmasat profitált.
Csakúgy, ahogy Krusovszky is profitált és profitál fordításaiból. Az angol Simon Armitage költészetét — válogatott verseit G. István Lászlóval és Sirokai Mátyással ültették magyarra[19] — több szempontból is Krusovszky jelentős olvasmányának találhatjuk. Fordításbírálatában[20] Imreh András Armitage életművéből nagyszerű gyorstalpalót ad, amelyben a pályakezdés költői hangját, témáját Kemény István korai köteteinek hangvételéhez hasonlítja — Krusovszky, talán nem véletlenül, éppen ezeket fordította a kötetből, tudjuk, Kemény a telepes generáció számára valószínűleg a legfontosabb apafigura. Imreh azt is kiemeli, hogy Armitage első kötetében, a Zoom!-ban „vidéki, ám nem provinciális […] kisvilágot kíván bemutatni”,[21] amit összhangban érzek az Elégiazaj törekvéseivel, hiszen — ahogy azt már említettem — ebben a kötetben már nem(csak) az individuum, hanem közösségének és környezetének feltérképezése zajlik. Imreh azt is kiemeli, hogy Armitage számára a kezdettől fontos a társadalmi felelősségvállalás kérdése. Persze a magyar irodalom az utóbbi évek során észrevehetően közérzetiesült, átpolitizálódott, és az Elégiazaj hozta tematikus váltásnak ez egyértelműen közvetlen(ebb) kontextusa. Mindazonáltal Armitage ilyen jellegű versei (is) példával szolgálhattak, hogy Krusovszky visszafogottabban, kevésbé direkten, mégis éleslátóan tudjon szólni a közösségi-társadalmi témákról.
Az amerikai, neoszürrealistának mondott Dean Young említése is idekívánkozik. Young szürrealizmusának két forrását jelöli meg a recepció: a francia szürrealistákat (akikkel foglalkozott is, The Art of Recklessness címmel jelentetett meg 2010-ben e témában költészetelméleti esszékötetet[22]), illetve általában a New York School másodgenerációjához sorolják. Noha megítélésem szerint Young versei nagyszerűen szólalnak meg Krusovszky hangján,[23] hatása szövegszerűen csak kevéssé fedezhető fel Krusovszky lírájában, igaz, bizonyára a Young-olvasásnak is szerepe van e szürrealisztikus beszédmód beérésében. Young jóval játékosabb költészetet művel, mint amilyet a telepesektől megszoktunk, bátran épít kollázs-technikával ironikus-szarkasztikus mondatokat. Abszurdjai, groteszkjei bár halálosan komolyak — olykor szó szerint: Fall Higher című kötetének számos versében felvillan témaként saját szívátültetése[24] —, ez mégsem zárja ki — akár élettel és halállal vetve számot — a nevet(tet)ést, a derűt. (Ugyanakkor azt gondolom, Nemes Z. Márió karneváli költészetét Youngé mellé állítva találnánk érdekes együttállásokat, hasonlóságokat is.)
(Csak zárójelben jegyzem meg: félig-meddig azt is világirodalmi hatásként tartom számon, hogy Krusovszky bátrabban és tudatosabban él az alliteráció eszközével is, mint korábban. Azt gondolom, ez a költői alakzat a magyar költészetben Babits és a róla írt Karinthy-paródia óta részlegesen tabu alá esik, ráadásul inkább a formalista költészet eszközkészletébe sorolódik. Az általam eredetiben olvasott angolszász és német szerzők azonban, ahogy látom, természetesen és görcsök nélkül használják. Krusovszkynál is láthatjuk, nem túlzón alkalmazva igen hatásos, például jelzős szerkezetekben: „kínos közelség” [A vadállat nyár, EZ, 13], „súlyos salétrompalota” [Kenotáfium, EZ, 76].)

