Tableten jó ám a József és testvéreit olvasni. Koromsötét van, csak a fehér betűk világítanak. Pedig a totalitás-regényekben utazókat szeretem, Thomas Mannt a rajongásig, de ezzel a tetralógiával úgy vagyok, mint az Ulyssesszel. Nemrég egy lendülettel elolvastam az Ószövetséget, hátha kevésbé bosszantanak a tények, de csak rosszabb lett. Másnap levélírás közben elkalandozott a figyelmem, és ezzel beindult a láncreakció, meglátni véltem néhány összefüggést. Kedvencem e tárgyban az Apollinaire–De Chirico-eset, Beke László veszi át Réz Páltól a Véletlen mint művészet című cikkének mottójaként: „(Apollinai
re 1916) Március 17-én délután négy órakor Berry-au-Bac közelében, egy erdőben, a Bois des Battes-ban ásott lövészárokban ül, a Mercure de France legújabb számát olvassa, amikor egy gránátszilánk átfúrja a koponyáját. (Évekkel előbb De Chirico lefestette Ember-céltábla címmel, a képet neki is adta; a szem fölött megjelölt egy pontot — éppen ott találja el Apollinaire-t a lövedék.)” Tíz perc sem telik el, olvasom a neten a sztorit, talán Faludy György fantáziáját dicséri, talán megtörtént, fontos ez? „…Mahler, a zeneszerző […] borús napon a 881-es konflison ment a bécsi operaházba, bundáját a földszinti ruhatárba tette le és a 881-es számot kapta, majd a pénztárnál megvette a 881-es ülést.” Nem több, mint öt perc múlva — még mindig a neten, az aranylelőhelyemen — elém kerül friss találatként Ken Russell régóta keresett Mahler-filmje. Azonnal meg kellett bizonyosodnom, hogy ez sem jó film. És amikor már nézem, hát mit olvas Alma Mahler a vonaton? A lepedőnyi Simplicissimust, ahová a pályakezdő Thomas Mann is írt (s melynek a gründolás után 2 évvel lektora lett). És már nem is folytathatom a filmet, jelez a gépem, email érkezett, esszét szán
a Kedves Szerző a Műútba, Bruno Schulz egy novellájáról (Tavasz), s mikor olvasom az esszét, látom, a 2. oldal 2. bekezdésében ez szerepel: „A Tavasz című elbeszélés groteszk víziójában a monarchia legendáriumát a bibliai hermeneutika szövi át. Schulz éppen akkor írja e művét, 1937-körül, amikor Thomas Mann a maga József-ciklusát. Történetünk hőse Józef, Jákob fia.”
Sírva adják rám a ruhát, ha nem így volt.
De tovább. Előző bejegyzésemben a Bujdosó könyvről írtam. Rögtön utána olvastam a FB-on, Lengyel Zsolt most fejezte be Lengyel József: Visegrádi utca című könyvét. Ráadásul Molnár Gyula kommentben tanácsolja neki, nézze meg az Agitátorokat is. Én előtte való nap fejeztem be Lengyel József Bécsi portyák című könyvét, benne a Tk. emigrációjának érzékeny pillanatfelvételeivel. S egy hete sincs, hogy Bódy kapcsán az Agitátorokról levelet váltottam egy bölcsésszel — aki önként vállalt emigrációban éppen külföldön él. Nemrég pedig, míg az ambulancián kinyúlva feküdtem, szedték le a lábujjamról a körmöt, az ablakon kifelé bámulva — pusztán azért, mert a kórházban egy orvosi beavatkozás után hanyatt fekve az ablakig szabad a látómező — Sebald (A Szaturnusz gyűrűi) műtét utáni bódulatból kibomló első benyomásai, képei jutottak eszembe: „Érezni kezdtem a kezem, a zsibbadt lábam […] és láttam, ahogy a hajnal első fényétől kivilágosodik odafönn az ég, és látszólag önnön erejéből egy kondenzcsík kúszik keresztül az ablakom által keretbe fogott égbolton.” A sürgősségi elé kilépve megálltam, mindenki megállt a környéken, épp egy mentőhelikopter szállt fel, a sebesség távlatai, és a halál elképzelt közelségének túlságosan koncentrált, lelkünket megütő távlattalansága arra kényszerített minket, hogy maradjunk veszteg — alig kellett kicsit oldalt néznem, a rotor fölött megláttam az égen egy kondenzcsíkot.
Ezek a formás koincidenciák, nem meghatározott psi-jelenségek levesznek a lábamról. ugyanakkor csakis felemás értékű üzenetekként értelmezhetők. Eleve gyanús, hogy mindenhogyan működik, az esetek töredékeiből is kitűnik, prímán megy a gyártásuk. Itt van például Tolnai Ottó. Hallottam tőle Miskolcon, fellépés előtti beszélgetés közben a színház melletti Déryné presszóban, hogy milyen régen keres egy filmet, úgyhogy holnap postázom is Ottónak Palicsra (ha nem is egy Ken Russellt) René Clair Az orgonás negyed című filmjét. És most indulok a Műút lapszámbemutatójára — a híres avasi gótikus református templom lábához, ahová egykor Lehotkára jártunk, előbb kényszerből, aztán kedvtelésből, orgonaszót hallani. Ugye milyen egyszerű ez? Ugye milyen ravasz: jaj, csak ne gondoljak olyasmire, amivel előidézek valamit, jaj, csak senki se haljon meg. Hát nem így működik-e a regényírás?
Egyébként… Ha a birtokon felnyomják a fecódat… Rögtön számtalan összefüggést vélsz felfedezni, irányított véletlenek egybeesésére, koncepciók születési előjogaira figyelsz fel, kis bocika, vért szimatolsz. Célkeresztben látod a világot, ahol minden meglepő-várható egybeesésekre épül. Alig-alig kell edzeni rá. Egy kis esti muzsika száll a virágba borult fák fölött. Koincidenciák. Lyukóban terem az ilyen. Dívik a bűnbakképzés. Vízhordás kettőtől nyolcig, bűnbakképzés nyolctól kilencig. Kilenctől ártatlan arccal Mahler, Schulz, Thomas Mann és az ő testvérei…