Greetings from Aleppo

Itt álltak a ház előtt, én meg behívtam őket. Egy hétig se voltak itt szegények. Ezt mondta az asszony, miközben tessékelt befelé, és a meggyfa alatti padra mutatott, hogy üljünk oda, ott árnyék van, éppen most érik, jó fajta szentesi, az idén meg is kötött rendesen, nem úgy, mint tavaly. Ezt mind elhadarja egy szuszra, miközben hellyel kínál.

Itt álltak a ház előtt, én meg behívtam őket. Egy hétig se voltak itt szegények. Ezt mondta az asszony, miközben tessékelt befelé, és a meggyfa alatti padra mutatott, hogy üljünk oda, ott árnyék van, éppen most érik, jó fajta szentesi, az idén meg is kötött rendesen, nem úgy, mint tavaly. Ezt mind elhadarja egy szuszra, miközben hellyel kínál.

Leülök vele szemben, figyelem porlepte arcán a ráncokat, ahogy igazgatja a haját, mert a Tisza felől fel-feltámadó szél folyton a homlokába fújja a tincseit. Ujjain minden barázdába, repedésbe bevette magát a fekete föld. Most is a fóliasátorból jött elő, mikor megérkeztem. Maga elé húz egy képeslapot az újsághalom tetejéről, és fél szemmel rá-rá sandít, miközben mesél.

Olyan régi város, hogy még Krisztus nevét se ismerték, amikor ott már emberek laktak, Aleppo, onnan jöttek szegények. Interneten nézegették az unokámmal a fényképeket, a kivilágított erődöt, én is láttam, már akkor is régen erődnek használták, amikor itt Vak Béla király a várat kezdte építtetni Visegrádon. Ezt mondta Péter, az unokám. Láttam, sokkal nagyobb, mint a visegrádi vár, ott már én is jártam egyszer, oda csak fölmászni nehéz, de ez ott náluk egész más, sokkal nagyobb, körös-körül látni föntről az egész várost.

Elém tolja a képeslapot, én épp hogy rápillantok, zavartan bólintok, és hallgatom tovább, amit mesél.

A kisebbik gyerek ötéves, Alika, én csak így hívtam, Alika, mindig a kismacskákkal játszott hátul az udvarban, csak akkor jött elő, amikor kiabáltam neki, hogy Alika, gyere, ebéd lesz, azt már megtanulta, ebéd, vacsora, a reggelit kicsit nehezen tudta kimondani, régeli, valahogy így mondta, egyem a kis szívét, annyira aranyos volt, csillogott az a hatalmas fekete szeme, ahogy rám tudott nézni vele.

Itt álltak a kert végiben, amikor kimentem, beengedtem őket, hogy egy kicsit megpihenjenek, felfrissüljenek. A fiatalasszony alig idősebb a két menyemnél, Alika öt, a másik, Hekmat, tizenkettő múlt, csöndes fiú, az ő nevét elég nehezen tanultam meg, az Ali könnyebben ment.

Az unokám tudott velük beszélni, mikor átjött, de másnap már én is megértettem a legfontosabbakat. Elmutogattam nekik, hogy itt benn maradjanak az udvarban, ne menjenek ki, sose lehet tudni, a faluban lakik ilyen is, olyan is, hallottam, persze, beszélik, hogy még enni adni sem szabad nekik, autóba se fölvenni őket, mert az embercsempészet, de mit csináljak, nem azok nézik végig mindennap, amikor vonulnak itt elcsigázottan, akik annyira tudják, hogy mit szabad, mit nem, hanem én, látom itt őket, a legtöbbje család, kicsi gyerekkel, én vagyok itt az utca végén, rálátok a töltésre, énrajtam túl már csak a gátőrház van, abban nem lakik senki, nekem meg a szívem szakad meg értük, át tudom érezni, milyen lehet otthagyni mindenüket, földönfutóvá lenni, főleg mióta az én két unokám is kiment a családjával külföldre dolgozni, mert itthon amennyit kerestek, abból nem tudtak megélni. A nagyobbik fiam Dániában van a családdal, a kislány már ott kezdett iskolába járni, a kisebbé meg Németországban, ott még nincs gyerek, gondolhatja, a lányom maradt csak itthon, azt mondta, ő innen el nem megy, úgy jár be a Pickbe dolgozni, nyáron biciklivel, télen busszal, nincs messze, örül, hogy van munkája.

