Mármint a nem a mentére, mint ruhára gondolok (kis lopás egy Esterházy Péter előadásból, A szavak csodálatos életéből, tessék megnézi a YouTube-on), tehát nem irodalmi szabászati ismeretek jönnek itten, meg a divat, vagy mégis. Mondjuk a divattól távol állok, vagy ő áll távol tőlem: rám néz, hát, barátom, mondja, ez nem fog menni — tehát lemond rólam, mondjuk én is lemondanék magamról, mert azért mindennek határa. De van-é-e közhelynek határa? Hát ez már nehezebb ügy, főleg, ha sokat olvas az ember, szépirodalmat is sokat olvashat, abban is van annyi, mint a nyű. Egy kinyitott irodalmi, kulturális (jobb helyeken ez majdnem ugyanaz) újságban hemzsegnek a közhely-bogarak. Akkora döglegyek, akár egy Tesco-parkoló. Hogy a politikai napilapokról ne is beszéljünk. Hogy a tévéműsorokról ne is beszéljünk. Hogy az életünkről ne is beszéljünk. Hogy a marslakók csápjairól nem is beszéljünk. Mintha a posztmodern utáni közírás egyik csúcsa lenne a közhely-bogarak tenyésztése. A posztmodern mint olyan elég jól eljátszott vele, lásd, olvasd: Kukorelly. De nem is jó helyről indítottam, soha nem indítok jó helyről, mindig esetleges az én kiszámított indulási pontom, ami tehát nem kiszámított, vagyis nem úgy kiszámított, hanem az én logikám mentén, ami kissé távolabb van a normálisnak mondott logikától, vagy attól a logikától, amit, amelyet mások normálisnak tartanak, a mások, a többség, csak még nem döntöttem el, hol. Mert lehet, hogy az eszkimókkal tök jól ellenék ez ügyben, ők is szeretik a hideget, én is. Vagy lehet, hogy nem is szeretik, csak alkalmazkodnak hozzá. Én a közhelyhez nem akarok, de állandóan bekúszik a mentémbe. Jelen van, és az a legijesztőbb, hogy helyettem van ott. Azt terveztem mondani elbizakodottan és nagyképűen az elébb, hogy, vagyis oda akartam még pár mondattal azelőtt kilukadni büszkén kihúzva magam, hogy a normálistól vagy az átlag normálistól eltérő logika, na az a költőé, íróé. Aztán eszembe jutott, hogy a sorozatgyilkosé is az, és ugye mint valamit itten most képviselni akaró ember, akarom-e magam egy lapra helyezni egy sorozatgyilkossal, hát nem. Asszem. Bár. Esetleg a Dexter. Na mindegy. Szóval demonstráltam is egy akkora közhelyet, hogy sorra ledőlnek tőle a nem működő gyárkémények és portéglává sírják maguk. A többit majd tessék továbbgondolni, ki-ki megteremtheti a maga közhely-szótárát, ha akarja, ha nem akarja, akkor is megteremtődik, mert az a nyelvvel él, lélegzik, ilyenek. Szóval egy geci. Mondjuk a nyelv is az, a költő is az — radikális intellektualizmus, haha, és akkor csúszunk megint az eddigi szövegben jelentősen, de még nem eléggé szétírt fogalom ölébe. Aki jól meg is cumiztat, ha nem vigyázunk. Rossz az, aki rosszra gondol. Újabb vastag közhely, ott a pont. Vannak kedvenceim, például: csak akkor leszel költő (ki mondja azt meg, és miért, meg mitől, hogyan?), ha először formában írsz, megtanulod, hogyan kell, az összeset tanuld meg az alkaioszi strófától a nem tudom meddig, utána majd írhatsz szabad verset is. Ha. Megengedjük. Szól valami kórus fülbántóan. Erre szeretem azt mondani, hogy a nagy lófaszt. Azt írok, amit akarok, vagyis amit a geci nyelv megenged. Az én kupálta, kalapálta nyelv. Aminek mintha birtokosa lennék, tulajdonosa, de ettől sokkal összetettebb a dolog, mert aztat nem lehet tulajdonolni, esetleg kölcsönbe kapni, mondjak nagy szavakat?, mondok: Istentől. De nem ám úgy, hogy bemegyek a templomba és a fejemre ömlik a mennyei mézga. Isten diktálta, én csak leírtam, mondtak ilyeneket nagy költők nem is oly régen. Vagyis egy nagy költő biztosan mondotta. Ateisták megrázkódnak ilyenkor, mert azért ez is a közhely szélén áll jócskán, bár hívhatjuk máshogy is, például teremtő fantáziának is. Emberfüggő. Esetleg istenfüggő. A hívők is megrázkódnak (igaz, más ritmusban) Mert nálunk például divat a megrázkódás. Másoktól meg pláne szívesen rázkódunk meg. (Mindig a te választásod, hogy akarod-e például rég letűnt formákon csiszolni poétikai technikádat, persze biztos, hogy hozzátesz valamit a költészetről alkotott képedhez, vagy nem, ja, meg részegen fasza különböző rímképletekben üvöltözni a kocsmapultnál úgy, hogy a pultos orra lobogjon belé. Józanul nem lobog, kipróbáltam, tehát, kell hozzá, hogy részeg.)
