friss műút

-ról, -ről

Vári György

Vári György

(1978, Budapest) irodalomtörténész, kritikus

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Film

Vári György: Idegen Auschwitzban
(Saul fia. Rendezte: Nemes Jeles László; forgatókönyvíró: Nemes Jeles László, Clara Royel; operatőr: Erdély Mátyás; hangmérnök: Zányi Tamás; főszereplő: Röhrig Géza)
2015. augusztus 16.

„Túlélni tudta nem lehet
hiszen ő volt a holtabb
mint akik körülötte már
csak szétszórt hamu voltak

de mert mindannyiuk helyett
kellett helytállnia
így tette amit tehetett
lett egyetlen fia”
(Székely Magda: Felelet)

 

Az én névadásom, kijelölésem tehát egyetlenként, személyként, fellebbezés volt egy gyermekgyilkosság és azon keresztül a gyermekgyilkosság mint világrend ellen. Singer Gyurika, akkor 22 éves nagyanyám unokaöccse édesanyjával együtt adott munkát a Sonderkommandónak, amikor a Harmadik Birodalom — a partraszállással egy időben — utolsó győztes hadjáratát vezette a magyar vidék zsidósága ellen. Az ő családjukból nem jött vissza senki és nagyanyám nagyon szerette Gyurikát, akiről mi, akik nem ismertük, mindössze ennyit tudunk. Ennek a nemtudásnak, a jóvátehetetlenre és hozzáférhetetlenre való emlékezésnek szánt eleven emlékművévé anyám a zsidó hagyomány szellemében. A gesztusa egyszerre igenli és tagadja Ivan Karamazov híres mondatait, amelyek szerint a Teremtés egész munkáját érvényteleníti egyetlen kisgyermek szenvedése: folytatta a Teremtést és mégis jelezte, hogy elfogadhatatlan.

A gyermekgyilkosság paradigmatikus eset: jelzi, hogy a Holokauszt lényege a puszta születés halálos bűnné nyilvánítása. Az aggastyánokon is ezért — puszta megszületésük bűnéért — hajtják végre a halálos ítéletet. Auschwitz világrendje: kivételes állapot. A törvény tartós, világteremtő érvényű felfüggesztése. Ennek a világnak válnak polgárává a Sonderkommando tagjai: megvan a helyük benne arra az időre, amíg szükség van rájuk. Ebben a világban a halottak eltemetése: téboly, őrültség és lázadás, amely okkal válthat ki értetlenséget és indulatot. Innen indulunk: egy érkező magyar transzport kezelésétől, a gördülékenyen előállított tömeghalál előteréből, ahol Saul Ausländer és barátai ténykednek.  Nincs kívüle semmi térben és nincs sem előtte, sem utána semmi időben sem, egészen a film végéig.

Saul Ausländer akkor, amikor megpillantjuk, még nem idegen. Gondosan és rutinosan végzi a dolgát, kapkodja össze a levetett ruhákat, minden mozdulatán látszik, mennyire otthonos: épp erről szól a nyitójelenet, a megsemmisítő tábor mint életforma tárul elénk, amelynek saját világán belül nincs semmiféle alternatívája. Nincs külső tekintet, amely — ezt jól megtanulhattuk a Sorstalanság narratív etikájából — menthetetlenül felfüggesztené e világrend abszolút és kizárólagos érvényességét és kosztümös történelmi filmmé/regénnyé változtatna minden megszólalást. A Sorstalanság nem ismer semmit, illetve radikálisan tagad mindent, ami túl lehetne Auschwitzon, a Saul fia viszont épp ebből a belátásból kiindulva akarja felmutatni a transzcendencia lehetőségét. Az, ami a Saul fiában Auschwitzot transzcendálja, nem kívüle van, hanem a megsemmisítő táboron belül: Saul Ausländer táborlakó és sonderkommandós tekintetében. Ez film voltaképpeni tétje, ebben áll kivételes jelentősége és radikalitása.