Ott kellett hagyni nekik ezt a gyönyörű helyet. Én nem tudom, mi lenne velem, ha nekem innen el kellene mennem, itt vannak eltemetve a szüleim, minden rokonom, a férjem, bele is halnék talán, ha itt kellene hagynom ezt a Tisza-partot. Annyira hozzánőtt a szívemhez, mióta az eszemet tudom, itt élek, ha nem volna itt a gát meg az erdő, rálátnék egyenesen a konyhaablakból.

Kézen fogva vezette az öccsét a nagyobbik fiú, úgy jöttek ketten az anyjukkal, ők hárman vannak életben az egész családból, a többiek mind ottmaradtak a bombázáskor. Az apjukat már régebben megölték. Egy szomszédjukkal menekültek, Szalonikiig jutottak együtt, ott a nagy kavarodásban szem elől tévesztették egymást. Azt mondták, általában ez az útvonal, Törökország, onnan Görögország, majd Szerbián és Magyarországon át valahová, Németországba leginkább, de talán mindegy is, hová, ahol életben hagyják őket. Minden mindegy már nekik, a fontos, hogy élnek, még a menekülés is jobb, mint az örökös rettegés, hogy mikor jön megint a bombázás.

Nézem szótlanul, ahogy az asszony óvatos mozdulatokkal kihúz egy papírzsebkendőt a tízes csomagból, aztán gondosan visszazárja a ragasztócsíkkal, majd ráteszi a halom tetejére. Jobban megnézem, mi az, néhány papírlap, újság, rejtvényfüzet, reklámújság hever az asztalon egy kupacban, ahonnan az asszony a képeslapot is előhúzta.

Nem az orrát fújja bele a zsebkendőbe, hanem a homlokát törli meg vele, majd a szemét, aztán csavargatni kezdi repedezett, kérgesre keményedett ujjai között. Ha nem beszélne, talán még a sercegést is hallanám közben, ahogy súrlódik a finom papír az erősen igénybevett, érdes bőrfelületen. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen kezet, a nagymamámé lehetett ilyen talán, mikor kora tavasztól késő őszig a földdel dolgozott, gyerekkoromból emlékszem rá, hol vetett, hol kapált, hol krumplit szedett, puszta kézzel, mint ez az asszony is talán, de az övé akkor sem volt ennyire fekete, más itt a föld, egész más ez a fekete föld, mint az a homok volt ott, náluk, a faluban.

Hallgatom, ahogy mesél az asszony meséli tovább a csonka szír család hányattatásait, és megint az a tehetetlen düh fog el, mint mindig, amikor törvényre, erkölcsre, szokásra hivatkozva érvel, aki dönt a sorsunkról, miközben elfeledkezik róla, hogy emberek vagyunk, ahányan, annyifélék, és a legritkább esetben olyanok, akikre törvényt, erkölcsöt meg szokást mértek, mert mindig valamilyen élethelyzetben vagyunk, amit nem vettek figyelembe, talán mert nem is akarták vagy egyszerűen nem vehették figyelembe, mert még nem is ismerték, mikor az írott vagy íratlan szabályokat megalkották.

Én tudtam, hogy tilos, amit csinálok, megmondták előre itt a falugyűlésen, állítólag később jött egy jogász is a polgármester asszonyhoz, de az is lehet, hogy rendőr volt, az elmagyarázta neki, hogy ne vegyük fel az autóba a menekülteket, mert az embercsempészet, ha meg behívjuk őket, és enni adunk nekik, az bűnpártolás, még be is csukhatnak érte.

