Ha nem vagy moszlim bevándorló, ha nem vagy zsidó vagy cigány holokauszt-túlélők leszármazottja, ha nem vagy nem magyar ajkú, ám keresztény polgárok utóda, ha nem vagy hajdani dzsentrik vagy arisztokraták sarja, akkor parasztok ivadéka vagy, mint minden tíz magyarból nyolc. Vagy kilenc.
A parasztokról Bibó ezt írja egy helyütt: „A földművelő polgár könnyebben, noha nehezen lát más megélhetés után, ha a földművelés lehetőségei beszűkülnek, mint a paraszt, akinek a földművelés nemcsak a megélhetést jelenti, hanem az élet, az életforma valamennyi lényeges, identitásképző elemét is egyben. Ezért mozdul nehezebben, és ezért drámaibb a mozdulása, ha mozdulni kényszerül, és ezért sokkal erősebb a veszteségérzés, mint a megnyíló új, más lehetőségek iránti fogékonyság, bizakodás.”[1]
Ha parasztok ivadéka vagy, akkor rád is gondolt Móra Ferenc, amikor azt írta úgy ezerkilencszázharminc táján, hogy „Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.”
Arra céloz, ne bízzuk el magunkat akkor sem, ha úgy érezzük, független polgárok vagyunk. Mert valójában nem vagyunk azok. A hetedíziglen még javában tart.
A parasztnak úr kell, akkor is, ha retteg tőle. Kell valaki, aki parancsol neki, aki megmondja, mit csináljon. A parancsokat pedig vég nélkül lehet bírálni, miattuk zsörtölődni, rajtuk élcelődni. Pár száz évenként fellázadni, de leginkább: tűrni. Tűrni, és gyanakvással vegyes félelemmel nézni mindenre, ami új. Aki parasztokon akar úr lenni, az parancsolhat bármekkora ostobaságot, sanyargathat, tehet bármit, csak egyet nem: nem foghat semmi újhoz, semmi olyasmihez, ami korábban ne lett volna.
Ezért aztán változhat a konkrét uralom módszertana, technikája, de lényege nem. Ismét Bibó: „…ismerni kell azt a mély értékelési zavart, mely nemcsak a magyar értelmiséget, hanem az egész magyar társadalmat át- meg áthatja; mely arra indítja az embereket, hogy túlértékeljék a legsilányabb adminisztratív álmunkát, csak azért, mert íróasztal mellett folyik, s azt higgyék, hogy a sivár, pecsétes íróasztalok valami rejtelmes átvitel folytán a nemesi kúria és a négylovas hintó szellemeit tartják fogva: egyet kopogunk az íróasztalon, s a várakozó felek jobbágyi alázat mozdulataival állnak glédába, s várják parancsoló szavunkat.”[2]
Azért jó hírem is van. Móra hetedíziglenjéből, amiről 1930 táján írt, lassan letelik a harmadik, amennyiben harmincéves emberöltőkkel számolunk.
______________
[1] Bibó István: A magyarságtudomány problémája = B. I.: Válogatott tanulmányok II., 555–568.
[2] Bibó: I. m., 514; i 515–516.