Egy lepkebáb modellje

Lolita kék görkorcsolyát viselt, szintén kék, ormótlan térdvédőkkel, mintha szándékosan álcázni akarná csontozatának tökéletes arányait. Ráadásul a sípcsontján jól látszott a halványrózsaszín folt, ami egy nemrég lekapart varr nyomát őrizte, mintha enyhén gyűrött selyemmel helyettesítették volna az egyébként egyenletesen homokszínű bőrt. Belehuppant az első fotelbe, ami az útjába került, és kapásból azzal az unott és fitymáló mozdulattal lapozgatta a magazinokat, mintha már órák óta nem találna más szórakozást. Én persze mindvégig egészen más irányba néztem, látóterem pereme éppen csak súrolta a térnek azt a szegletét, ahová ilyen váratlanul befészkelte magát. Később ő is végigmért, amikor pocakosan, fontoskodva előreszegezett állal átsiettem a hallon, úgy lobogtatva lepkehálómat, mint valami fehér zászlót.

Philip Wildnak

Azon a reggelen ismét távoznom kellett a szállodából. Felkészületlenül ért, hogy Lolita szabályosan begördült barokk díszleteink közé, mint egy eltévedt kerub. Ezúttal egy dán turistacsoporttal érkezett, akik krákogó h-betűikkel, szőke és napbarnított harsányságukkal betöltötték az előteret.

Lolita kék görkorcsolyát viselt, szintén kék, ormótlan térdvédőkkel, mintha szándékosan álcázni akarná csontozatának tökéletes arányait. Ráadásul a sípcsontján jól látszott a halványrózsaszín folt, ami egy nemrég lekapart varr nyomát őrizte, mintha enyhén gyűrött selyemmel helyettesítették volna az egyébként egyenletesen homokszínű bőrt. Belehuppant az első fotelbe, ami az útjába került, és kapásból azzal az unott és fitymáló mozdulattal lapozgatta a magazinokat, mintha már órák óta nem találna más szórakozást. Én persze mindvégig egészen más irányba néztem, látóterem pereme éppen csak súrolta a térnek azt a szegletét, ahová ilyen váratlanul befészkelte magát. Később ő is végigmért, amikor pocakosan, fontoskodva előreszegezett állal átsiettem a hallon, úgy lobogtatva lepkehálómat, mint valami fehér zászlót.

Fél óra múlva már ott fújtattam a hegyoldalon az első ígéretesnek tűnő lepke nyomában. Mindig egy olyan alfaj szépen kifejlett példányát szoktam odaképzelni, ami kiteljesítené valamelyik sorozatomat. Az üveg alatt tökéletesen elrendezett lepke-alakzatra gondoltam, és az ünnepélyes pillanatra, amikor az össze-vissza vibráló lény végre a helyére kerül. Addig a napig meg voltam róla győződve, hogy nincs ennél jobb meditációs módszer.

Egy idő után úgy éreztem, hogy lábfejem — amely mindig annyi bosszúságot okozott sérülékenységével — szublimálódott a könnyű vászoncipőkben, és én magam is csak lebegek a pillangó nyomában. Nem tudom, ezúttal mennyi ideig tartott a gondtalan röpdösés, de a lepke egyszerre csak belibbent a hálóba, a következő pillanatban pedig már zuhantam is. Észre sem vettem, hogy a drótkötélpálya alatti meredek irtásra értem, ahol könnyű volt megcsúszni a nedves köveken. Amikor földet értem, még ott volt a zsákmány a hálóban, de teljesen használhatatlan állapotban, a kék hímpor rátapadt a kövekre, ami pedig a hálóban maradt, olyan volt, mint egy darab gyűrött selyempapír.

Csak utána vettem észre, hogy milyen kitekert testhelyzetben sikerült földet érnem. A lábfejemet továbbra sem éreztem, a térdem viszont fájdalmasan lüktetett — mint később kiderült, mindkettő kificamodott. Hevesen integetni kezdtem a lepkehálóval a fölöttem libegő embereknek. Amikor végre meglátott valaki, elkezdte bökdösni a mellette ülőt, majd mindketten rám mutogattak, közben rázkódtak a nevetéstől. Aztán órákon át csak ez ment, mintha folyamatosan újrajátszották volna ugyanazt a némafilmet, amelyben mindenki azt az instrukciót kapta, hogy egyik kezével rám mutogasson, a másikkal pedig a hasát fogja, miközben az arca grimaszba rándul. Én meg ott feküdtem a hegyoldalban talpig fehérben, oldalra tekeredett térdekkel és lábfejjel, valószerűtlenül behajlított bal lábbal, mint egy zenélő dobozból kilépett balerina, és hogy még komikusabb legyen a dolog, egy tüllszerű hálóval integettem hozzá. Amikor kimerülten abbahagytam a lengetést, némafilmem szereplői mintha kicsit visszavettek volna gesztusaik teatralitásából, de az továbbra sem merült fel senkiben, hogy segítségre volna szükségem.