Hát hogy hagytam volna sorsukra őket? Aki ezt hagyja, annak nincs szíve. Egy egész családot is befogadtam volna, de nincs annyi helyem. Ez a két fiú meg az anyjuk, a szerencsétlen, nem ártottak ezek itt senkinek.

Sejtem, hogy ki lehetett, néz rám megint az asszony szomorú, el-elpárásodó szemekkel, tudja, haragosa, rosszakarója van mindenkinek. Engem már akkor irigyelt, amikor az én két fiam egyetemre ment, az övé meg pont olyan részeges semmirekellő lett, mint az apja, hiába voltak osztálytársak itt az általános iskolában, az övéből nem lett semmi, az enyém meg mind a kettő mérnök lett, az bántotta. Láttam rajta, úgy ment el mellettem mindig, olyan sértődötten szinte, fölcsapta a fejét, úgy kérdezte, na, hogy vannak a fiaid Svájcban, mindig így mondta, Svájcban, hiába tudta, százszor elmondtam neki, hogy nem Svájcban vannak, hanem Dániában az egyik, a másik meg Németországban, közel a holland határhoz.

Itt az utcából nem árulta volna el senki, pedig tudták mind, hogyne tudták volna, nem süketek, nem vakok, látták, hallották, ahogy Alika a kismacskákkal az udvaron játszik, vagy ahogy Péter, az unokám angolul beszélget az anyjukkal a meggyfa alatt, ők is itt szoktak ülni, érik a meggy, nagyon tetszett nekik, hogy lehet a fáról szedni, újdonság volt ez is nekik, mert náluk ilyen nincsen, nálunk meg datolya nincsen, ezt mondta neki Péter, mikor megkínálták abból a kevésből, ami maradt még a zsebükben. A datolyát hagyták utoljára, mert az sokáig eláll.

Kinek árthattak volna, most mondja meg, kit bántott, hogy itt maradnak? Nem voltak papírjaik, hát honnan lettek volna, mikor hivatal se volt, ahol elintézhették volna, Hekmat mesélte Péternek, hogy az iskolájukat is bombatalálat érte, utána kint tanultak az udvaron, a romok között, azt se tudta az igazgató, mit csináljon, mikor tesz jobbat, ha felfüggeszti az oktatást, és a város másik végébe küldi a diákjait, vagy ha maradnak, de ő inkább a maradás mellett döntött. Gondolni való, milyen körülmények lehettek ott.

Én nem értem, milyen világ ez, mindenki meg van zavarodva. Emlékszem, ugyanilyen volt ötvenhatban, de akkor innen mentek az emberek, az ablakból lestem őket, mert anyám nem engedett ki. Akkor még a felső utcában laktunk, nem itt a gátnál, a vasút felőli oldalon, láttam a vonatokat, rajta lógtak az emberek, mikor ment Jugoszlávia felé, mert erre is mentek, amíg mehettek, visszafelé meg jött üresen, aztán amikor már vonat se járt, ki batyukkal megrakodva, ki üres kézzel gyalogolt a sínek mentén, mindegy hová, csak el innen. Emlékszem rá, tizenhat éves voltam akkor. Akkor innen menekültek az emberek, most meg egy ideje errefelé jönnek. Hol többen, hol kevesebben.

Mikor odaát háború volt, akkor az ottani magyarok jöttek Jugoszláviából, utána később meg már mindenfélék, mostanában már nem csak fehérek, feketék is jó sokan. Hát megértem én, hogy nem bírja el az ország ezt a sok menekültet, mikor még itt sincs mit enni sok embernek, hallom a rádióban, hogy éhesen mennek el a gyerekek az iskolába, én nem tudom, kinek a hibája ez, azt az egyet tudom, hogy szégyen, ha valaki nem tud mit adni a gyerekének, ha a puszta két kezemmel kapartatnák velem a földet, akkor is előteremtenék annyit, hogy enni adhassak neki, ezzel a mostani eszemmel mondom, hogy én oda nem állnék koldulni a lépcső tetejére, akármi történne is, ebben az egyben biztos vagyok, itt a kertemben amíg mozogni tudok, én mindent megtermelek, de aki már nem képes rá, és nincs családja, aki segítsen rajta, azzal nem tudom, mi lesz.