(5) Végül néhány mondatot a kötet külcsínéről. A védőborítón Gosztom Gergő Balsors 1. című fotója látható. A kép első ránézésre szürkeárnyalatos, csak közelről látszik a betonjárdán a sárga csíkozás és az üres, félkész emeletes házak közti kis téren álló (magányos? világba vetett?) férfi halvány bőrszíne. Az alakjának háttérül szolgáló épület mögött nincs semmi, csak fehérség, addig tart a világ, vagyis a horizont és a perspektíva enyészpontja csak sejthető. Ebben is hasonlít az olasz szürrealista festő, Giorgio de Chirico Egy utca misztériuma és melankóliája című metafizikus festményére. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mely további képzőművészeti alkotásokra hivatkozik Krusovszky — Chris Burden performanszai (FP, 14, 19, 21, 23, 27, 29, 33) Bukta Imre: Fiú sebesült macskával (FP, 54), Gerber Pál: A kereszt barkácsolása (FP, 67), Lakner László: Varrólányok Hitler beszédét hallgatják (EZ, 72) —, láthatjuk, azok szintén történeti és neoavantgárd irányzati poétikák rekvizitumait működtető alkotások. Mindez együtt talán elég bizonyíték arra, hogy az avantgárd és különösen a szürrealizmus hagyományában (is) kell keresnünk a Krusovszky-líra kontextusát.

Megjelent a Műút 2015052-es számában

__________________________

[1] A Krusovszky-versekre az idézet után zárójelbe írt kötetcím-rövidítéssel és oldalszámmal hivatkozom: Az összes nevem (Széphalom, 2006) = ÖN; Elromlani milyen (Kalligram, 2009) = EM; A felesleges part (Magvető, 2011) = FP; Elégiazaj (Magvető, 2015) = EZ.

[2] Szepesi Dóra: Krusovszky Dénest kérdeztük, Bárka Online, 2012. 06. 22., http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/2830-krusovszky-denest-kerdeztuek [2015. 06. 05.]

[3] „A napi politika költői témának necces. Vannak arra irányuló kísérletek, hogy újraélesszék a politikai költészetet, de ez nehéz ügy. A politika például pont olyasmi, ami a slamnek jobban áll. Ma még érdekes lehet egy aktualitásra reflektáló kiszólás, de holnap már senkit nem érdekel. Leírva még kevésbé. Eljut hozzám a napi politika, de nem írnék verseket róla. A politikai írásaim összessége néhány x, amiket négyévente teszek a szavazólapra. De ezeket az x-eket komolyan veszem, mert a szabadságjogaimról szólnak. Ha a mindennapokat nézem, akkor a helyzet az, hogy naponta néhány óra szabadidőd van, te döntöd el, hogy mire fordítod. Én olyasmivel szeretek foglalkozni, ami inspirál. A magyar politikai élet pillanatnyilag nem tartozik ebbe a kategóriába.” Balkányi Nóra: Hamarosan testünk kapcsolódik az internethez (interjú Sirokai Mátyással), hvg.hu, 2015. 05. 15., http://hvg.hu/kultura/20150515_A_napi_politika_koltoi_temanak_necces_A [2015. 06. 26.]

[4] Nemes Z. Márió: Megtört közvetlenség. A személyesség alakzatai Peer Krisztián költészetében = N. Z. M.: A preparáció jegyében, JAK–Prae.hu, 2014, 237–255 [237–238].

[5] Itt jegyezném meg, hogy bár Márton László szép és pontos észrevételeket tesz az Elégiazajról és Krusovszky költészetéről (Költői történetmondás, Litera, 2015. 06. 03., http://www.litera.hu/hirek/koltoi-tortenetmondas [2015. 06. 28.]), abban téved, hogy (legalább) ötvenhárom elégiazaj-vers volna, amelyből a szerző szigorú szerkesztés árán csupán tizenkettőt (s ráadásul a kötet két fejezetébe hatot-hatot) válogatott be. Illetve ha így is volt, arra a számozásból nem következtethetünk. A cikluscím után álló szám ugyanis azt jelöli, hogy az adott elégiazaj hányadik vers a kötetben.

[6] Nemes Z. Márió: Krusovszky Dénes: Az összes nevem, Szépirodalmi Figyelő, 2006/3, 79–81 [80].

[7] Bajtai András: Kudarc = B. A.: Kerekebb napok, Kalligram, 2014, 57.

[8] Sirokai Mátyás: III. 9. = S. M.: A beat tanúinak könyve, Libri, 2013, 47.

