Hosszúpályi felé folytattam az utat, mikor mellém szegődött egy fiatal szerzetes, itt, a falu határában épült a rendházuk, oda igyekezett. Kérdezte, volna-e egy kis kenyerem, vagy esetleg egy korty vizem. Mondtam neki, egyen havat, én is azt ettem, erre elszontyolodott. Szép, kipirult arca volt, meg ritkás kis szakálla, nem lehetett több tizennyolc évesnél, a neve Vasile Pop. Megeredt a nyelve, olyan bolondosan beszélt össze-vissza mindenfélét, hogy megnevettetett. Most helyezték ide az aradi ortodox parókiáról, a földszertartásoknál fog segédkezni, mondta. Az itteni óhitűek csodákra képesek, ő legalább is így hallotta. És hogy milyen szépek a magyar kislányok, ha isten megsegíti, végleg letelepszik itt, megnősül, tíz vagy tizenkét gyereket szeretne. Olyan volt, mint egy bájos kisfiú, szeplős, pirospozsgás, engem angyalkámnak nevezett, és segített vinni a batyumat az útelágazásig. Oktalanul nevetgélt és úgy ugrándozott a sarujában, mint egy kecskegida, még a szőrcsuhája is fellibbent, kilátszott az aranypihés lábaszára. Kitalálta, hogy énekeljünk valamit, az ő kedvence az Áldj meg Jézus, így hát együtt énekelve mentünk egy darabon Vasile atyácskával. Azt mondta, szereti a magyar nyelvet, olyan mókás ekmek nyelv ez, mintha kis barikák bégetnének, könnyű megtanulni. Kérdeztem, hogy náluk a rendház konyháján használnak-e túrót, de ezt a szót még életében nem hallotta. Erre elkezdtem neki kézzel elmutogatni, hogy tehén és tőgy, meg hogy fejni, de erre olyan riadt arcot vágott, hogy inkább abbahagytam.
Ahogy a klastromi bekötőutat elértük, átölelt, megcsókolta a homlokomat és tiszta szívű keresztet dobott rám. Én is rajzoltam egyet a homlokára a körmömmel. Még jó sokat kellett mennie a havas úton, én is megszaporáztam. A távolból még visszakiabált, hogy a Szentlélek éltessen száz évig, és addig integetett, míg eltűnt a kanyarban.
Már fél kilenc is elmúlhatott, jó iramban folytattam az utat. A szél elállt, a nap erősen tűzött, ameddig elláttam, mindenfele párálló hómező, gyönyörű volt. Én olyan boldogságot éreztem akkor! De hamarosan megint feltámadt a szél, vadul a képembe vágott és az eget zöldesszürke fellegek lepték el. Olyan sötét lett, mintha éjjel lenne, rákezdte a hó is. Először csak amolyan jégszikrák hullottak, aztán már dara, végül olyan hópustolás kerekedett, hogy az orromig se láttam. Mintha nem is vastag krémes pelyhek hullottak volna, hanem hógolyók repülnének az égből, egyenesen az arcomba. Ilyen téli vihar gyakran van mifelénk, jobb ilyenkor a szobában kuksolni, kivárni a végét, de hát menni kellett.
Az egyik útkanyarulatban felfordult taliga állta el az utat, egy öreg paraszt meg a felesége állt mellette kétségbeesetten. A krumplijuk, a káposztájuk mind szétgurult, az útmenti árokban kötött ki. Az ember egészen tehetetlenül, szinte közönyösen bámulta a nagy kárt, mintha lemondott volna az áruról. Az asszony sírt, de az ura káromkodás nélkül, a karjait lógatva szemlélte a feldőlt kordét, kalapját már kétujjnyi hó lepte. Annyi ereje sem volt, hogy megmozduljon, köpjön egyet vagy keresztet vessen. Megesett a szívem rajtuk, a batyumat letettem a földre, és megvizsgáltam a taligát. Szerencsére a kereke nem törött el, a tengelynek se esett baja, nekiveselkedtem és visszazökkentettem azt a vacak kordét. Aztán nekiálltam felpakolni rá a terményeket, na, abban már ők is segítettek. Amikor kész voltunk, az asszony és az ember beálltak a kocsi elé, a havas szélnek feszülve próbáltak indulni. De mintha halálos betegek lennének az erejük végén, alig bírták mozdítani azt az ócska kordét. Némán tűntek el a szemem elől, abban a förgetegben még megköszönni se tudták a segítségemet.
