friss műút

-ról, -ről

Herczeg Ákos

Herczeg Ákos

1983-ban született Budapesten, kritikus, a KULTer.hu rovatszerkesztője. Egerben nőtt fel, 2009-ben végzett a Debreceni Egyetemen magyar–filozófia szakon, a JAK tagja. Írásai többek közt az Alföld, A Vörös Postakocsi, a Debreceni Disputa, a Tiszatáj, az Irodalomismeret folyóiratokban jelentek meg.

Legfrissebb

A rovatból ajánljuk még

Kritika

Herczeg Ákos: Egy családtörténet vége
(Lesi Zoltán: Merül. JAK−Prae.hu, 2014)
2015. augusztus 01.

Lesi Zoltán legutóbbi verseskönyvében nem pusztán merülésre hív, de szolid erőszakkal a mélybe ránt, megmutatja, mi rejlik az idilli papa−mama−gyerek-tabló felszíne mögött, ahol egymást keresztező életek rejtett szétcsúszásai örökre meghatározzák egymás — a kötet tanulsága szerint nem feltétlenül egy irányba tartó — útját.

A József Attila Kör könyvsorozatának darabjaként napvilágot látott vékonyka kötet aligha táplálja annak az illúzióját, hogy a családdá alakulás ha nem is akadálymentes, de legalábbis valószínűsíthető összesimulási folyamat: valójában minden vers ennek a kudarcát beszéli el, ennek egyes stációit járja körbe, illetőleg azt, hogy a szereplők hogyan integrálják, alakítják személyes történetük szerves részévé ennek a látszatnak a szertefoszlását. Ha eddig nem lett volna olyan költői kísérlet, amely egy széthulló család lelki történéseire, a felbomlás egymásra gyakorolt hatására igyekezett volna nyelvet találni, akkor elmondható, most már van ilyen. Lesi új könyve jól kitapinthatóan az otthonteremtés és az otthont jelentő család körüli, alig észlelhetően befészkelődő unheimlich érzés megfogalmazódása, illetőleg e belátás következményei közti térben tájékozódik arról, mi játszódik le az önmaga tettével elszámolni kénytelen szülőben és mi a gyerekben, akinek fokról fokra kell leépítenie magában a család nyújtotta biztonság kezdeti ígéretét.

A szerző érdeme, hogy ehhez a — mellesleg egy potenciális regény alapjául is szolgáló — viszonyrendszer költői megjelenítéséhez remek retorikai struktúrát talált. Ahogy korábbi kritikák rendre megjegyezték, a nézőpontok folyton (rendszertelenül) mozgásban vannak a (legalább) háromszereplős dráma résztvevői között, ám oly módon, hogy a versek jelentős része egy — ugyancsak mindig váltakozó — másiknak szóló beszédként artikulálódik. Valaki tehát rendre beszél valakihez (esetenként ama bizonyos feltételezhető harmadik félhez) anélkül, hogy ez az odafordulás valódi interakcióvá válna, s olykor (leginkább a Terepasztal és a Puha kenyér című versekben) anélkül, hogy a résztvevők kiléte egyértelműen azonosítható volna. E retorikai csavarnak köszönhetően nem csupán annyi történik, hogy bepillantást nyerünk az egyes figurák eltérő lelki motivációiba, történéseibe, de a valakihez szóló néma beszéd révén a felek közti kommunikációképtelenséget is sikerül a csúcsra járatni, nevezetesen annak az elbeszélhetetlenségét, hogy milyen módon határozza meg egy futóhomokra épített otthon a benne élők összekapcsolódó, így egymást a mélybe rántó sorsainak alakulását. Fölösleges túlmagyarázás nélkül is sejthető, miért is olyan hangsúlyos az említett, rendre egyoldalú beszédhelyzeteken túl a szótlanság vagy a nyelvi érintkezés kudarca a kötetben (nem beszélve a hal motivikus kitüntetettségéről): „Anya, neked most elment a hangod? […] Neked se mondom meg, esetleg ha / együtt fürdünk, és megmutatod a puncid, / amin én is kijöttem […] Fürdetés közben mesélsz, figyelni / akarok, de olyan szép piros neked ott” (Hangyák); „Nem tudok beszélni, csak az M hang / jön belőlem” (Szájzár); „Együtt ülünk a stégen, / alig bírom ki, de nem szólalok meg” (Világító hal). Ebben a versvilágban az okozott traumák nem ki-, csak elbeszélhetők — ezzel együtt az apai lelkiismeret-furdalás éppúgy feloldhatatlannak bizonyul, mint az anyai szomorúság vagy épp a gyermeki félelem.

A másik fél jelentette biztonságérzetet tehát rendre annak távolsága, hiánya dönti romba anélkül, hogy ez a szorongás közössé volna tehető: a monológokat e szétfutó életek kavalkádjában nincs, aki meghallgassa. De az is előfordul (a felnőttek interakciójában), hogy a beszéd az elfedés, a hazugság nyelvi lelepleződéseként funkcionál, vagyis azt mutatja fel, hogy a résztvevők miként nem képesek beismerni a szerep betölthetetlenségét: „Szeretnék végre érezni valamit, / nem csak csillogó szemekkel hazudni, / beléd masszírozni, hogy persze” (Ruhacsere); „Nem akarok hazudni, de az igazságot se mondanám / el” (Kastély). Aránylag kevés, de annál emlékezetesebb rész szól a bizonytalanságra épített kapcsolat felelőssége és a gyerekvállalás súlya, az elválás nehézsége, valamint a csábító másik élet jelentette szorongásteli feszültségről, mely jellemző módon a férfiszólam sajátja. Ezekben hol a visszájáról ábrázolódik az emberélet legszebb pillanatainak egyike, a közös kórházi ultrahangozás (Macska), hol a legbanálisabb apa−fiú-jelenet emlékeztet az apaság életen át tartó, letehetetlen terhére („Most már örökre apa” — Örökre). Ezzel szemben a női hang elsősorban a szeretetért való hiábavaló igyekvés vonatkozásában lesz beazonosítható a fájdalmasan szép Jerry című versben („Nézd, a halálfejes pólómtól még / a macska is megijed. A kedvedért / mégis leveszem, legyek neked / lakatlan sziget, körbejárható”).