Sokszor képzeltem el nevetséges halálnemeket. Például hogy valaki egy kiflivégtől fulladozva a rántottájába dől, vagy agyvérzést kap egy próbafülkében, miközben cipőstől próbálja átdugni a lábát egy szűk nadrágszár cikkcakkos alagútján, vagy egyszerűen csak összeesik a nyílt utcán a legváratlanabb pillanatban a méltóság minden nyoma nélkül. De soha nem magamat láttam ezekben a helyzetekben.

Körülbelül két óra elteltével már teljesen átfagytam és kimerültem, és már csak arra vágytam, hogy ne tudjak magamról. Eszembe jutott a jól bevált gyerekkori módszerem, amivel — a bárányszámolgatással ellentétben — mindig sikerült álomba ringatnom magam: teniszezni kezdtem új, nagyon fehér labdákkal.

A harmadik adogatás után már egy szűk lépcsőházban találtam magam, kezemben egy nehéz batyuval. Zihálva kapaszkodom egyre feljebb, a csomag tompán koppant, amikor néha odaütődött egy-egy lépcsőfokhoz. Amikor már végképp kiment az erő a lábaimból, az egyik lépcsőfordulóban letettem a batyut, és kioldoztam a csomót. Egy levágott fej volt benne. Amikor vértől csimbókos hajánál fogva megfordítottam, vékony gyerekhangon sikoltottam fel: a saját fejem volt az. Gyorsan újra becsomagoltam, majd addig csapkodtam a lépcsőhöz, amíg biztos nem voltam benne, hogy az arc a felismerhetetlenségig összezúzódott. (Mindig örültem az ilyen brutálisan egyértelmű álmoknak, ezek aztán levetnek magukról minden körmönfont pszichoanalitikus hókuszpókuszt.)

Úgy tűnik, az ájult mozdulatlanság valahogy mégis felhívta rám a figyelmet, mert amikor ébredezni kezdtem, már hordágyon vittek a szálloda felé. Úgy éreztem, mintha a térdemet kettéfűrészelve amputálták volna a lábamat, és rohamosan veszíteném el az erőmet a sugárban ömlő vértől. A szálloda orvosa azonnal teleinjekciózott mindenféle zsibbasztókkal, ami csak erősítette bennem ezt a tévképzetet, ezért ismét ájulásba menekültem.

Másnap a fájdalom ébresztett fel, majd örömmel állapítottam meg, hogy teljesen normális testhelyzetben fekszem, sínbe tett lábakkal. Csupán az nyugtalanított, ahogyan a kötésből kilógtak sárgás színű lábujjaim.

Már lábadozásom első óráiban csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom, hogy valaha is bármi hasonló történhessen velem. Hosszas töprengés után arra jutottam, hogy egy ilyen helyzet megismétlődése csak úgy kerülhető el teljes biztonsággal, ha én magam döntök halálom körülményeiről.

Az elején az önmegsemmisítésnek mindenféle buta és elcsépelt verziója is felmerült. Elsőként természetesen a fejlövés lehetséges módozatait vettem sorra. Mielőtt végképp elvetettem ezt az ötletet, egészen komplex forgatókönyveket találtam ki. Elképzeltem például, hogy beszerzek egy revolvert, legalább négy önkioldóval rendelkező fényképezőgépet, és egy éhes macskát. Előtte természetesen egy szabad fehér falfelületre is szükség volt — valamilyen ürüggyel ki is vitettem az egyik könyves szekrényt a szobából.

Az lett volna a lényeg, hogy négy különböző szögből készüljenek fotók arról, amint agyvelőm ráfröccsen a falra, majd egy macska azonnal felágaskodik és habzsolni kezdi. Ez a kompozíció aztán be is került „felbecsülhetetlen értékű” utolsó céduláim közé, azzal a kiegészítéssel, hogy az öngyilkos művész családja jól meggazdagodott a fotók árából annak ellenére, hogy nagyon pocsékul sikerültek. Remélem, hogy a fiam értette a célzást.

Tényleg úgy terveztem, hogy írok egy újabb könyvet Lolitáról — ezúttal a regény szerkezete páratlan csontozatának struktúráját követte volna. De ez még a baleset előtt volt. Az az igazság, hogy egész életemben csak róla írtam. Persze van jónéhány töltelék-szövegem, tanulmányom, egy prímán megkomponált önéletrajzom, de azok nem számítanak. Még a feleségemnek sem árultam el, hogy amikor ő olyan diadalmasan megmentette a remekművet, már kilenc megírt és elégetett Lolitán voltam túl. A legutóbbi regényből viszont legfeljebb csípőcsontjának kitüremkedő gömböcskéit sikerült megírnom, amikor rájöttem, hogy immár más a feladatom: magamat kell újragondolnom és megsemmisítenem, méghozzá úgy, hogy a gyönyör szakadékaiba zuhanjak közben. Az öngyilkosságból így lesz élvezet.

