Először a fotókat mutattad ebédnél,
ahogy érdes nyelvével az ablakot
nyalja, később súlytalan lábnyomait
követtük a friss hóban. Éjjel jött újra,
körmeit fenni az álom kérgén, hogy
hajnalig a szűnni nem akaró kaparászást
figyelhesd. Valósága bekúszott minden
résbe, minden hézagot kitöltött a födém
és az üveggyapot között. És akkor
a szemed sarkában, valahol a függöny-
karnis fölött, mint egy fenyegetés,
megvillant a fehér mellfolt. Reggel
autóba ültél, hogy a bevásárlóközpontba
menj: te még mindig az ultrahangos
riasztóra szavaztál, én régóta a maréknyi
kutyaszőrre. Azt már csak a hírekből
tudtam meg, hogy amíg aludtunk,
beköltözött a motortérbe, és egyenként
elrágta a fékvezetékeket. Ott volt
a tűlevelekben, a szalagkorlátban,
a biztonsági öv feszülésében, a lassú
sodródásban a kanyar külső íve felé
— gyomorszájadban a süllyedő érzésben,
hogy már nem tudsz kiszállni a történetből.
Megjelent a Műút 2015052-es számában