Több lényeg van szerintem, de elképzelhető, hogy rosszul gondolom: tehát kötelező, az nincsen, legalábbis ebben a viszonylatban nincsen. Attól még senki nem szabadult meg mondjuk a képzavaraitól, mert megtanulta a ütemhangsúlyos verselést, vagy a plutakoraszi strófát, azért sem, mert ezt most találtam ki. Nemrég hallottam például egy nagyon jót, állítólagos tudós költő tollából származik: „vak térben, kézen állva jár” — könnyen beláthatjuk, jelen esetben a versírás szempontjából nem releváns a poeta doctusi minőség vagy minősítés. Persze ez csak leegyszerűsítés. De az irodalmi élet is leegyszerűsít. Népi és urbánus, urbánus és népi, a sorrend sok esetben fontos lehet, ezt mára mára már fideszes–nem fideszes relációban értelmezzük, jó vagy rossz (mihez, kihez, mikhez, kikhez képest az), dilettáns és vérdilettáns, nyelvkritikus és újholdas, szikár és kövér (verstani és tartalmi szempontból persze), sörös vagy boros vagy pálinkás, és még ki lehet találni egy csomó variációt. Köcsög, kevésbé köcsög. Az hogy nem köcsög, ebben a kontextusban (mármint az írók-költők kontextusában) nem értelmezhető. Minden költő majom, szól a szlogen, Lóri látta egy punkon, mert a punkok, azok tudják, de az írók se higgyék egy percre sem, hogy megúszták. Persze a költő is író, meg fordítva is, ez is egy elmerengeni való problémakör. Író a műveiben őszinte, már amennyiben… ez is. Na de mit is akartam mondani az előbb,itt Istennel: nem a technika számít, nem létező első sopotniki tétel: a vers (értsük a jó, a működő, etc. verset alatta) alapfeltétele a metafizika. Hogy ottan legyen a sorok alján. A jó regény, novella, dráma, fantasy alja is a metafizika. (A metafizika görög eredetű szó, jelentése: savanyított és parázson megsütött káposztaféleség). Vagyis a jó szöveg alapja a metafizika. Talán. Nem Isten, bár simán lehetne az is, nem nemzet, nem Kosztolányi, nem a kísérleti újhumán testfilozófia, hanem a metafizika. Megmondani, hogy mi az, gondolom, sokan próbálták, és mindegyik az ideg és elmén végezte rendre. Esetleg öngyilkos lett. Esetleg először az ideg és elme, utána az öngyilok. Vegyük az előbbi szlogent, minden költő majom, mekkora metafizikai töltete van, úristen. Ez egy vers, ráadásul jó vers, egy kibaszott egysoros truváj. Nem kell megmagyarázni, miért. Érzed. Nem érzed? Akkor is. És bármily meglepő, ha meg tudnád magyarázni, már nem lenne metafizika, nem lenne ott, nem működtetné az egészet, kiszívná a megoldás a velejét, mint a dementorok a jóérzéseket. Vagy: „Az vagy nekem, mint seggnek a tenyér” (Petri), vagy: „tanulni kell a téli fákat” (Nemes Nagy). A velünk élő közhely a metafizikát teszi nevetségessé, vagyis csak szeretné nevetségessé tenni, kicsinálni, felrobbantani, darabokra vágni szamurájkardal. Kiüresíti a szavakat, a fogalmakat. Koptat. Farag. De a metafizika érzékeny jószág, és amint megérzi már csak a szándékot is, elillan, lelép. Elegánsan lép le. Annak az esélyével, hogy nem tűnik föl ott soha többé. Kell a megmagyarázhatatlan, a ráción túli, a csak a sejtéseinkkel befogható, az alig befogadhatatlan, az értelmünk szélén táncoló. A spirituális. Itt nem az EzoTv távgyógyító parasztjaira, és az angyaltanfolyam-szervezőkre, netán a gyakorló elmebeteg auralátókra gondolok. Hanem. És mivel ez a nyelv által és a nyelvben történik, visszakanyarodhatunk ahhoz a tételhez, hogy a nyelv egy geci. Egy cinikus szadista állat. Ez kiröhög minket, basszátok meg! Ez engedi