[9] Sirokai Mátyás: II. 1. = S. M.: A káprázatbeliekhez, Libri, 2015, 19.

[10] Kálmán C. György: A magyar avantgárd emlékezete, Tiszatáj, 2012/1, 78–87.

[11] Gondolok a csoportalakítások és az újdonsággal szolgáló közös platformok kitalálása és kiépítése mellett még a művészeti ágak közötti kollaboráció, az összművészetiség iránti állandó(an visszatérő) igényre, továbbá pl. a Nemes Z. Márió nevéhez fűződő kiáltványokra: (1) Nemes Z. Márió: Szerves hulladék kiáltvány, Új Forrás, 2014/1, 75.; (2) Nemes Z. Márió – Seregi Tamás: Objektív cenzúra manifesztum, https://www.youtube.com/watch?v=ycPsSFMKX4U [2015. 07. 05.], illetve a Technologie und das Unheimliche kollektíva kiadványaira és olykor performansz értékű rendezvényeire.

[12] A már sokat tárgyalt képközpontúságon túl arra is felhívnám a figyelmet, hogy Krusovszky (de Nemes Z. Márió vagy Bajtai András) köteteiben is feltűnnek olyan néhány soros rövidversek, amelyek értelmezhetők akár vortexként.

[13] „Ha viszont külföldi líráról van szó, számomra kifejezetten fontossá vált az amerikai költészet az utóbbi időben, egyrészt a Black Mountain College és Charles Orson [helyesen: Olson], vagy Robert Creeley és a New York-i költők, mint Frank O’Hara vagy John Ashbery, akik szintén olyan mezőket jártak be, ami engem nagyon izgat.” Szepesi Dóra: Krusovszky Dénest kérdeztük, Bárka Online, 2012. 06. 22., http://www.barkaonline.hu/megkerdeztuek/2830-krusovszky-denest-kerdeztuek [2015. 07. 05.]

[14] „How many people came and stayed a certain time, / Uttered light or dark speech that became part of you / Like light behind windblown fog and sand, / Filtered and influenced by it, until no part / Remains that is surely you.” (John Ashbery: Self-Portrait in a Convex Mirror = J. A.: Self-Portrait in a Convex Mirror, Penguin Books, 2009, 67–83 [70].)

[15] Dylan Thomas Versei, szerk.: Várady Szabolcs, ford.: Eörsi István et al., Európa, 1979.

[16] John Ashbery: Suite = J. A.: I. m., 57.

[17] Szabó Gábor: Végtelen szenvedés, Műút, 2014046, 80–82.

[18] Raymond Carver: What We Talk About When We Talk About Love, http://headzthenovel.com/what-we-talk-about-when-we-talk-about-love/ [2015. 07. 06.]

[19] Simon Armitage: Válogatott versek, ford.: G. István László – Krusovszky Dénes – Sirokai Mátyás, JAK–L’Harmattan, 2013.

[20] Imreh András: Aki nem szűnik mutálni, Holmi, 2014/11, 1480–1484.

[21] Imreh András: I. m., 1480.

[22] Dean Young: The Art of Recklessness, Graywolf Press, 2010.

[23] Dean Young versei, ford.: Krusovszky Dénes, Kalligram, 2014/11, http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2014/XXIII.-evf.-2014.-november/Es-a-fuevek-nonek-Nulla-ora-Hogyan-legyel-szuerrealista-Felhok-koeze-elbocsatva-Befejezesi-utmutato-kezdoknek-Szueret [2015. 07. 09]; Dean Young: A mélytengeri búvárok élete, ford.: Krusovszky Dénes, Versum, 2015. 01. 07., http://versumonline.hu/vers/item/46-dean-young-a-melytengeri-buvarok-elete [2015. 07. 09.]

[24] Dean Young: Fall Higher, Copper Canyon Press, 2011. Érdekes, hogy Young betegsége, ez az életrajzi referencia a kötetről szóló recepciónak sarokköve lett, pl.: Eric Weinstein: Hark, Dumbass: Humor in Contemporary American Poetry, AGNI Magazine, 2013/8, http://www.bu.edu/agni/reviews/online/2013/weinstein.html [2015. 07. 09.]

Szólj hozzá!