Mindenekelőtt csontvázam imaginációját kellett létrehoznom mentális térképemen. (Ehhez csak egy anatómiai atlaszra és háromnapos intenzív meditációra volt szükségem.) A kitörlés művelete azonban már jóval kockázatosabb volt. Mivelhogy akkor még nem voltam tisztában azzal, hogy a visszaállítási művelet sem haladja meg képességeimet, legvisszataszítóbb testrészemmel, a lábfejemmel kezdtem, hiszen megsemmisítése már a baleset előtt is számtalanszor lázba hozta képzeletemet. Mindig is a kínok kínját éltem át, amióta csak gyermekkori szandáljaimat lecseréltem azokra az elegáns cipőkre, melyeknek már a puszta fénye is a fájdalom és a förtelem képeit tükrözte vissza. Soha semmilyen örömöt nem leltem a lábaimban. Igazság szerint határozottan ellenzem a két lábon járó életformát. Így hát megfeszített akaratom indulatnyalábját legelőször a benőtt körmöktől gyulladt, faggyúszínű lábujjaimra irányítottam, ami már néhány percen belül extatikus megkönnyebbüléssel, minden korábbi tapasztalatomat meghaladó maszturbatorikus élvezettel töltött el.

Nagy örömömre képtelen voltam rendesen felállni, mert lábujjaimat leírhatatlan zsibbadás béklyózta. Óvatosan végigtapogattam őket, de mindenhol csak ruganyos rothadást találtam. A bomlás azonnali beállása különösen érzékletes volt. Végtelen erőfeszítéssel sikerült bekúsznom az ágyamba, ahol már csak a maradékot kellett eltakarítanom. Az éjszaka során ledörzsöltem a rózsaszín, összeráncosodott húst, és a legnagyobb élvezettel figyeltem a csupaszon előremeredő lábujjcsontokat, majd az egyre jobban kirajzolódó lábközépcsontokat is.

Beláttam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy kísérleteim már ebben a fázisban lelepleződjenek, ezért akaratom megfeszítésével ismételten előidéztem a transzállapotot, majd helyreállítottam a testemről alkotott stilizált képet. (Ápolónőimnek később csak az tűnt fel, hogy a szokottnál sztoikusabban tűröm barbár beavatkozásaikat, amelyeket pedikűrözés címén műveltek.)

A nem várt kezdeti siker ellenére beláttam, hogy a mértéktelenség még ebben az esetben sem megengedett. Az ember ne éljen vissza mondjuk a szegycsontja elpusztításával járó mennyei gyönyörökkel — amikor a nimfácskák görkorcsolyái fokozhatatlanul ingerelik a csonthártyáját — mert könnyen meglehet, hogy összeszed valami gyógyíthatatlan betegséget, vagy még azelőtt meghal, hogy felkészült volna a halálra.

Már több mint húsz alkalommal haltam meg köldöktől lefelé az utóbbi két évben, többszörös feltámadásom pedig megmutatta, hogy az érintett szerveknek semmi baja nem eshet, ha az ember idejében képes kitörni a transzállapotból. Azonban egy hónappal ezelőtt váratlan esemény történt (mennyire kézenfekvőnek tűnik most már, hogy eleve számolnom kellett volna ezzel a pompás lehetőséggel!). A visszaállítási folyamat során egy pillanatra felvillant bennem a kép, amikor Lolita legutóbb elsiklott mellettem a szálloda halljában. Azonnal kiléptem az irányíthatatlanná vált transzállapotból, de már későn. Amikor benéztem a takaró alá, azt láttam, hogy cipószerű térdemhez aprócska lábszárcsont és szinte cérnavékony szárkapocscsont ízesült, a homokszínű bőrfelületen pedig ott volt a rózsaszín sebhely.

Ez a folyamat minden eddig tapasztaltnál hatalmasabb extázist eredményezett. Bebizonyosodott, hogy az önfeloszlatás általi halál kéje tovább fokozható az által, hogy a totálisan szabad akarat még a transzformáció csodájára is képes.

Egy hónap telt el azóta, hogy sikerült átlépnem erre a mámorító szintre. Családtagjaimat rávettem, hogy hozzanak el a kórházból, hogy még halálom előtt megalkossam Lolita csontozatának szerkezetét követő remekművemet. (Még hazugsággal sem vádolhatnak, ha majd meglátják a káprázatos végeredményt!). Ma érett be huszonnégy hónapig tartó erőfeszítéseim gyümölcse: végre saját takaróm alatt, senki által nem kifogásolható körülmények között érinthettem meg az elképzelhető legtökéletesebb testet a borsónyi bokacsonttól a lágy ívű kulcscsontokig. Úgy döntöttem, hogy holnap, 1977. július 2-án megteszem a végső lépést: totálisan és visszafordíthatatlanul megszüntetem testem lárvaszerű állapotát. Ez lesz a bolygó történetének legpompázatosabb transzformációja.

A szöveg jelöletlen idézeteket tartalmaz Vladimir Nabokov
Áttetsző testek (ford. M. Nagy Miklós)
és
Laura Modellje (ford. Dunajcsik Mátyás)
című műveiből.