Freisinger Balázs: Pótlóbuszok


A villamosmegállóban tisztán szól a hangosbemondó. Új berendezés, az utastájékoztató ledfalból kis szünetekkel újra és újra bemondja egy férfihang: „Elnézésüket kérjük, türelmüket köszönjük!” Mást nem. Az utasok állnak és várják a villamost, érkeznek és indulnak. Közben újra és újra kéri elnézésüket és türelmüket. A hang nyugodt, az utasok többsége középbarna kötött pulóverre gondol, néhányan kicsit világosabbra. Két járat közös megállója, a ritkábbra váró utasok számítanak törzsközönségnek, hangjának tónusát az ő kegyeiket keresve alakítja. De a szövegen nem változtathat, a szoftver meghibásodott, végtelen ciklusba került a késésről szóló tájékoztatási blokkokat lezáró fájl.

A tér felől utas érkezik, a bemondó hangjára felfigyel. Nem siet, hagyja elmenni a sűrűbben járó villamost, így máris a törzsközönséghez tartozóként gondolnak rá. A hang az érkező tiszteletére egy árnyalatnyit mélyít a tónuson, ami jobban illik léptei üteméhez és egy simítással igazít a pulóveren.

Az érkező megtorpan. Az utasok és a hang nem változtatnak tevékenységükön: a férfi bemond, az emberek csüggedtségnek látszó állapotban várakoznak tovább, mintha nem. Az érkező, ahogy valakinek hirtelen eszébe jut egy régen elfelejtettnek hitt bizonyosság, villanásnyi töprengést követően megfordul és elindul a tér túloldalán lévő automatához. Az utasok nem süllyednek apátiába, csak tömörödik sötét ürességük.

Az automata felé tartva arra gondol, vajon mekkora darabokban veszik fel a tájékoztató szövegeket. A rögzített szavakból, szókapcsolatokból és mondatokból esetleg összeállítható-e egy látomásos próza, egy kinyilatkoztatásféle, vagy akár valami fülledt erotikus történet — persze ahhoz kellene azért néhány speciális kifejezés, melyeket valószínűleg nem mondtak fel a stúdióban. Bár, ki tudja, nem kis munka egy ilyen felvételsor elkészítése, nyilván hetekig, sokszor késő éjszakáig dolgoztak rajta. Arra gondol, hogy amikor megint, sokadjára újrakéri a hangmérnök onnan, hogy „Tisztelt utasaink, tájékoztatjuk…”, mert pattan a ká és a té, nem elég hosszú köztük a szünet, a barna pulóveres férfi lemondóan fúj egyet, ajkai beleremegnek, szemét az égre veti, egy fénycső van ott, bántóan vakít, úgyhogy lehunyja és azt mondja: „Ó, bazmeg.” Aztán röhögnek.

A megállóban tovább ismétlődik az „Elnézésüket kérjük, türelmüket köszönjük!”, az automatához foszlányokban jut el a hang. Az utas a nyílásba tolja a kártyát, a képernyőn megjelenő szolgáltatások közül kiválasztja a zenegépfunkciót és gondolkodás nélkül betölti a profiljához illeszkedő kínálat első elemét. Áradni kezd a zene, középritmusú rockos alap fúvósokkal és csilingelőből olykor szexisen rekedtre váltó énekhanggal, melytől lényét pulzálva borítja be szeretőjének illata.

Elindul megint a villamosmegálló felé, most meg pisilni kell. A hang és az utasok már újra reménykedni kezdtek, a barna pulóveres férfi kicsit hajlított is, hogy összedolgozzon a zenei alappal és az éppen szexisen rekedt énekhanggal. Erre az érkező visszafordul, és előbb a pusztuló telefonfülkét méregeti, aztán elsiet a kiskocsma felé. Nem gondolja végig, milyen út vezethet oda, hogy Megváltó névre kereszteljenek egy kocsmát, azt sem, hogy onnan tovább milyen út és főleg hova, csak később, amikor megkönnyebbülten kilép a fullasztó klímájú budiból és felemeli a pultról a belépéskor kikért felest. Kintről behallatszik a zene, éppen a szaxofonos szólózik. Az utas felhajtja az italt, megállapítja, hogy semmilyen, vagy ha igen is, teljesen mindegy, milyen út.

Megváltó és kész.

Lehetne Paradicsom vagy Kettőskereszt b Előjegyzéssel, esetleg simán Kereszt, vagy Simán Kereszt, mit sem számít. Igen, akár: Mit Sem Számít. De ez a Megváltó.

A barna pulóveres hang izgatottan megremeg, az utasok nem rezzennek össze, amikor a kocsmából kilépve a megálló felé veszi az irányt. Az automata hangszóróiból csilingel a refrén, az „Elnézésüket kérjük, türelmüket köszönjük!” megint kap egy finom hajlítást, így tökéletesen simul a dalba, a térre befutó sínekre ráfordul a ritkábbik járat. A villamos csörömpölve tart a megálló felé, az érkező kimért léptekkel közeledik. A dal csúcspontjára ér, a hangosbemondó alig észrevehetően hadarni kezd, az utasok állnak. Vibrál a feszültség.

„Elnézésüket kérjük, türelmüket köszönjük!”, arra gondol, talán mégis előfordulhat, hogy véletlenül bekerült az adatbázisba egy-két gorombaság, de kicsi az esélye, hogy a hiba pont akkor és ott kerüljön adásba, ahol ő is hallhatja.

A villamos sikítása nyomán arra gondol, hogy ha lenne hangja a fénynek, akkor a barna pulóveres férfit elvakító fénycső a stúdió plafonján és ez a szemébe világító lámpa szólalna meg így. Aztán bevillan a vizelés közben futólag olvasott sms: mégsem terhes. Megint megtorpan. „Elnézésüket kérjük, türelmüket köszönjük!”

A csattanás puhának tűnik, csak a csontok hangja teszi gusztustalanná, meg a sínek közül előlibbenő bélszag. A dal zárásaként még zeng egy akkord, az utasok állnak, a hangosbemondó egyszer kihagyja, hogy „Elnézésüket kérjük, türelmüket köszönjük!”. Aztán: „Ó, bazmeg.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük