Csábító vagy átkozódó, élvhajhász vagy moralista, gondolkodó vagy egyszerűsítő? Michel Onfray mindenekelőtt az ébresztés embere. Sziporkázó és komoly személyiség, figyelni kell őt e tavaszi délutánon, amint jegyzetek nélkül kétórás előadást tart ezernél is több hallgatónak a caeni népi egyetemen rég elfeledett materialista, hedonista és ateista gondolkodókról. Az egyetem küldetése — amelynek programja 2002, az alapítás óta, amikor Jean-Marie Le Pen másodszor került be az elnökválasztási körbe, egyre terebélyesedik —: „népiessé tenni a szellemet” Condorcet megfogalmazása szerint. A nap témája Onfray új csatatere: „ellenállás a kortársi nihilizmussal szemben”. Freud elleni kirohanása, amely ellenségévé tette a mai értelmiség bizonyos részét, valamint a Traité d’Athéologie című könyve után — amelyben minden mai fanatikussal ádázul szembeszállt, olybá tűnik, alaposan megzavarta a goelei Dammartin nyomdában az idén januárban bekerített Kouachi fívérek fejét —, most a Cosmos című új művel állt elő. Ebben hevesen nekiront bizonyos modernségnek, dicsőíti a földet, a gyökereket és az örökséget. Fordulat? Annyi bizonyos, hogy ennek a grafomán embernek van bátorsága kijelenteni nyolcvan kiadott kötete után: „ez az első igazi művem”. Szögezzük le, hogy e könyv a halál bélyegét hordja magán, a filozófus édesapja és élettársa halálának bélyegét, amely tragikussá árnyalta Onfray hedonizmusát. Különösen fontos ez a mű, mert az öröm etikájának előírja, hogy átfogóan illeszkedjék a világba. Szaván fogtuk tehát és vele töltöttünk egy napot, hogy közelebbről is megvizsgáljuk új törekvését. Caen belvárosában lévő lakása vakítóan fehér és az ég tágas távlatára nyílik — netán jel ez? —, a bálványok ledöntője pedig csupán néhány afrikai szobrocskát tartott meg és két nagyon szép amerikai indián fejdíszt. A múlt szerzői, a régi civilizációk szelleme és a csillagos ég… ez az a néhány egyszerű, de ihlető támpont, amelyek segítségével Michel Onfray igyekszik megvetni új etikája alapjait. Próbáljuk követni őt…
Legutóbbi, Cosmos című könyvét édesapja halálával indítja. Ez az esemény, amelyet az ön élettársának halála követett, „kettévágta az ön életét.” E katasztrófával szemben, az ön által hirdetett hedonizmus elégtelennek bizonyult. Hogyan állta ki ezt a megpróbáltatást?
Az ember nem uralkodik a gyászán. A gyásza uralkodik rajta. Apám halála kikészített. Az ő halálát hamarosan élettársam halála követte, akivel harminchét éve éltem együtt egy argentani házban, és ekkor úgy éreztem, soha többé nem tudom betenni a lában oda. Megkértem egy barátomat, szedje össze könyveimet, osztogassa szét őket és adja el a házat. Caenben rendezkedtem be. Megpróbáltam tovább élni. Nagy a félreértés a hedonizmussal kapcsolatban, amelyet én oktatok. Mindig azt hitték, hogy az én örömem ösztönös, szexuális és Don Juan-i. Mindez nem egyéb, mint csupán az interszubjektivitás egy dimenziója. A hedonizmus mindenekelőtt a bánat elkerülésének művészete. A kor előrehaladtával és a fokozódó szenvedéssel párhuzamosan a fájdalom előli kitérés hedonizmusa veszi át uralmát. A fájdalmakkal kell kompromisszumot kötni, belőlük megélni. Egy harminc éves férfi élete, aki a szüleivel és az élettársával él, nem ugyanolyan, mint az ötven évesé, aki egyszercsak egyedül találja magát. Még a test is fölmondja a cinkosságot. A hedonizmus továbbra is aktuális, ám a cél ezúttal már a szenvedések elkerülése, amelyeket az élet tartogat.
Mit hagyott örökül önre az édesapja?
Apám keveset beszélt, mégis megtanított engem az életre. Mezőgazdasági munkás volt. Többet tanultam tőle, amikor néztem, hogyan dolgozik birtokosának földjén vagy kertjében, mint az etikai könyvek olvasásából. A vergiliusi időben élt. Pogány és keresztény volt egyidejűleg, a csillagokhoz és a kozmoszhoz kötődött, de Jézus alázatos híveinek morálját élte. A kölyök, aki voltam, úgy vélte, hogy szegények vagyunk. És társadalmi szempontból valóban szegények is voltunk. De apám sohasem gondolta, hogy szegények vagyunk. Igaza volt. Soha nem ment szabadságra, nem járt étterembe, színházba, moziba. Nem volt miből. Hát aztán? A szegénység nem egyéb, mint annak vágya, hogy többet birtokoljunk. Márpedig édesapám sohasem kívánt többet, mint amennyije volt. Tehát gazdag volt, miközben nem volt semmije. Nem hiszek a lélek halhatatlanságában, de azt hiszem, hogy a holtak örökséget hagynak ránk. Nekem fontos, hogy hű maradjak ehhez az örökséghez. Apám megtanította nekem az idő mérését és az örökkévalóságot a csillagos ég előtt és hogy megkeressem helyem az emberek világában; a tapasztalat mértékén kívül egyéb mértéket nem ismerek. Az egyenesség, őszinteség bizonyos formáját testesítette meg, a természetből merítve tanulságait, mérföldekre a kultúra tévedéseitől. Ma ez vezérel, semmi egyéb.
Ifjúkorának egy részét árvaházban töltötte, ahová édesanyja helyezte el. Hogyan fér össze édesapjának feltétlen szeretete édesanyja gyűlöletével?
Sohasem gyűlöltem anyámat. Nem értettem, miért ver. Napszámossorból került ki: valószínűleg a fantomjaitól akart megszabadulni, amelyeket újra meg újra bennem látott megtestesülni. Vele szemben a várakozás álláspontját foglaltam el. Aztán idővel elhatalmasodott rajtam a szánalom. Apám nem szólt közbe. Ő maga gyakorta megalázkodott. Ő elfogadta anyámtól a megaláztatásokat. Én viszont föllázadtam. Miközben vert, inkább meghaltam volna, de jottányit nem engedtem soha. Nem tudom, mitől vagy kitől kaptam ezt az erőt.
Az árvaházban nem javult a helyzet…
Néhány pap zaklatta a gyerekeket. Velem nem történt ilyesmi, de másokkal igen. A szexuális visszaélésektől való szorongás nyomasztó légkörében éltünk, százhúszan zsúfolódtunk össze egy hálóteremben. Hetenként egyszer zuhanyoztunk és minden nap sportoltunk. A könyveknek köszönhetem, hogy élve kerültem ki ebből a mérgezett univerzumból. Az árvaház könyvtárában bukkantam Pierre Loti Az izlandi halász és Hemingway Az öreg halász és a tenger című könyveire. Egyszeriben megcsapott a nyílt tenger sós levegője… A könyvek világokat nyitnak meg, amelyek lehetővé teszik a menekülést abból, amiben élünk. Apránként írni kezdtem. Rövid fikciókat 10-11 éves koromban, majd intim naplót és egy esszéregényt 15-16 évesen. Ezután következett a filozófia.
Hogyan jutott odáig?
Egyáltalán nem ismertem a klasszikus filozófia történetét. A középiskolában a lehető legvásottabban viselkedtem, mielőtt érdemben magamra vontam volna franciatanárnőm figyelmét. Egy ösztöndíjnak köszönhetően elsősorban Nietzschét, Marxot és Freudot olvastam, ekképp tájékozódtam a filozófia irányában. A tanárommal, Lucien Jerphagnonnal való találkozást valóságos sokként éltem meg. Lucretiusról tartott előadássorozatot. Én, aki a kereszténységben meghaladhatatlan morális határt láttam, fölfedeztem, hogy az ember lehet erkölcsös, materialista és erényes kereszténység nélkül is! Vele beszélgettem különféle témákról, Gribouille-ról, de Segur grófnő regényalakjáról, aki a vízbe ugrik… mert nem akar megázni az esőben. Jerpaghnon benne látta azt a fogalmi szereplőt, aki lehetővé teszi megérteni azoknak a gesztusát, akik azért lesznek öngyilkosok, mert félnek a haláltól. Akkoriban adta közre Vivre et philosopher sous les Césars (Élni és gondolkodni a császárok korában) című művét és a kiadó javasolta neki, hogy indítson sorozatot Élni és gondolkodni címmel, évszázadonként. A professzor fölajánlotta, hogy én írhatom a középkorról szóló kötetet! Nem fogadtam el ajánlatát, ám ez megváltoztatta életemet. Olyan bizalmat kaptam tőle, amilyet azelőtt soha senkitől sem. Alig múltam húszéves. Disszertációval kezdtem és állást kaptam egy középiskolában.
Miről szólt a disszertációja?
A negatív gondolkodás etikai és politikai következményei Schopenhauertől Spenglerig — A világ mint akarat és képzet publikációja (1819) és Spengler A Nyugat alkonya című műve első részének kiadása (1918) között Nietzschétől Bakunyinig, Stirner és Feuerbach érintésével, számos gondolkodó vizsgálja egy Isten nélküli politika és etika megalapozásának lehetőségét. Jó, de nem kitűnő eredményt értem el, mert Wagnert idéztem és a tanács szerint egy zeneszerzőnek nem lehet helye filozófiai disszertációban. Opponensem megcsillantotta előttem az egyetemi karrier lehetőségét. Ám a Wagner-epizód engem már beoltott ez ellen. Szabadon akartam írni. Elutasítottam javaslatát. Végül aztán húsz évig tanítottam filozófiatörténetet egy műszaki középiskolában. Majd fölmondtam és 2002-ben megalapítottam a Filozófiai szabadegyetemet, amelyen minden héten ezer hallgató előtt tartok előadást.
Az ön filozófiai ellentörténete szembeállítja az uralkodó idealista hagyományt egy elfeledett materialista hagyománnyal. Mi az ön olvasati módszere?
Szerintem a filozófia történetének minden szakaszát, az ateista, materialista és a hedonista szerzőket is az uralkodó történetírás helyezi el, rendezi történeti egységbe. Módszerem egyszerű: a művek olvasása a kiadás sorrendjében, a posztumusz töredékekig, mindez keresztezve az életrajzokkal és a levelezésekkel, majd az „eszmék szétválogatása”, Rémy de Gourmont kifejezésével. Mert valamely eszme majdnem mindig egy másikat indít útnak, amelyet mechanikus módon társítanak hozzá, gyakorta tévesen, mint ahogy például a hedonizmust afféle igénytelen örömnek tekintik, amikor pedig aszkézisről van szó… Én a következő feladatot tűzöm magam elé: el kell választani a gondolkodókat és gondolataikat minden rájuk ragasztott, zűrzavaros, közhelyszerű sallangtól.
Freudról írott művében, az Egy bálvány alkonyában nagytakarítást végez — kihívást intézve a tudatalatti interpretátorainak.
Egyike vagyok azon keveseknek, aki visszahelyezték Freudot a saját történetébe és kontextusába. A többi életrajzíró a legendák álomvilágában él. Ami pedig az interpretátorokat illeti, az eredeti mű mezeje éppen elég tágas, akkor pedig minek szekunder irodalmat olvasni, ami gyakran csak összezagyválja a dolgokat? Pontosan a freudisták törlik el a múltat, amikor az zavarossá teszi bálványuk életrajzát, nem pedig én. Freud műve esetében meg kellene írni Janet írásainak kiforgatását és átírását, mivel Freud fosztotta ki e francia gondolkodót. Ha a tudatalatti létezik is, nem Freud találta föl, legföljebb együgyű módon és hamisan átfogalmazta, amelynek egyetlen genealógiája nem egyéb, mint az ő saját ödipuszi fantazmájának átszabása egyetemes érvényű elméletté.
Legutóbbi művében az antik görögök kozmoszához való visszatérést hirdeti, egy modernség és kereszténység előtti világba. Nem naivitás ez? Tehetünk úgy, mintha a tudományos forradalom nem is létezett volna, amely a „zárt világból eljuttatott minket a végtelen Világegyetembe?”
Fönntartom, hogy a világ megfosztható a keresztény, vallásos vagy transzcendentális ikonoktól, és visszahozható a metafizikai hagyományoktól mentes kozmosz, mely metafizikai hagyományok szembeállítják az eszmék vagy Isten „igaz” világát a test és a természet látható világával. Egyébiránt a botanika és asztrofizika, a természettudományok és az archeoasztronómia legfrissebb felfedezéseire hivatkozom e természeti rend leírásában. Tehát szó sincs róla, hogy a neopogányságot akarnám újjáéleszteni. A naivitás tehát a mai tudomány eredményeinek elutasításában gyökerezik.
Viszont kijelenti, hogy „az egyetlen igazi vallás a természet” és a kultúra mesterséges Paradicsomai eltávolítanak minket ettől!
Ezt írtam volna? (Fölolvassa könyvéből a megfelelő passzust.) Igen, igaza van. Heidegger megerősíti, hogy a probléma a lét feledése, vagyis szerintem a létezők és a világ dolgai feledése. Egy premonoteista logikában nem feledték a létezőket, mert az emberek közvetlen viszonyban voltak a természettel. Az egyéneket a létezőkhöz fűzte viszony. Ez a kapcsolat új, ateista szellemiséget teremthet, vallást a szó etimológiai értelmében: eszközt, amely megint összeköthet minket egymással oly módon, hogy összeköt a természettel. A kozmosz — a rend. A zsidó-keresztény kultúra az istenével, amely külsőként kezeli a természetet, megszakította e hangsúlyos kapcsolatot a természettel. A környezetismeret híveinek köszönhetően mostanában kezdünk ismét rátalálni. Volna kedvem így szólni hozzájuk, még egy kis erőfeszítés, hiszen a természeten túl ott a kozmosz!
Mi a különbség?
A természet a mi bolygónktól függ, környezetünk ökonómiája ez. A környezetvédőknek igazuk van, amikor figyelmünket e környezettől való függésre irányítják. Ám a Föld beleveszett a sokféle világok végtelen Univerzumába, amelyet kozmosznak nevezünk. Tudatunk kitágításával ezentúl a természetet a kozmosz nagyságrendjére kell bővítenünk. Nagy metafizikai pillanatot éltünk meg a gondolkodás történetében, amikor a Föld első ízben jelent meg előttünk a televízió képernyőjén a Holdról nézve. Alexander Koyré kifejezése, amelyet idéztek, „a zárt világtól a végtelen Univerzumig” ebben a pillanatban változott konkrét élménnyé: a Föld úgy jelent meg előttünk, mint a kozmikus végtelenségbe veszett bolygó. És rajta mi…
A görögöknél a kozmosz olyan rend, amely nem függ tőlünk, de mi függünk tőle. Minket viszont nem éppen az tüntet ki, hogy rájöttünk, ez a rend cselekvésünk hatására akár föl is borulhat?
Nem visszafelé haladunk a külsőlegesség viszonyában, amelyet a monoteizmus léptetett életbe. A természethez való viszonyunkban a gyász logikáját éljük. De ettől még meríthetünk ihletet a görögöktől, akik a kozmosz egy töredékének tekintették magukat. Azt szeretném, ha az emberek nem csupán a civilizáció termékének tekintenék magukat, hanem a Nagy Egész részének is. Hajdan a halottat fakoporsóban temették el, amely fölbomlott a földben és visszatért a természetbe. A fölbomlás ideje megegyezett a gyász idejével. Ma a halottakat műanyag zsákokba csomagolják, amelyeket hermetikusan elzárt koporsóba tesznek és betonteknőben helyeznek el… Elembertelenedett a halál.
Nosztalgiát érez egy elveszett rend iránt?
Nem, olyan korszakot vizsgálok, amelyben bölcsesség és derű létezett, mert mindenkinek megvolt a helye a kozmoszban, ezt a helyet próbálom megismerni, milyen volt, és elmondani, mi lehet még belőle. Azóta már nagyvárosi, vasbeton, éjjel-nappal megvilágított egzisztenciális nyomorúságban élünk. Meggyőződésem, hogy konkrétabb viszonyt is létesíthetünk a világgal.
Hogyan?
Néhány ösvényre rámutattam a Kozmoszban. Élményekre, mint például a gyakori zenehallgatás, haikuk rendszeres olvasása vagy írása. Mindezek közvetlen viszonyt létesítenek köztünk és a minket megalkotó és meghaladó erők között — mint a ritmus, harmónia, ismétlés, kádenciák, asszonáncok, konszonanciák. A művészeten túl, amikor az emberek dagály idején tömegesen a tengerpartra vándorolnak, hogy zsigerileg részesedjenek az emelkedettség élményében, akár az első ember a napkelte látványában. Mindezekre mondhatjuk, hogy ez az „igazi vallás” — vallás Isten nélkül, amely összekapcsolja az embereket az elemekkel…
Az ön hitvallása sokáig a hedonizmus volt. Nem gondolja, hogy ezentúl a „mindenkinek a maga örömét” kultúrája eltávolít minket a perspektívától, hogy valaha is újra kapcsolódhatunk a természet Nagy Egészéhez?
A közönséges hedonista igyekszik halmozni a fogyasztói örömöket, ami táplálja az önös és nárcisztikus regressziót. Semmi közöm azokhoz a hedonistákhoz, akik elektromos cigarettákkal páváskodnak, szerelmesek a mobiljukba, rajongnak az autóikért, zabálják az antidepresszáns szereket meg az altatókat. Az én hedonizmusom fényévekre van ettől a fogyasztói logikától. Sohasem dicsőítettem a birtoklást. És távol áll tőlem az állandó vásárlás kultúrája. Soha, egyetlen egyszer sem éltem drogokkal. Életemben egyszer, egyetemista koromban, szörnyen lerészegedtem konyaktól és két álló napig nem józanodtam ki. Ez volt minden, aztán soha többé. Számomra az öröm az a fajta ujjongás, amelyet akkor élek át, amikor érzem, hogy azt teszem, amit kell. Ezért nem állítom szembe az epikureistákat a sztoikusokkal. Néha örömet jelent valamely öröm megtiltása, amelyről tudjuk, hogy később bánattal fizetnénk érte és ezt az árat nem éri meg. Itt van még a jól végzett munka öröme. Hedonizmusom aszkétikus hedonizmus, sőt egyfajta sztoicizmus. Nem a világot birtokolva, hanem önmagunk birtokában létezünk.
Ismeri az ellenvetéseket, sőt néha ön még előre is jelzi őket. A Kozmosz című könyvében visszatér a Vichy–Pétain-szellem egy tipikus mondatára („A föld nem hazudik”), hogy emlékeztessen minket arra, hogy e mondatot egy zsidó származású gondolkodó, Emmanuel Berl fogalmazta meg.
Az ellenvetések azoktól az újságíróktól származnak, akik nem ismerik szövegeimet. A bizonyíték: ez a Pétain-féle nyilatkozat, amelyet az én Kozmoszommal hoznak össze és az idézet, amelyet jómagam sohasem írtam le, így hangzik: „A föld nem hazudik, ahogy igazat sem mond! Egyszerűen van. Ennyi az egész.” A parasztok már közel egy évszázada fizetik ezt a Pétainnek tulajdonított számlát, holott Emmanuel Berltől, a nagy, zsidó származású gondolkodótól származik, aki Bergson és Proust rokona volt, a szürrealisták barátja és baloldali ember. Általában szólva bárki igyekszik elgondolkodni a természet kérdésén, legott álruhás pétainistát csinálnak belőle.
Még ha nem is veszi magára ezt a megfogalmazást, ismerje el, hogy olajat önt a tűzre, mert a föld mindig a fasiszta gondolkodás egyik pólusa volt.
Jól tette, hogy azt mondta, nem veszem magamra! Legfőbb ideje, hogy különbséget tegyünk a földet illető kétfajta gondolkodás között. Ahogy Heideggernek vannak bal- és jobboldali hívei, léteznek bal- és jobboldali környezetvédő gondolkodók is. De az igazán komoly ökológia megalapítója, a norvég Arne Naess aztán egyáltalán nem gyanúsítható azzal, hogy a szélsőjobbal szimpatizálna. Továbbá a hanyatlás hangoztatói sem fasiszták. Nem hódolok a holtak, a faj, a talaj kultuszának, még ha igenis kijelenthetem, hogy baloldali földről származom. Szeretem Normandiát, és itt élek, az ember szerethet egy talajt, területet, vizeket, tájakat, földrajzzá alakuló geológiát, tehát történelmet, majd ontológiát anélkül, hogy fasizmussal gyanúsítanák! A baloldali gyűlölet a városi Marxtól származik, aki a parasztsággal szemben kampányaiban a városi munkásságot választotta. Anélkül, hogy magamra venném e megfogalmazást, azt mondanám, hogy, a föld azért nem hazudik, mert nem is mond semmit.
Mit gondol arról, hogy a Kouachi fivérek, akik meggyilkolták a Charlie Hebdo bizonyos szerkesztőit, haragudtak magára? Általában hogyan foglal állást a vallásosság visszatérésével kapcsolatban?
Ami a Kouachi fivéreket illeti, ezt az információt a Le Monde-ban fedeztem föl, amely ezt a fajta figyelmet rám irányította anélkül, hogy engem értesített volna, nem törődve azzal, hogy ez az egész akár golyót is jelenthet nekem… Alapjában véve mindig is azon a véleményen voltam, hogy a berlini fal ledöntése és a kommunizmus vége a vallásosság visszatérését vonja maga után. Samuel P. Huntingtonnak igaza van, amikor leszögezi, hogy a civilizációk a vallásoktól származnak, sőt csodálkozom is rajta, hogy bizonyos értelmiségiek tagadják e zavartba ejtő banalitást. Igenis civilizációs konfliktus van a hanyatló Nyugat és az egész bolygónkon elterjedt iszlám között. 2005-ben, Traité d’Athéologie című könyvem megjelenése idején nem akartam választani Bin Laden Koránja és George Bush Bibliája között. Védeni akartam a kritikai szellemet, a laicizmust, a voltaire-i filozófiai elemzést. E harc ma aktuálisabb, mint bármikor. A három monoteista vallás kritikai olvasását szenvedélyesen ajánlják, amikor a kereszténységről van szó, de megtiltják, amikor a judaizmus és az iszlám kerül szóba. A filozófus tehát a Biblián köszörülheti kritikai szellemét, ameddig csak akarja, de a Tórán és a Koránon nem. Semmi kedvem a gondolkodáshoz, ha megszabják, mi a „helyes” gondolkodás: a szellemi szabadságnak ez az ára.
Romhányi Török Gábor fordítása
________________________
Forrás: Michel Onfray: Mon hédonisme est ascétique, Philosophie Magazine, Mai 2015