magát formálni szépen, oszt jól kiröhög, hogyha tótágas hülyeségek sülnek ki belőle. Vagyis revideálva álláspontomat: nem geci az, csak az érdekeit képviseli, és nem engedi korlátlanul cibálni magát. Akárkinek nem. A bárkinek is csak mértékkel. Tehát barátkozni kell vele, meg kell nyerni, a bizalmába férkőzni. Vagyis nem kell. Játszani azért nem árt vele, tudván, hogy a lehető legkomolyabb dologgal játszadozunk. Akár az életünkkel is. A nyelv olyan, mint az a indián vagy nem indián harcos: egy bizonyos körön belül játszik veled, csinálhatsz vele bármit, ütheted, húzhatod a haját, de ha átlépitek azt a kört, és hozzáérsz, megöl. Feldmártól a történet. Van a játék, és a van a túlélés. Te is túlélni akarsz, a nyelv is, vagy nem akarsz túlélni, de a nyelv igen. Erről a túléléstechnikai játszmáról-társasról szól, hogy költő vagyok. Remélem, hogy költő vagyok. Azért írtam e per egyben, mert azt nem tudhatom, másnak mit jelent. Nem mondhatom meg, hogy másnak mit jelent. Mert ki vagyok én? Ebből következően jön a következő nemlétető tétel: ha valaki elébem áll, és azt mondja, meri mondani, hogy tudja, hogyan is kell verset írni, a teljes tudás birtokában van etc., azonnal faképnél hagyom. Vagy megverem. Vagy előbb megverem és utána hagyom faképnél. Vagy csak kiröhögöm, a nyelv már faképnél hagyta úgyis. Mert szerintem még maga az Úristen sem tudja, hogy kell írni. Sok ilyen helyzetben voltam könyékig, mikor megmondták, mit, hogyan. Vagy csupa jóindulatból, mert nagyon sok jóindulat-generátor szaladgál szerte a világban, elláttak tanácsokkal szépen. Mért nem ír a szép hegyeinkről inkább, kérdezte-mondta egy rezgő hangú idős irodalomtanárnő egy felolvasóesten, vagyis nekem szegezte ezt. Meg hogy miért nem rímelek. Ha nincs rím, nem tudja dekódolni. Azt hittem, ezt a vitát (mi a vers, csak a rímes szöveg vers-e) vagy fél évszázada már lejátszottuk/ták, válaszoltam. Csönd. A vers olyan, mint a futball, mindenki ért hozzá. Költőkkel Dunát lehet rekeszteni, veretes közhelyek. Vagy a középiskolai magyartanárom is iskolapélda: Kassákhoz értünk, összeráncolta a homlokát és: na ez értelmetlen, lapozzunk. Vissza: Aranyhoz, Petőfihez, Csokonaihoz. Jelzem, Kassák Lajos költészetéből írta a szakdolgozatát. Jelzem, szegény Petőfi és Arany nevében annyi nevelő célzatú gonoszságot követtek már el, hogy legalább hatvan éve búgócsigaként forognak a sírjukban. Sőt szerintem már át is fúrták a földet és beleestek a végtelenbe. A tanácsautomatákat ha nem kapcsolom ki időben, könnyen járhatok úgy, akár e városi legenda szereplője. Író bemegy színház, bevinni darab, színház elolvasni, mondani neki, nem jó, nem elég mély…, író arca szürkülni, hazamenni, átírni, bevinni színház, színház elolvasni, mondani, még mindig nem elég mély, ezt egy párszor megismételni, író arca már nem létező színekben pompázni, bevinni utoljára színdarab, színház mondani: jó, jó… de nem elég magas. És ezen a ponton bemozgatok egy közhellyé vált filozófiai alapot, Wittgenstein, ugye: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Tehát a legveszélyesebb, hogy bármiből lehet közhely, gyártódhat, kophat azzá, aljasodhat le odáig, emelkedhet fel legalább arra a szintre. Az a legfélelmetesebb, hogy nem is erről akartam beszélni. Hülyeség. A kételyről, arról igen. Vagyis a kétely hiányáról, milyen sok esetben tátong ott, akár a szövegek testén a kétely hiánya. Ragyog. Ez már mentális, pszichológiai probléma. Is. Személyiségzavar. A témáról még áltudományosabban, mint eddig: a mai ember legfőbb hibája, hogy hiányzik belőle a kétely, mármint annak önmagára való vetítése, önmaga megfürdetése a kételyben. A mindent átható és mindentudó Én annyira eluralkodott a világon és az emberen, hogy csaknem megszüntette ezt a képességét, amely pedig Szókratész óta köztudottan az egyik legfőbb tulajdonságok egyike — vagy