Újból a nyakamba akasztottam a batyut és mentem tovább. Az jutott eszembe, mikor kislány voltam és a kitelepítésre készültünk, csomagoltuk a motyónkat. Apám három pakkot cipelt, a hátán hátizsák, a kezében két nagy bőrönd, anyám az ágyneműt hozta egy batyuban, és minket is ő vonszolt az állomás felé. Mi a Csucsuval semmit sem értettünk, nem tudtuk, hogy hova visznek, sírtunk és hisztiztünk, de sok baj volt velünk! Az állomáson meg az a tülekedés, lárma, veszekedés. A vonatok kimaradtak, fél napokat késtek, a rendőrök gumibottal ütötték a népet. Fáztunk és az a büdösség mindenütt, mi, gyerekek állandóan hánytunk, nem értettük, minek kell elmenni. Az emberek a bőröndjükkel taszigálták egymást, fent a vonaton csak rosszabb lett a helyzet, verekedtek még az állóhelyekért is. Aztán a tábor a poros pusztaságban, a fejetlenség, a rohangáló vörös félholdasok, meg a rendfenntartók, akik okkal, ok nélkül bántották a szerencsétlen embereket. És hat hónapra rá kínnal, keservvel a visszaköltözködés. Otthon meg ugyanaz a nagy büdösség mindenütt, kint az utcán, házfalakban, a szobákban. A vízcsap nem működött, csak egyetlen közszolgalmi kút a Nyugati utcában, ami előtt vedrekkel, kannákkal mindig hosszú sorok álltak. A ház persze kifosztva, egyetlen kanál vagy tányér se maradt meg, a szép, meszelt fal összekenve szarral, mindenféle furcsa ábrák, néha álmodok is róla. Akkor még hónapokig kellett szednünk azt a nagy, fehér pasztillát, félbetörve is alig bírtam lenyelni, anyám ostyába csomagolta, de úgy is öklendeztem tőle.
Amint a pocsaji elágazást elértem, az utat már tejesen befedte a hó, csak a pléhkeresztről ismertem fel a vidéket. Ez a csodatévő hatásáról ismert, gyógyítja a süketséget, szembajt, az isiászt, háromszor hajoltam meg előtte. Itt kellett balra fordulnom Makád felé. A másik irányból, Sáránd felől egy embert láttam nagy léptekkel közeledni. Amint utolért, lopva szemügyre vettem, nemigen tetszett nekem. A ruhája nem az évszaknak megfelelő paraszti viselet, egyszerű háncsbocskor, lajbi, bőszárú gatya, buggyos ujjú tulipános ing, pörge kalapja szélén árvalányhaj. Szóval mint egy kiöltözött vőfély, akit egy parasztlagziból szalajtottak, az arcán meg mézes-mázos mosoly. Városi vagánynak néztem, vagy annál is rosszabbnak, aki nem az igaz utat járja. A keze is olyan kikímélt, a körmei kihegyezve és olyan finomra borotvált pofázmánya volt, ahogy szántóvető ember csak vasárnap, úrhirdetésre indul. Szóval nem tetszett nekem, miért jár álruhában, miben sántikálhat? Hallottam, hogy jön mögöttem, és ahogy beért, már rá is kezdte. Előhúzott a zsebéből egy tégelyt, azt mutogatta. Nem akartam vele szóba állni, de olyan erőszakos volt, hogy megijedtem tőle.
Ebben a tégelyben csodakrém van, mondta, javítja a látást, ha a szemhéjára keni, napi két dioptriát is feljavít. Ezt elmondta háromszor, mire mondtam neki, hogy semmi baj a látásommal, megvan még, hálisten.