A gyermekről, akit ebből a transzportból el akar temetni, Saul makacsul állítja, hogy a fia, de a film — bölcsen — bőven meghagyja a lehetőségét annak, sőt inkább valószínűsíti, hogy ez nem igaz, hogy ez maga is a döntés része: a főszereplő úgy dönt, hogy megszünteti maga körül az auschwitzi világ koordinátáit, kilép belőle és ehhez választ magának gyermeket. Mostantól fogva a fiú az övé, érte és egyedül érte tartozik a továbbiakban felelősséggel. Igaza van annak a társának, aki számon kéri rajta, hogy elhagyta a halottakért az élőket. Döntése, választása valóban ausländerré teszi. Nem hagyhatja el ezt a világot és nem is számolhatja fel törvényeit, de a saját maga számára felfüggesztheti őket. Elhagyja otthonát, Auschwitzot és idegenné lesz. Ezen az idegen, transzcendens tekinteten keresztül látjuk ezentúl Auschwitzot, meghaladhatatlan realitásként, de mégis kissé elmosódottan a háttérben. Az, amit néz, a gyermekgyilkosság világrendje, de Röhrig Géza tekintete már nem ebből a világból való. Ez a nézés vezeti be Auschwitzban a kivételes állapotot, Röhrig személyes szuggesztivitása nélkülözhetetlen feltétele a film hitelességének.

A gyermek eltemetésének semmilyen praktikus értelme nem lenne, és nyilvánvalóan kivitelezhetetlen. Ugyanakkor az erre irányuló makacs törekvés súlyosan veszélyezteti társait és Saul, a világon kívüli sonderes azt a küldetést sem teljesíti, amely valamelyest megnövelné a tervezett fegyveres kitörés esélyeit. Elárul mindent és mindenkit ügyén, a halott gyermeken kívül. E világban semmit nem kíván szembeállítani a nácizmussal, nem akar megszökni, nem akar csatlakozni a partizánokhoz, nem akar túlélni, nem akarja életben tartani a reményt, értelmet adni az életének: ez mind félreértés, amely szimpla holokausztgiccsé tenné a történetet a kicsit szofisztikáltabb fajtából. Ezt a világot mindenesetül Auschwitzhoz tartozónak tudja, amelytől a Törvény, amelyet ő követ: idegen. Ő Isten egyetlen és utolsó tanúja itt. A kivétel erejével tanúskodik a törvény mellett. Nem érvényesek rá közössége szabályai: tette, ahogy Kierkegaard mondaná, az etikai teleológiai felfüggesztése.

A lázadás — az auschwitzi Sonderkommando 1944. októberi felkelése — persze végbemegy, Saul pedig sodródik vele és viszi magával a fiú zsákba tekert korpuszát, amelyet a menekülés egy pontján elsodor tőle a víz. Ugyanakkor, amikor partot érnek és — úgy vélik — elbújnak egy pajtában, megjelenik, észreveszi őket egy kisfiú, akiről épp úgy nem tudunk semmit, mint Saul fiáról. Egy pillanatra egymásra néznek és a gyerek futva távozik, e nem evilági tekintet látásával. Nem tudjuk, hogy szólni akart-e valakinek, vagy sem, hogy jó vagy rossz szándékkal tette volna: ez a fiú is két világ polgára, Saul számára bizonyosan üzenet. Íme, az ő fia meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. A Teremtés annak ellenére folytatódik, hogy igazolhatatlan. Karamazov Ivánnak igaza van, és még sincsen igaza. E világ auschwitzi karakterű, de Isten — akár öntudatlan — tanúi mégis jelen lesznek benne azután is, hogy Saul maga már nem lesz jelen. Auschwitz evilági meghaladására azonban nincs mód: a tábor őrei megérkeznek és — ezt már csak halljuk — mindenkit lemészárolnak. A film végül egyedül a „földönkívüli” Sault igazolja vissza — az ismeretlen gyermek tekintetével.

„A világ létezik, rossz, irreális és abszurd. Isten nem létezik, reális és jó” — mondta Simone Weil. Ezt a mélyen gnosztikus ízű aforizmát teszi esztétikai tapasztalattá, kivételes technikai és filmnyelvi tudással ez a szívfájdítóan szép, nagy műalkotás, Nemes László és Röhrig Géza váratlan ajándéka, amely méltán és érthetően indította meg és késztette figyelemre a világot.

Megjelent a Műút 2015052-es számában

Szólj hozzá!