Nem magamat, őt védtem, amikor megpróbáltam
elrángatni magam, zsinóron lógó, szomorú
tört könyök, a helyzet élessége marasztalt,
hegyesszögű asztal.
Botlott a tánc mikor, erőt véve magamon
(vagy teremtett bábomon) felhívtalak,
igazoltam az ő veszteségét, akire különben valahol,
rajtad keresztül vigyázni akartam.
Tehát kellett, hogy beszéljünk, hogy mi jobban szeressük
egymást, ennek verbális jelét add. Így meg tudtam
őt is sajnálni, rajta keresztül magam,
hogy a rossz nem én vagyok, hanem a helyzet az
(csak ez sajnos nem igaz).
És akkor aztán magamra szóltam (jóvá mintha tenne)
a temető mellett, bal oldalon az úton, hogy
kapaszkodj, kezed törése mást nem is tűrhet el.
A fejemre a semmiből egy tüskés gesztenye,
a szomszéd fa áthajol, ha megkötöm.
Megjelent a Műút 2015051-es számában