De ez az öregség ellen is használ, jó a húgyutakra, a nehézvizelésre, leveszi a bibircsókot, visszaforgatja az időt, tíz évvel megfiatalít. Ezt is elmondta háromszor, tíz-tizenkét évvel is megfiatalítja a mamókát. Így hívott, hogy mamóka. Mondtam neki, hogy nincsen nekem bibircsókom, túróért járok én, ha van túrója, szívesen megvenném. Nagyot nevetett erre az ember és a homlokára csapott. Hát ez túróból van kikeverve, mondta, színtiszta túróból, méghozzá a legzsírosabb tehéntúró, ami frissen marad két héten át.
Na, erre már csak megálltam, pedig úgy zuhogott a hó, hogy az orrom hegyét is alig láttam. Az ember is prüszkölt, az orrába, szájába vágott a hó, törölgette a szemét is. Lecsavarozta a tégely tetejét odatartotta nekem, hogy szagoljam meg, nem hazudik. Egy pillanatra bele is szagoltam, olyan szürkésfehéren csillogott, mint a színháj, a szaga is inkább birkafaggyúra hajazott.
Olcsón adnám, mondta, tíz alu cakkumpakk, ne mondja, hogy drága! Akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam, és azt válaszoltam, hogy pénzem ugyan nincsen, de ha csakugyan túróból van, akkor adok érte két fakanalat, meg egy sípot és megegyezhetünk. Még a batyumat is kibontottam, az ember meg jó erősen belenézett.
Adjon érte három fakanalat, meg egy sípot, és a mamókáé lehet.
De én sokallottam ezt az árat, mondtam, hogy annyit nem adok, nekem is csak ez van.
Erre leguggolt a batyumhoz a férfi és elkezdett turkálni. Akár le is üthetett volna, de szerencsére éppen akkor Makád felől arra jött három szerzetes atya, szép, nagydarab fiúk. Valahogy akkor el is állt a havazás, az én emberem meg uccu neki, elszelelt, mint akit puskából lőttek ki. Megint olyan erősen kisütött a nap, mint mikor a jó harcol a gonosz ellenében. A távolból megcsillant a makádi kistemplom keresztje és fényesen szikrázott a felhőhabos égen. Az atyák nem akartak semmit, kicsit méltatlankodtak, hogy minek veszem nyakamba a határt ilyen csúf időben, otthon biztos sírnak az onokák. Nem mondtam semmit, zavart színleltem, erre keresztet dobtak rám és lábaltak tovább.
A lángoló kereszt vezetett, így értem el a szárnyvonal sínpárját. Éppen akkor haladt át a sóder és a homok, meg az ipari víz. A síneken túl a makádi úton már a kapcám is átázott a vastag latyakban. Gondoltam, megsegít az isten, Makádig eljutok valahogy, ott majd egy jó emberhez bekérezkedek melegedni, kicsit meg is pihenhetek. A havas távolban egy csapat óhitű táncolt, ezt jó jelnek tekintettem. Olyan messze voltak, hogy parányi tollászkodó varjaknak látszottak, amint sürgölődtek a pusztaság közepén. Sosem fogom megszokni azt a furcsaságot, ahogy a kedves jövevények a földszertartást végzik. Az a nagy hejehujázás, ahogy egymást átkarolva zsolozsmáznak, kört formálva táncolnak, a fövegüket az ég felé hajigálják, aztán igyekszenek elkapni. Majd egy jelre mindannyian arccal a hóba vetik maguk, mint akit lövés ért, és úgy is maradnak mozdulatlanul, mint a halottak. Ezután elölről kezdik az egészet, felpattannak, ugrándoznak tovább. Vajon istennek tetsző dolog ez? Nagyon remélem, hogy igen.