A csak látszólag betöltött szerepek pótolhatatlan veszteségélménye igazán húsba vágóan persze a gyermeki perspektívából fogalmazódhat meg, ha egyáltalán. A Merül nyelvi univerzumában a gyerek olyan középpont, amely körül egyelő távolságban kering az egymás iránti őszintétlenségben kifáradt „anya- és apabolygó” (Eiffel) anélkül, hogy a megképződött távolság csökkenthető volna. Az iménti találó csillagászati metafora esetén is látszik az az átgondolt nyelvhasználat, ami e kiegyensúlyozott, sallangmentes költészet fő meggyőzőerejét jelenti — Lesi amit vállal, azt teljesíti is. Szépen oldódik fel a kötetben a gyermeki látásmód sajátszerűsége: dzsinnek és tigrisek világa is ez, meg egy bizonyos (alighanem képzeletbeli) Piskóta nénié, aki talán a vágyott biztonságot hivatott pótolni. A Carroll Alice Csodaországbanja révén beúszó, finoman szürrealista megoldások minden tolakvó szándékoltság nélkül képesek funkcionálissá válni a Merülben, amennyiben a nyelvbe íródó bizarr meseszerűség egyszerre utal arra a szülőhiány okozta állandósult szorongásra, amellyel egyedül kell megküzdeni (s ahol a mesevilág egyfajta menedék szerepét is magára öltheti) és jelent lebonthatatlan idegenséget, mondhatni a felnőtt és gyermeki világ közti áthághatatlan határt, azt a territóriumot, ahova a felnőttnek nincs módja belépni: „Tudtam, hogy későn érsz haza, / mégis az ajtóban ülve vártam. /  Mintha lentről jöttek volna, / kinyílt alattam néhány emelet, / és zuhantam, mint Alice / a nyúlüregben, és csodálkoztam, / hogy nem félek. […] Majd anyám szavát hallom, / kapcsold le a lámpát, mielőtt elalszol” (Létrán járók).

A meséktől átitatott tekintet előterében már-már lehull a szülők gyengeségéről a lepel — az autenticitás fokozatos elvesztése képes az egymásra találás olyan elszórtan jelentkező pillanatait is érvényteleníteni, mint amilyennel a Plüsskutya vagy a Ragasztó című szövegekben találkozhatunk. A gyermeki beszélő nagy utat jár be a kötetben: a biztonság elvesztésének a félelmétől („Apa, ugye téged / nem fúj el a szél, / mint Piskóta néni / kiskutyáját” — Pókfonál) a szülői áltatás már nem is annyira gyermeki tisztánlátásáig („Ez az utolsó esélyed, de tudom, / hogy eljátszod. […] Egy beváltható ígéret leszek, / amit néha lecserélsz egy hosszú / útra mással” (Puha kenyér). Eleinte még csak alig hallható hiányérzetként fogalmazódik meg, inkább csak a törődés iránti vágy hangján az elégtelen gondoskodás („A mesét / énekelve olvasod. Le se hunytam / a szemem és már hiányzol, mint / csokoládé fogmosáskor” — Boszorkánycipő), később viszont már egyre inkább vád formájában jelenik meg a maga kitörölhetetlen fájdalmával az elhibázott élet, amelyen már késő bármit is javítani. „Ritkán láttalak, ha a csajod engedte, anya / legalábbis ezt mondta. Nem voltam neked elég / vagy inkább csak ezt hittem, / hogy az orromat fújod ki helyettem, / mint egy nyolcvan kilós isten.” (Világító hal) A megistenülés lehetőségétől elesett szülő tragédiája persze a fenti vers folytatásában azon a ponton válik valóban kézzelfoghatóvá, amikor a hiba továbbörökítése már nem puszta félelem, hanem — éppen a gyerek által megfogalmazott — belátás, vagyis helyrehozhatatlanul az identitás része, méghozzá egy olyan félresiklott relációban, melyben már nem létezik egymás felé vezető út. „Majdnem megvakultál a cukortól, tapogatózol a félsötétben, de látom, ugyanott rontom el / én is, az idétlen mozdulatok nem gyógyíthatók. / Hajnalodik egy másik országban, horgászni indulok.” Lesi Zoltán könyvében az apalét nem épp egy sikertörténet: a kötet őszinte szembenézés azzal, hogy a hibákért fizetni kell, s azzal is, hogy a túl sok hazugság előbb-utóbb a mélybe ránt. A Merül családtagjai, noha egy csónakban eveznek, egy ideje már ki-ki más irányba tart. S ha betör a víz, végül csak a merülés lesz közös.

Megjelent a Műút 2015051-es számában

Szólj hozzá!