Járjatok szerencsével, imádkozni fogok értetek, ezt mondtam nekik, amikor elmentek, Alika visszanézett, nem felejtem el, ahogy becsukódott a rendőrautó ajtaja, én meg néztem utánuk, amíg el nem tűnt az utca elején a kanyarban. Utána sokáig álltam kinn az út közepén, és sírtam, ugyanúgy, mint amikor a két unokám jött elbúcsúzni, mielőtt kimentek volna. Ugyanolyan érzés volt ez is, hiába nem is rokonaim, ez alatt a pár nap alatt úgy a szívemhez nőttek mind, és még azt se tudom, hová vitték őket, ahol majd lesz hely, ennyit mondott a rendőr, amikor megkérdeztem tőle.

A lányom azzal vigasztalt, hogy úgyse maradhattak volna örökre nálam, persze, igaza van, de legalább egy kicsivel többet tehettem volna értük. Örüljek, ha nem hurcolnak meg érte, ezt mondta itt a felső szomszéd, hát nem tudom. Legalább vizet vihetnének nekik ebben a nagy melegben, de senki nem segít, ha némelyik falubeli meg nem szánná őket, és nem vinne utánuk legalább friss vizet, szomjan is halhatnának. Európa vezetői meg csak tanácskoznak egyfolytában ott Brüsszelben mindenféléről, de ide még senki nem jött, hogy segítsen.

Nem jól van ez így, higgye el nekem. Ezt mondta az asszony, aztán elhallgatott, látta rajtam, hogy fészkelődni kezdek, mert lassan indulnék már.

Nehezemre esett felállni, mintha ólomsúllyal húzott volna vissza a testem arra padra, oda a meggyfa alá. Mintha addig nem állhatnék fel, amíg valamire nem jutunk, mintha nekünk kettőnknek most rögtön, itt helyben kellene döntenünk a világ sorsáról, minden porcikámat olyan nehéznek éreztem. De tanácstalan voltam, semmi biztatót nem tudtam mondani neki. Hirtelen eszembe jutott az a német üzletember, akiről a minap olvastam, hogy két másik társával vásárolt egy hajót, és azzal járőröznek a Földközi-tengeren, segítenek menteni a menekülőket a líbiai partok meg Lampedusa között, mert megelégelték, hogy a német kormány semmit nem tesz értük. De nem említettem neki, csak egy pillanatra átvillant bennem.

Alika rajzolta emlékbe, folytatta hosszú szünet után az asszony, miután odacsúsztatta elém a gyerekrajzot, amit a reklámújságok közül húzott elő. Nézem a karcsú tornyú épületet, tényleg olyan, mintha keleti mesék illusztrációjából másolták volna, előtte pedig minden olyan komor, ahogy állnak ott a sötét ruhás emberek a csenevész pálmafák alatt, mintha robbantás után tanácskoznának, hogy hol is kezdjék a mentést a környéken. Bombatalálat vagy öldöklés nyoma nem látszik, mégis ordító a kontraszt azon a gyerekrajzon.

Nehéz szívvel állok fel, úgy érzem magam, mint aki dolgavégezetlenül távozik valahonnan, ahol segítséget reméltek tőle, de legalábbis elfogadható magyarázatot valamire, amire emberi ésszel talán nincs is magyarázat. Elszorul a torkom, nehezen állom az asszony pillantását, nem is tudom, mit mondhatnék neki, miközben búcsúzóul megmutatja a képeslapot, amire Ali és Hekmat meg az édesanyjuk is ráírta búcsúzóul a nevét. Greetings from Aleppo, ez áll arabul a képeslapon, a Nagymecset részletét ábrázolja a minarettel, még ép rajta a dzsámi, a kerengő, még akkor készült a felvétel, mielőtt leégett.