Amint elhagytam őket, újabb mozgolódást láttam a távolban, Makád felől nagy csapat ember közeledett felém. Csak mikor közelebb értek, akkor láttam, hogy halottas menet. Az asszonyok fogukat összeszorítva csöndesen ríttak, zord, néma parasztok lépkedtek mellettük, arcukon a beletörődés fájdalma, csak a gyerekek sírtak hangosan. Kajla csacsi húzta a fogatot, öreg deszkákból összeeszkábált gyerekkoporsó zötykölődött rajta. Illendően utat engedtem nekik és keresztet dobtam utánuk. Nem örültem ennek a találkozásnak, baljós jelnek véltem, bár Pahom atya gyakran óvott attól, hogy mindenféle furcsa dolgokat égi jeladásnak véljek. Az atya intelmeit sokszor megfogadom, mert művelt és okos, de túróügyben nem hallgattam rá. Indulás előtt is le akart beszélni, azt mondta, a tejtermelésnek bealkonyult, ilyen különösen fejezte ki magát. Ahol még tengődik egy-egy vén, pókhálós tehénke, annak a gazdája magának kuporgatja a sajtot és az írót, maga főzi el a tejszínt, úgysem kapok sehol. Ő maga sem tudta az idejét, mikor evett utoljára, ne is reménykedjek. Tudakozódtam aztán a városban, főként a piacon, és azt tanácsolták, menjek végig imádkozva a falvakon, valahol biztos rám mosolyog a szerencse. Az atya mindenféle homályos dolgot is mondott, hogy felső szinten nagy célkitűzés volt, hogy újra kitenyésszék az állományt, de közben adatok szivárogtak ki, évek múltak el, és semmi nem lett a dologból. Meg hogy hiába imádkoznak a szerzetesek a földeken, ekkora csodához kevés a létszámuk, kétszer ennyi kéne.
Végre elértem a makádi határt, a hobbiveteményest. A mezsgyehatárokat itt földbe ásott karók jelezték, amiken színes szalagok libegtek, ezzel jelölték a tulajdonost. De hogy megélénkült a forgalom! Egy csapat asszony a hómezőn át a közeli kiserdő felé caplatott, úgy gondoltam, böngészni indultak, mert mindegyikük hátán lappadt zsák lógott. A bogyónak van most szezonja, mást úgysem találnak, esetleg még tűzrevaló gallyat, tobozt, lukas makkot. Gombát hiába keresnek, pöfeteget, ha találnak. Én is gyűjtöttem régebben, óvatosan kell fölszedni, nehogy kipukkanjon a kalapja. Akkor csipkebogyó, kökény, madárcseresznye, ha van. Ismertem azt a kiserdőt, jó erdő az, párszor jártam benne. Fele-harmada fenyő, a többi meg vegyesen bikk és nyáras. Málna, vadalma sosem volt, de van jó körte augusztustól, azt érdemes gyűjteni ott.
Ahogy mentem tovább, szembejött az öreg postás bácsi nagy táskával. Peti bácsi, vagy Pali bácsi, özvegy ikrek, sosem tudtam, melyikük melyik. Olyan szépen rám mosolygott, megmelengette a szívem. Szegény Peti bácsi, szegény Pali bácsi, bármelyik lehetett!
Végre elértem az első házat, az útkaparóét, a kéményen egy girhes varjú terjesztette a szárnyait, rossz jel az, közellévő halált jósol. Ilonka néném is itt lakott egy kis utcában, a szomszédjai féltek tőle, boszorkánysággal vádolták, de az nem volt igaz. Sok buta paraszt lakik abban a faluban, folyton egymást lesik, közben a taknyukat nem törlik le, legfeljebb a kabátujjba, ott fityeg nekik tovább.
Az útkaparó házától néhány lépésnyire embermagas kupac emelkedett, az utca lakói ide hordják a szemetet. Tudom én, hogy nő ekkorára a szemétdomb. Valaki elhajít egy almacsutkát, arra jár egy csavargó pap, az meg a rohadt kapcáját veti rá, a harmadik egy lukas bilit, egykettőre kész a kazal, őket nem zavarja. Aztán nyáridőben, ha kiszárad az egész, akár egy kéményből pattanó szikrától, vagy a tűző naptól lángot fog az egész, porig ég, és olyan szagot áraszt, mint a bakalatrina. Onnantól egy kicsit arrébb dobják el a szemetüket a koszos parasztok.