nem, de az biztos, mondta Embergersen, a híres tizenkilencedik századi gondolkodó, aki A lelki értelem fonákjának tükrében című esszéjével lett méltán világhírű, majd öngyilkos. Megállapíthatjuk tehát, hogy a posztmodern traumáját legyűrő, a másik oldalról kétségbevonó és meg nem történtté nyilvánító ember állandóan a teremtő kétely nélkül fogalmazza meg önmagát. Vagyis csak másra vonatkoztatva tartja érvényesnek és fontosnak, önmagára nézve a felejtés és tagadás egyetemes köreit választja. A hétköznapi és a hétköznapok feletti lény mintha nem tenné fel elégszer a lét alapvető kérdéseit, például, hogy „szabad-e ezt nekem?” Vagy: „így, ebben a formában megállja-e a helyét, amit gondolok?” És: „biztos, hogy igazam van?” Nem teszi fel elégszer ezeket a kérdéseket a fodrász, a hentes, a postás, vastagon kihúzva: a politikus, de például az író, költő, újságíró sem. Például amikor azon gondolkodik, arról ír, hatalmas műveltsége minden atomját, energiáját megmozgatva, ütköztetve, hogy a másik író, költő, irodalmár etc. elfogadhat-e bizonyos díjakat vagy közölhet-e bármely írást a számára — ki nem mondottan, de mindenki számára köztudottan, plusz el- és letagadva — „ellenséges” lapokban, fórumokon. Ez a képességeit tekintve a műveltség és az értelem legfelsőbb szintjeibe betekintést nyert ember nem teszi fel a következő egyetemes kérdést sem, a „hogy jövök én ehhez?” nehéz, de áldott formuláját. Nem szorong könyvekkel és lexikonokkal zsúfolt lakása mélyén, nem fulladozik saját bizonytalanságának magányától, nem szemléli meg több oldalról is meggyőződését, nem izzad közben, nem forgatja a tükör előtt a szavakat, melyeket vagy kiejt, vagy papírra vet. A kétely hiánya miatt a gátlástalanságig magabiztos, bár személyiségének eleganciáját örökre elveszteni látszik, egyfajta etikai óvóhelyen érzi magát, és mivel így érez — kinyilatkoztat. E kinyilatkoztatás jellemzője ugyan a visszavonhatóság, és annak etikai dimenziókban történő lebegtetése, de a fent említett, önmagára is érvényesnek tekintendő probléma felismerésének hiánya miatt ez a legritkább esetben történik meg, és ha meg is történik, biztos, hogy a másik személy: az alany további degradálásával, lefokozásával, kigúnyolásával etc. — amelyet a kétely hiánya miatt már eleve megkezdett, sőt mesterien kiszélesített — jár. Másik alapvető jellemzője vagy inkább velejárója az azonnali kollektív normakövetés. Amelyben az egyén nem teszi hozzá, és ehhez képest nem formálja át az adott információhoz saját gondolatait, nem keres más irányú kontextusokat, egyszerűen elfogad és másol, megtörve ezzel a morál emberi lélekben zakatoló ritmusát, egyszerűen észrevétlenül frusztrálódik és automatizál. A normakövetés leegyszerűsítő tudománya, művészete. A biztonság hamis érzetét, valamilyen meghatározó, irányadó vagy annak vélt csoporthoz, közösséghez való tartozás törékeny illúzióját kelti. Ám aki így határozza meg magát a társadalmi viszonyrendszerben, olyan filozófiai, pszichológiai labirintusba lép be, amelyből nincs vagy csak nagyon nehezen, az előző szellemi életének teljes destrukciója által létezhet kijárat. Freud szerint a lelki egészségnek két kritériuma van: a képesség a munkára és a képesség a szeretetre. Manapság a provincializmus, és a mások életébe, személyiségébe, gondolataiba, érzéseibe, való feltétlen belegázolás, belegyaloglás és -taposás veszélye miatt átírhatjuk a mester szavait és megállapíthatjuk, a lelki egészség két új kritériuma: a képesség a szeretetre és a képesség a kételyre. Ezek után rögtön meg is világosodhat elménk, a kettő igen szoros kapcsolatban áll egymással, mi több, egymás nélkül nem el nem képzelhetők, mármint általános filozófiai, erkölcsi és pszichológiai értelemben. Összefoglalva kis írásomat: a nyelv geci, a költő majom, a punkok jófejek. És kell a metafizika, mint a falat kenyér.