Amikor magam mögött hagytam az útkaparó házát, rám jött a nagyszükség, és megint belecsikart a hasamba a bajom. Az út túloldalán kormos falú csárda állt, gondoltam, itt ihatnám egy bögre teát, vagy egy kis szikvizet. A csárda falának pár rozsdás bicikli támaszkodott, egy lesunyt fejű kis szamárkát is láttam rőfös taliga elé befogva. Asszonyfélének reggel a kocsmába belépni kockázatos, ott az a sok vad lump, ki tudja, mióta vedelik az italt, ketten-hárman neked esnek, ki állítja meg a brigantikat? De így, vénasszony képében talán észre sem vesznek, ebben bizakodtam. Majd meghúzom magam egy homályos sarokban, vagy a kályha mellett, a számat se nyitom ki, levegőt sem veszek. Pihengetek egy pár percet, átmelegszem, aztán kisurranok hátra, cserélem a tépést, és már ott sem vagyok.
Odabent nagy füstfelhőben ültek, álltak, danolásztak, velem senki sem törődött. A kapadohány szaga, meg a zsírfüst marta a szememet, de hamar megszoktam. A kocsmapultra hagymás lángos volt kirakva, annak olyan faggyas, avétos szaga volt, hogy a kutyának nem adnám, pedig már marcangolt az éhség. Jó meleg volt bent, a mennyezetről olajmécses lógott, alig pislogott egy kis fényt, de annál inkább kormolt. Üres széket, pláne üres zugot sehol nem találtam. Egy közeli asztalnál vak öregapó ült, egy kisleányt ringatott, aki hátracsuklott fejjel aludt. Egy koldusféle szerzet egymagában táncolt, egy cigány tangóharmonikát szuszogtatott. Némely asztallapba bicska volt bedöfve, fatálban kenyérdarab hagymaszeletekkel vastagon megrakva. Arrébb a falnál egy ember feküdt a hátán, torz szavakat kiabálva kapálódzott, mint egy bogár, de nem tudott felállni. A vizelde ajtaja tárva-nyitva, de ott meg egy kövér asszonyság hevert keresztbe, lemondhattam a tisztálkodásról. Egy alvó férfi szájából két égő cigaretta lógott. A deszkázott padlón mindenütt csikkek, hányadék és egyéb szemét hevert.
Végre kezdtem átmelegedni. Előlépett a kocsmárosné, markos asszony, láthatóan ő felelt az itteni lelkekért. Éppen fenyőgallyat, tobozt, kukoricatorzsát hajított a tűzre, amikor berúgták az ajtót, elemlámpák éles fénye szelte a füstöt, cikázott keresztbe-kasul. A vendégek egyszerre megdermedve, elnémulva nézték, ahogy beront az őrjárat, okmányellenőrzés, mutassák a papírokat! A katonák egyik asztaltól a másikig jártak, az alvókat durván felrázták, azok meg zavaros képpel bámultak a fegyvercsőbe. Az egyik kiskatona, szép arcú, talán bolgár fiú az én képembe is belevilágított, aztán csak fáradtan legyintett és lépett tovább.
Már a hodály nagy részét átfésülték, amikor egyszer csak valaki felpattant a helyéről, és rohanvást megindult a hátsó kijárat felé. Futott, mint a felriasztott nyúl, székek közt perdült, asztalokat borított fel, mint egy háborodott. Valósággal leszakította az ajtót, s máris a hátsó kertben termett. A katonaság egy pillanatra hátrahőkölt, de aztán üvöltve, fegyvert szegezve vetették magukat a szökevény nyomába. Alig telt el egy másodperc (a csárdában közben nagy csönd uralkodott), odakintről felhangzott a durrogtatás, nem spóroltak a lőszerrel. Aztán csend lett, a kocsmárosné meg elindult, hogy felderítse, mi a helyzet, nyomában kitódult pár bátrabb vendég is. Én jobbnak láttam, ha a helyemen maradok, nem ütöm az orrom olyasmibe, ami énrám nem tartozik.
Mikor a kíváncsiskodók visszaszállingóztak, lehetett hallani, amint a társaik közt sutyorogva mondják, hogy sem a szökevénynek, sem a katonáknak színét sem látták, a föld nyelte el őket. Még egy vérfoltot sem találtak a havon! Mintha csak egy ijesztő káprázatot láttunk volna, ebben aztán rövid terefere után hamar megnyugodtak.
Már nem maradtam soká, megittam egy langyos teát, vállamra emeltem a batyut, indultam, hogy minél előbb magam mögött hagyjam ezt az elátkozott települést.
Az Álmosd felé vivő útra tértem, egy keskeny ösvényre, úgy számoltam, hogy szűk óra kell, amíg odaérek. Az úton végig egyedül baktattam, sem ember, sem állat nem jött velem szemben. Majd csak Álmosd határában láttam meg három kislányt, kóborló árvákat a hóban, akik egy falat kenyérért állítottak meg. Panaszosan nyöszörögtek, már könnyük se volt a síráshoz. Megesett rajtuk a szívem, kinyitottam a batyumat, és adtam nekik egy furulyát, meg egy fakanalat, azért talán vet nekik egy igaz szívű ember pár falás kenyeret. Egyenként megcsókoltam a szélmarta arcukat és útjukra bocsájtottam őket.
Úgy terveztem, amint Álmosdra beérek, az első gunyhóba bekopogtatok, és ha jótét lélek nyit ajtót, talán útbaigazít, merre lelek egy tehenes gazdát. Így is tettem. De az első házikó lakatlan volt, az ablak bezúzva, mintha a hártyát késsel szabdalták volna fel, indultam hát tovább. A községi kúthoz érve apró anyókára lettem figyelmes, aki éppen a vödrét húzta fel a kútból és köszöntésemre, áldásomra pirinyó kis arca mosolyra húzódott. Már a második vödrével bajlódott, segítettem neki, aztán együtt cipeltük a csöpögő csöbröket a közeli házikóig. A néni hálálkodott, még a kezemet is megcsókolta, és kis anyácskának nevezett. Előadtam neki, milyen ügyben járok, túrót keresek életre-halálra. A nénike összecsapta a kezeit, még a könny is kicsurrant a szeméből. Jó lenne egy pohár író, mondta és nagyot nyelt. A vész előtt mink is tartottunk tehenet, folytatta, híres volt Álmosd a kövér legelőkről, a jó zsíros tejéről. Csupa tejszín volt az, vastagon állt a föle, egy pohárral megittak, azon délig is elvoltak.
Hangos beszédünkre kitárult egy deszkaajtó, vénséges bácsika lépett a szobába. Nagyapó, amint megtudta, mi járatban vagyok, maga is elpottyantott pár vastag könnycseppet.
Az ám, a régi világ, mondta, de itt már csak betegek laknak, ilyen vén csontok, mint mi.
Úgy belemelegedtünk a beszélgetésbe, észre sem vettem, mint került elém egy tányéron ízes feketekenyér és pár karika sózott retek. De jól is esett az az étek, meg ennek a két szép kisöregnek a kedves szavai!
Kisanyácska, mert a bácsi is így hívott, látogasson meg minket máskor is, így búcsúzott tőlem.
A tanácsot, amit adtak, hogy forduljak északnak, menjek Bagamérba, ott talán módosabb népek élnek, szívből megköszöntem. Arra is figyelmeztettek, nehogy a faluban más házakba is betérjek, elvadult, beteg emberek laknak mindenfelé, sokan a fejüket se bírják mozdítani, csak fekszenek és ordítanak. Kultuszos is akad a faluban, azok még rosszabbak. A jóságukért cserébe ott hagytam egy fakanalat, bárcsak többet adhattam volna nekik. Gondoltam, jobb lesz most, ha egy kis kerülővel Földes felé térek, mégis nagyobb falu, hátha szerencsével járok. Földest ajánlották a piacon az asszonyok is, mikor érdeklődtem, arrafelé sok a gazdag kereskedő, mondták. A Bartók Béla utcán indultam kifelé a konyári kegyhely irányába, ismertem az utat, jártam erre párszor. De alig indultam el, megint begörcsölt a hasam, éreztem, vécére kell mennem. A kisöregeknél eszembe se jutott.
Megjelent a Műút 2015052-es számában